Az idei Friss Hús egyik nyitófilmje volt a legutóbbi animációd, a Cipők és paták, amellyel ráadásul itt találkozhatott először a közönség. Milyen érzés volt nagyvásznon nézni?
Mivel a Filmlaborban készült az utómunka, ezért láttam már nagyobb formátumban is, mint a monitorom, de a Puskin nagyvásznán nézni teljesen más élmény volt. Ilyenkor alkotóként mindenféle apróságot észreveszünk, de ezek igazából nem számítanak, mert csak nekünk tünnek fel, akik készítettük. Nagyon klassz volt a közönséggel együtt nézni, annyira jól reagáltak rá, hallottam mindenféle akusztikus érzelemkifejezést, nevettek is, és ez nagyon jól esett, mert ugyan terveztem, hogy ez a filmem egy kicsit könnyedebb lesz, de egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy a nagyközönség előtt is működni fog. Alapvetően inkább melankolikusnak érzem az animációm hangulatát, de fontos volt, hogy megpróbáljak belecsempészni tragikomikus elemeket is, és a közönség reakcióiból úgy érzem, hogy ez sikerült.
A Sellők és rinocéroszokról is nyilatkoztad azt, hogy melankolikus film, és bár mindkettő komoly témáról szól, talán a színviláguk miatt, egyikről filmről sem ez lenne az első kifejezés, ami eszembe jutna.
Szerintem a melankólia nem rossz dolog. Van, amikor az ember kiül egy kávéval az erkélyre, nézi az esőt, és magába szippantja az illatokat. Ez nagyon szép tud lenni. Hajlamos vagyok a melankóliára, talán ezért érzem a filmjeimet is ilyennek, de hát olyan sok érzelem van az emberben, lehet, hogy minden nézőben más és mást erősít fel egy film.
Cipők és Paták / Fotó: Pi Productions
Amikor nekikezdesz egy animációnak, általában miből indulsz ki? Egy hangulatból, érzésből, egy konkrét karakterből, vagy maga a történet van meg, amit el akarsz mesélni?
Nekem nagyon jót tesz az a terápia, amikor a nehezebb életszakaszokat, fordulatokat ki tudom rajzolni magamból. Ezekből akár egy teljes film is fel tud épülni. A Cipők és paták esetében úgy indult az alkotói folyamat, hogy az életem egy keményebb szakaszában készítettem egy könyvet, aminek a Krokodilok könyve címet adtam. Sok illusztrációt tartalmazott, kevés szöveggel. Először konkrétan ezt a könyvet szerettük volna megfilmesíteni, ami egy krokodil történetét meséli el három fejezetben, de azt vettük észre, hogy könyvként jobban működik, nem állt össze filmmé.
A krokodilmotívumot viszont mindenképp meg akartam tartani, mert egy olyan projekciós felület, amibe be tudtam helyettesíteni az olyan emberekkel való találkozásaimat, akikkel valamiért nem tudtam jól működni. Ezek egy része érzelmi kapcsolat, akár szerelmi kapcsolat is, így egyszerre tudtam szeretni is a krokodilt és lázadni is ellene. A krokodilos könyvet tekintem a film előzményének, még akkor is, hogyha sem tartalmilag, sem formailag nem kötődik hozzá, de koncepció szempontjából mégis az volt az első lépés.
A Cipők és paták karakterei mind olyan antropomorf lények, akiknek egyik fele emberi tulajdonságokkal rendelkezik, a másik fele pedig különböző állatéval. A főhős, Paula többé-kevésbé létező mitológiai alak, egy kentaurlány. A többi lény viszont általad kitalált karakter, ők hogyan jutottak eszedbe?
Paula és Arnold, a kentaurlány és a krokodilférfi voltak meg elsőként, hiszen az ő dinamikájukról szól a film. Köréjük kellett felépítenünk az egész világot. A mellékszereplők közül az első karakter a halfejű ember volt, aki egy zacskó vizet hord magánál, hogy stresszes helyzetekben meg tudja nyugtatni magát. Csináltam egy filmet még az egyetem alatt, amiben egy tojásból kelt ki egy szárnyas, meztelen férfi, és talán az inspirálta a szárnyas fiú alakját.
Számomra az egyik legfontosabb mellékszereplő a galambfejű, rozmárlábú kisgyerek. Ismertem olyan embereket, akiket a szüleik elvárásának való megfelelés vágya okozott szorongást, és ez a kis karakter mindkét szülőjétől a a szerencsétlenebb tulajdonságokat örökölte, de mégis rendkívül cuki. Ráadásul az anyukája nem vesz tudomást a képességeiről, például folyamatosan azt próbálja erőltetni, hogy rendesen járjon, de ő erre képtelen, hiszen rozmáruszonya van. A forgatókönyvíró társunk, Bak Zsuzsa kutyusa, Sári is bekerült a filmbe, a fodrászszalonban az ő frizuráját készítik el.
Látványterv és a végleges jelenetek / Fotó: Pi Productions
Szóval a karakterekben erősen benne vagytok ti és a környezetetek is.
Abból a szempontból mindenképpen, hogy sokat foglalkozom mostanában ezekkel családi mintázatokkal. Meg azzal, hogy mi az, amit eredendően kapunk, és ahhoz képest mit tudunk tenni, hogy megváltoztatassuk a sorsunkat, vagy hogyan változtathatjuk meg az érzelmi érettségünk alapszettjét. Ebben az animációban ezekkel a kérdésekkel foglalkoztam, azt hiszem, a korábbi filmjeimhez képest egészen áthatóan.
A Cipők és paták szereplői nem csak külsőségekben kettősek, de a lelkükben, tulajdonságaiban is, és küzdenek ezekkel a sokszor ellentétes jellemekkel. Paula például hiába ember felülről, annak ellenére lábfejekre, festhető körmökre vágyik, hogy alulról ló és patái vannak. Arnoldban pedig küzd egymással az ember és a krokodil-ragadozó.
Egy picit a énkép- és testképzavarról is szól a film, illetve az önelfogadás fontosságáról. Arról, hogy sokszor előfordul, hogy egyszerűen nem tudod magad abba az öntőformába beszuszakolni, amit minden oldalról rád akarnak erőltetni, mert másban vagy jó. Volt egy korábbi verziója is filmnek, ahol belementünk Paula és a szüleinek viszonyába, de az más filmhosszban lett volna megvalósítható. Az előzménytörténetét kitaláltuk, volt rá több verzió is, hogy hogyan tudnánk belecsempészni a rövidfilmbe is, de úgy döntöttünk, hogy jobb, ha inkább egy dologra koncentrálunk. Ha nem is ennyire direkten, de fontosnak gondoltam, hogy megjelenjenek a filmben azok az elvárások, amikkel együtt kell élnünk, mert az életünk egy korai szakaszában a szüleinktől megkaptuk őket. Vagy másként megfogalmazva azt jelenti, hogy a számunkra rosszul kitűzött célokat kergetjük, beszűkítve a saját mozgásterünket. Paula tragédiája tulajdonképpen ebből ered, a feloldás pedig az, hogy egy ponton rájön, az önazonosságát tagadta meg azzal, hogy cipőt akart erőltetni a patáira. Úgy dönt, hogy lesz, ami lesz, akkor inkább a patáit festi ki, nem kell neki az ember láb és cipő.
Arnold szenvedélye a hús. Az ő esetében ez természetes, hiszen a krokodilságból adódó ösztön, de le akarja nyűgözni a lányt, és hogy imponáljon neki, inkább eljátssza, hogy ő is növényevő. Mindezt úgy, hogy Paula kilesi őt, látja, hogy húst eszik. Ez nagyon fontos rész, hiszen a lány elfogadná a húsevését, de ő meg se próbálja megmutatni az igazi arcát, és ebből lesz a tragédia.
Paula karakterterve / Fotó: Pi Productions
Félig ember, félig állat karakterekből álló film készítőjeként felmerül a kérdés, hogy mit gondolsz a BoJack Horseman című animációs sorozatról?
Imádom azt a sorozatot, még ha nem is láttam sok részt. Rengeteg filmben vannak ilyen karakterek, de a BoJackben abszolút kimaxolják. Nem csodálom, hogy sokan dolgoznak ezekkel az alakokkal, mert nagyon izgalmas, hogy az állati ösztönöket és az emberi viselkedési formákat olyan szépen lehet velük ötvözni, és így groteszk hatást lehet elérni. Az is jó benne, hogy az állati karakterekhez eleve társítunk tulajdonságokat, ha nem is archetipikus, de van egy kollektív mitológiai szál. Ha lerajzolok egy karaktert, aminek például galamb szárnya van vagy krokodil szája, akkor az rögtön előhívja az adott állathoz tartozó asszociációs palettát is.Nagyon jó játéknak tartom, van egy gyűjtésem is a különböző állat-ember karakterekről.
Említetted Bak Zsuzsa forgatókönyvírót, akivel először dolgozol együtt. Ő bár már dolgozott animációs filmen (Szirmai Márton készülő Hol rontottam el? című készülő filmje - A szerk.), de elsősorban élő szereplős filmeket készít. A Cipők és paták pedig egyértelműen a leginkább tiszta dramaturgiát követő filmed. Zsuzsának köszönhető ez?
Én szerettem volna konkrétabb történetet csinálni. Azért is kerestem meg Zsuzsát, mert azt éreztem, hogy nagyon szívesen szárnyalok, szívesen csinálok trippes animációkat, oda vagyok a metamorfózisért, meg imádom, amikor minden pörög és árad, de most nagyon szeretnék elmesélni egy történetet. Zsuzsa élőszereplős filmes forgatókönyvírói tapasztalatai nagyon jól jöttek ehhez.
Hárman írtuk a forgatókönyvet, Zsuzsa, én és a film producere, Dus Polett. A szürreális víziók terén nagyon otthon érzem magam, de mintha egy papírsárkány lennék, akit eregetnek, kell egy cölöp, amihez oda lehet engem kötni, és tulajdonképpen Polett és Zsuzsa voltak azok, akik kiválogatták a racionálisabb és a történettel összehangoltabb ötleteket. Nehéz lenne pontosan szétszálazni, hogy ki mit csinált a forgatókönyvben, mert beszélgettünk egy fél évig, és lett belőle egy film.
Cipők és paták / Fotó: Pi Productions
Hogy néz ki nálad egy forgatókönyv? Klasszikus, vagy rajzokkal teli?
Valóban van egy-két alapkép, ami minden filmemnél már a legelején a fejemben van. A Cipők és paták esetében az egyik a puncikagylóban álló meztelen lány volt, illetve az, amikor a kentaurlányt megpendíti a krokodil. Körülbelül öt olyan kép volt, ami már a kezdetektől a fejemben volt. Például, hogy Paula cipőt akar, és ahogy áll a cipőbolt előtt, tudtam, hogy lesz egy tükörből látott nagytotál a villamoson belülről, ahol a csirke vezeti a villamost, tudtam, hogy a szexjelenetekben azt szeretném, ha kavargás lenne, és azt is tudtam, hogy szeretném, ha az erőszakos jelenetnél Arnold kiszolgáltatottnak tűnne, picinek, és aztán, ahogy elhatalmasodik rajta az ösztönlét, úgy akarja széttépni a lányt. Tehát volt egy-két ilyen alapvetés, de az, hogy ebből hogy lett meg a kész film… Sokféle folyamaton ment keresztül, és olyan sok ötlet volt, amit egy ideig beemeltünk, aztán kidobtuk, aztán megint visszaemeltük más formában, tehát egy kicsit olyan volt az alkotói folyamat, mint egy puzzle. Az animációs rendezők helyzetét könnyítheti, hogy sokszor egy-egy rajzzal, kompozíciós megoldással is el lehet dönteni dramaturgiai kérdéseket és ha valamit gyorsan ki kellett találni, akkor csináltam egy skiccet, így le tudtam tesztelni, hogy működik-e.
Animációknál mindig érdekes a hangsáv és a szinkron. Csak zörejek vannak, vagy jelenléthangok, esetleg teljes dialógok. Te hogyan döntesz?
Vadon Zoli volt a Sellők és rinocéroszoknak, meg a Cipők és patáknak is a hangmérnöke. Elképesztően sokat beszélgettünk arról, hogyan oldjuk meg a film hangját. A Vastojás esetében, ami inkább gyerekfilmnek tekinthető, nagyon tetszett hogy dialógusokkal dolgozhatok. A forgatókönyvíró társam és aki ezeket a dialógusokat írta Gergely Dorka volt. Ki akartam próbálni, hogy milyen felvenni a párbeszédes jeleneteket, kitalálni a szereplők hangját, insturálni a színészeket. A Cipők és paták, illetve a Sellők esetében nem került szóba, hogy legyen konkrétan dialógus a filmben, de nagyon élveztem a jelenléáthangok karakterének és helyének kitalálását. Zolival nagyon sokat beszéltünk, ő is nézte a filmet, én is, közben mindketten összegyűjtöttük, hogy hova kéne hang.
A két főszereplő hangját színészek adják, Sodró Eliza és Fekete Ernő. Még ezeknél a “hümmögéseknél” is fontos, hogy színészek legyenek, mert ők teljesen másképp csinálják. Hogyha azt mondja valaki neked, hogy üvölts, akkor nem fogsz tudni vagy nem úgy, hogy az a filmbe illesztve természetesnek hasson. Múltkor az erdőben kipróbáltam és nem ment, egy színész pedig százféleképpen is tud üvölteni, vagy hiteles orgazmushangokat produkálni, ha azt kérik tőle. Fontos volt az is, hogy jó legyen a tempója és hogy milyen nemű, korú és hangkarakterű a színész, mert egy orrkilégzésnél, vagy sóhajnál is érezhető, hogy az illető idős, fiatal, nő vagy férfi. Egyébként olyan apróságok, mint hogy azt halljuk, hogy a színész az orrán keresztül lélegzik, elképesztően sokat hozzáadnak ahhoz, hogy még jobban életre keljen a film. A legkisebb levegővételről is egy csomót beszélgetünk, talán hetekig zajlott még az egyeztetésünk a szinkronfelvételek után. Amúgy mellékszereplőként hallatszik a filmben Dus Polett producer, és a férjem, Zách Dániel.
Arnold karakterterve / Fotó: Pi Productions
Sok animációs rendező már nagyon korán igyekszik saját stílust megteremteni, amiről felismerhető lesz. Neked viszont szinte minden filmed kifejezetten más stílusban készült.
Nagyon korán kerültem be a MOME-ra (akkor még Iparművészeti Egyetem - a szerk.), rögtön érettségi után, ami most visszagondolva nem volt jó dolog, mert nagyon éretlenül kezdtem neki az egyetemnek. Igazi fafej voltam, például a diplomafilmemnél volt egy elképzelésem, és senkinek sem engedtem, hogy beleszóljon, vagy akár építő tanácsot adjon. Miután lediplomáztam, volt tíz év kihagyás, amíg nem nagyon csináltam a filmet, ami viszont arra volt jó, hogy feléledjen bennem a vágy, egyrészt arra, hogy kooperáljak, és csapatban dolgozzak, másrészt, hogy újra animációban fejezzem ki magam.
A fafejségemhez hozzátartozott az is, hogy nem dolgoztam csapatban az egyetemen, és hogy nem próbáltam ki sokféle technikát. Aztán tíz év után kaptam lehetőséget filmet csinálni, én pedig nagyon szerettem volna mindent kipróbálni, és akkor végre nekiláthattam egy régóta vágyott vektoros animációnak (Vastojás - a szerk.), nagyon vágytam, hogy legyen ebben tapasztalatom, de ez nem igazán állt a kezemre. Rájöttem, hogy nekem jobban a kezemre áll a digitális, de kézirajz jellegű animáció, amit először a Sellőkben volt alkalmam kipróbálni.
Azt hiszem, hogy az, hogy sok mindennel kísérleteztem, az elsősorban abból adódott, hogy merevebben gondolkodtam az egyetemi időszakban, mert több volt bennem a görcs, és amivel megkínáltak, arra nem csaptam le rögtön, viszont az utána eltelt időben érettebb és nyitottabb lettem.
Volt kedvenc rajzfilmed gyerekkorodban?
Videón megvolt a Macskafogó, meg a Ludas Matyi, és volt legalább öt különböző videokazettányi Tom és Jerry, ezt cirkuláltattuk a saját rendszerünkben. A Tom és Jerry a mai napig eszembe jut, amikor beteg vagyok, mert akármikor fájt a torkunk, vagy otthon maradtunk lázasan, akkor berakták a szüleink, és két és fél óra nyugi volt. A Macskafogó pedig családi program volt, együtt néztük. Egy csomó magyar rajzfilmmel viszont csak egyetem alatt találkoztam először: a Hugó a vízilóval, a Vili a verébbel, és azok is nagy kedvenceim lettek, meg persze Kovásznai Habfürdője.
Cipők és paták / Fotó: Pi Productions
Amikor nézted ezeket, gondolkoztál rajta, hogy jó lenne csinálni ilyet?
Nem gondoltam, hogy képes lennék rá. Gyerekként az animációkészítés olyannak tűnt, mint mondjuk a házépítés, vagy egy túra a Holdon. Hasonló kategóriájú dolgoknak tűntek, úgyhogy fel sem merült, hogy én majd ilyesmit csinálhatok.
Hogy keveredtél mégis erre a pályára?
Festőszakra akartam menni a Képzőre és jártam egy rajziskolába a Deák térre. Vittem a kis rajzaimat, amiket egy olyan családi nyaralás alatt rajzoltam, ahol nagyon rosszul éreztem magam, nem akartam ott lenni, azért be sem mentem a vízbe, csak ültem a parton és morcos fejjel rajzoltam. Rajzoltam mindent, ami jól esett, jó érzés volt húzogatni a vonalakat és ebből lett egy egész érdekes sorozat. A rajziskolába is felvételizni kellett, és amikor ott megmutattam ezeket a rajzokat, mondták, hogy ez már majdnem animáció, én pedig gyorsan elszaladtam a könyvtárba, és megnéztem, hogy mi az az animáció, mert szégyelltem megkérdezni. Így kezdett az érdeklődésem erre orientálódni.
Negyedik alkalommal mész Annecy-ba, és a másodszorra saját beválogatott filmeddel. Más érzésekkel vágsz most neki?
Nagyon vágytam rá, hogy filmmel mehessek oda, mert előtte a MOME kivitt minket diákként. Első alkalommal, amikor beválogatták a Sellők és rinocéroszokat, nagyon be voltam tojva. Mit kell majd ott nekem csinálni? De kiderült, hogy igazából csak jól kell éreznem magam. Nyilván, hogyha valaki meg akar keresni, akkor megtalál, jó és fontos ott lenni, de elsősorban ezek a filmfesztiválok arról szólnak, hogy az idei év filmes termését magába szippanthassa a látogató.
Tanítasz is az egri egyetemen. Ha nagyon tömören kéne megfogalmaznod számunkra, hogy neked mi az animáció esszenciája, mit mondanál?
Én mindig is rajzban tudtam magam a legteljesebben kifejezni, és az animációban az a nagyon izgalmas, hogy a lehető legkevesebb kompromisszummal tudom életre kelteni a vízióimat.
