Fél óra alatt elértem gyalog a város egyik végéből a másikba. A Főtéren vörös anyagon fehér betűkkel pöffeszkedett a magyar és a szovjet nép megbonthatatlan barátsága. A loszandzseleszi olimpiára nem mentek ki a magyarok és hiába mondtuk el világosan történelemórán, hogy az állam nem tud majd megszűnni, ha el is jön valaha a kommunizmus: olyan de olyan kilátástalan volt minden e kisvárosi békaperspektívából, mintha megállt volna az idő. 1985 volt.

A Petőfi filmszínházban, az Idő van alatt történt a csoda: a szabadság, a gondolat, az élet jelenthet valami olyat, amihez nekem is közöm van. Röhögök, ámulok: lehet ez ilyen is. Ilyen fanyar, ilyen ironikus, ilyen játékos, okos és persze ennyire végtelenül szomorú.

De legalább nem vagyok már teljesen egyedül.

Jé!

Olyan ez, mintha élnék.

Köszönöm!

Ujj Mészáros Károly