Általában az animációs filmeknek nagyon hosszú a stáblistája, de ez a te esetedben nem így van. Úgy érzed, hogy a saját filmjeidet jobb egyedül, vagy csupán néhány munkatárssal közösen elkészíteni?
Több okból sem tudnék nagy stábbal dolgozni. Ha pragmatikusabban nézzük, gyártásszervezési szempontból, akkor a gyártásvezető és a különböző munkatársak határozzák meg a jelenetek elkészítésének a sorrendjét, hogy minél racionálisabb és költséghatékonyabb legyen, hogy össze lehessen vonni bizonyos munkafolyamatokat. Én ezzel is szembemegyek, a létező leggazdaságtalanabb módon dolgozom: elkezdem az első képkockától és lineárisan haladok a legutolsóig. Tudom, hogy ez korántsem így a legészszerűbb, de én ezeket nem tudom előre átgondolni, meg talán bele is csontosodtam a saját munkamódszerembe.
Kép a Capriccio című filmből
A másik az emberi oldal, ami szoros összefüggésben van azzal, hogy annyi bizonytalanság, kétség, zsákutca, vargabetű, meg hullámvölgy terelget jobbra-balra, emel fel, és húz le az alkotói folyamat alatt, amit én magam el tudok viselni, de másokra nem kényszeríthetek rá. Ébredhetek úgy föl, hogy a gép elé ülve azt mondjam, hogy az elmúlt két hét munkáját egy az egyben kidobom, de ebben az esetben csak magammal tolok ki és nem a munkatársaimmal. A saját kínjaimat nem terhelem másokra.
Ez a furcsa alkotói folyamat annak is köszönhető, hogy amikor huszonöt évvel ezelőtt elkezdtem animációval foglalkozni, akkor nemcsak technikai, formanyelvi, dramaturgiai szempontból nem tudtam semmit a filmkészítésről, de a munkaszervezés szempontjából sem. Természetesnek gondoltam, hogy mindent én csinálok. Illetve - hogy a kellemes oldaláról is beszéljek - ez a „gesamtkunstwerk”-es szemlélet számomra a mai napig nagyon rokonszenves. Biztos vagyok benne, hogy professzionális zeneszerzők sokkal jobb filmzenéket írnak, de nekem ez annyira komplex és izgalmas kihívás, kaland, hogy nem szívesen engedem ki a kezem közül.
Ezek szerint számodra nagyon fontos az ösztönös alkotás.
Pontosan. Bár a film és azon belül az animáció főleg olyan műfaj, aminek egy nagyon gondosan megtervezett munkafolyamat mentén kell folynia. Tehát én ebből a szempontból elég rossz műfajt választottam, mert ezeket a zsigeri improvizatív, ösztönös döntéseket nagyon fontosnak tartom az alkotómunkában, és ezt legkevésbé az animációban lehet érvényesíteni. Amikor éppen fémszobrászattal foglalkozom, tényleg nagyon intuitív és spontán módon alkotok, hadonászok mindenféle fémalakító eszközökkel, plazmavágóval, meg hegesztőpisztollyal, ezért megvan benne ez a pillanatnyi, nagyon erős érzelmi töltettel bíró jelleg. Sajnos az animációban ez nehezebben kivitelezhető, de azért próbálkozom és nem adom föl.
Grafikusként kezdted a pályádat, közben bekúszott mellé az animáció, majd a fémszobrászat is. Amikor van egy gondolatod, mi alapján választod ki, hogy melyik művészeti ágban fejezd ki?
Sokat kérdeztek a munkámról, de érdekes módom ezt te kérdezed meg először. Kezdem a kevésbé izgalmas részével: maga a matéria is inspirálja az embert. A mozgóképnek, a grafikai felületeknek, az alumíniumnak vagy az acélnak is megvannak a saját anyagszerűségéből adódó inspirációi, de azért egy alkotói folyamatnak jó esetben az a legvége, hogy az ember a médiumot meg az anyagot kiválasztja hozzá. Bár én ritkán csinálok storytelling filmeket, de a narratíva és egy folyamat mozgóképben bontakoztatható ki a legjobban. Mivel audiovizuális műfaj, nagyobbak a kockázatok, a tétek, de nagyobbak a lehetőségek is. Miközben grafikusként, szobrászként valószínűleg sűrítettebb, koncentráltabb és redukáltabb tartalmakat lehet megjeleníteni.
Permanens szakmai identitáskeresésben vagyok. Óhatatlanul és jogosan felmerül az a kérdés, hogy aki ennyi mindent csinál, ért-e igazán valamihez - még akkor is, ha vannak pozitív visszajelzések a környezetéből. Lehet, hogy választanom kéne és nem vertikálisan szélesíteni az alkotói eszköztáram, hanem horizontálisan, egy kis tartományban minél mélyebbre ásni. Viszont ebben az esetben valószínűleg nem lenne jó a közérzetem, hamar ráunnék az alkotásra. Mert talán ennek a sokszínűségnek is köszönhető, hogy megfelelő szinten tudom tartani a motivációimat és nem fogynak el belőlem az ötletek.
A médiumváltás problémája mindig nagyon izgatott. Amikor egy-két irodalmi adaptációt készítettem, Örkény és Podmaniczky Szilárd alapján, sokat gondolkodtam azon, hogy mennyire van jogom plusz rétegeket beletenni és hogy milyen alázatosan viszonyulok az alapműhöz. Végül mindig arra jutottam, hogy az alapmű egy narráció formájában változtatás nélkül hangzik el, az pedig, amit én mozgóképben hozzáteszek, csak gazdagítja az eredeti anyagot.
Szelfi Ulrich Gáborról
Minden filmedben fontos elem a hangkulissza, de talán a Capriccioban egy picit még tovább is mentél, mert kifejezetten a zenére koncentrálsz, a zenei alkotásra.
Igen és fontos, hogy nem is csak a zenére, hanem magára az alkotásra. A Capriccio önmagáról is szól, tehát van egy önreflexív jellege, meg egy kicsit lazább, általánosabb is. A direktebb az, hogy szerettem volna, ha rájön a néző, hogy mi ennek a zongoradarabnak a megszületését kísérhetjük nyomon. Hogyha utólag csap a homlokára, hogy végig azt hallottuk, ahogy a zeneszerző ebben a lakásban próbálkozik, magasságokat és mélységeket jár meg az alkotó munkája során. Sajnos ez nem mindenkinek egyértelmű. Az általánosabb pedig az, hogy például rólam is szól, arról, hogy miközben ezt a filmet csináltam, mit éltem meg.
Ahogy múlik az idő, egyre nagyobbak a gödrök a mélységekben és egyre ritkábbak a kis felemelkedések. Egyre jobban húz le a dinamikája ezeknek a munkafolyamatoknak, egyre kevésbé hiszek magamban, mert ahogy nő a tudásom a műfajról, a technikáról, a formanyelvekről, annál inkább orrba ver, hogy egy ilyen abszolút rendszerben mennyire kicsi vagyok én. A huszonöt évvel ezelőtti önmagam, amikor semmit sem tudtam a mozgóképről, azt hittem, hogy én vagyok a legnagyobb alkotó a világon. A tudatlanságból eredő gátlástalanság, illetve az ebből adódó szabadság olyan megoldásokra késztetett, amik nagyon izgalmasak voltak. Most, hogy már tisztában vagyok a tudásom határaival, egyre nehezebben készítek el egy munkát és úgy érzem, hogy ezek egyre kevésbé sikerülnek jól. Talán most a fémszobrászat az, ahol még megvan a tudatlan bizsergés, ahol még nincs akkora kitekintésem, hogy lássam, valójában mennyire is értek hozzá.
Nem lehet, hogy ezért is keresel mindig újabb médiumot, hogy megint ebbe a kezdeti állapotba térj vissza?
Simán. Hatvankilenc éves koromig talán eljutok a balettig vagy az ír sztepptáncig. Vannak még feltérképezetlen területek a számomra.
A filmjeid elvontabbak, sokszor nem klasszikus narratív alkotások. Zavar, ha valaki nem keresi meg benne a történetet, hanem csak átadja magát a képi világnak, a mozgásnak, a dinamikának?
Nemhogy zavar, de törekszem arra, hogy minél kevésbé legyen didaktikus a munkám. Egy ürügyet vagy egy médiumot akarok adni a befogadónak a továbbgondolásra vagy a további asszociációkra, és megpróbálom úgy bekalibrálni ezt az asszociációs teret, hogy nagyon-nagyon nagy mozgástere legyen a befogadónak, de azért ne engedjem el végképp a kezét. Előfordult olyan, hogy akkorára nyitottam ezt a szabadon értelmezhető tartományt, hogy teljesen elvesztek a nézők. Ezek a munkák kevésbé voltak sikeresek, mert már a szakemberek és a leginkább nyitott szemű befogadók sem szeretik azt, hogyha ezt a kísérleti attitűdöt szélsőségesen alkalmazom. A Capriccióra visszatérve, lehet, hogy a vége kelleténél didaktikusabb lett. Szóval még rengeteg finomítanivaló van, bár lehet, hogy ennél közelebb nem fogok jutni a megoldáshoz. Nagyjából érzem, hogy az experimentumnak meg az egyéni szubjektív nyelvezet alkalmazásának vagy a kettő megfelelő arányának meghatározását illetően jó úton vagyok, de azért még nincs a bölcsek köve a zsebemben.
Kép a Dűne című filmből
Eredeti szakmád szerint grafikus vagy, állóképekkel dolgoztál. A Capriccióval kapcsolatban már nyilatkoztad, hogy minden képkockája egy-egy önálló festményként is értelmezhető. Ezzel a filmmel egy kicsit így vissza is nyúlsz a gyökerekhez?
A professzionális animációsok, mozdulattervezők úgy gondolják, hogy technikai értelemben annál szebb egy animáció, minél inkább elfelejti az ember, hogy állóképek sorozatát látja, és minél inkább megteremtődik ez a bizonyos fajta mozgásillúzió. Engem ez untat. Bizonyos műfajokban, például gyerekfilmekben ennek egyértelműen van létjogosultsága, sőt szükség van rá, de én részben az experimentális szemlélet miatt, részben azért, mert az állóképek fontosságát és szépségét szeretném mindig kiemelni egy ilyen munkában is, szeretem jelezni, hogy a film állóképekből rakódik össze. Persze tudom jól, hogy ez a fajta animáció sokkal jobban megterheli a befogadó érzékszerveit, mert az agy megpróbálja szétválogatni a mozgást állóképekre, és ez sokkal-sokkal több képi információ. De szeretném azt gondolni, hogy az esztétikai élmény ebben az esetben erősebb. A következő filmemben, ami valószínűleg jövő év elején kerül a nyilvánosság elé, még fokozottabban kísérletezem azzal, hogy mi az a határ, ahol még lehet érezni azt, hogy állóképek sorozatát látjuk, de már megteremtődik valamifajta mozgásillúzió.
Mivel alkalmazott grafikusként is dolgozom, pontosan tudom, hogy mik azok a színkombinációk, aránypárok, amik kellemesek a szemnek. Tudom, hogy a statikus és dinamikus felületeknek milyen viszonyát kell kialakítani, hogy létrejöjjön a harmónia, de ezt mélységesen unom. Talán a kockázat az, ami számomra nagyon fontos alkotói standard. Nagyon tudom tisztelni egy művész esetében, ha nem ül bele egy nagyon jól bejáratott metódusba, kockáztassa az ember a bukást is, meg a sikertelenséget, de szerintem nem teheti meg azt morálisan egy alkotó ember, hogy biztosra megy. Visszautalva a beszélgetésünk legelejére, én ezt, mint magányos harcos, könnyebben megtehetem, ha egy stáb lenne rám bízva, biztosan kisebbek lennének ezek a lehetőségek.
Sok művész idegenkedik és fél is a mesterséges intelligenciától, és nagyon érdekes, hogy pont te, aki ennyire nem a kényelmes befogadásra törekszel, milyen hamar elkezdtél játszani a ChatGPT-vel (és közzé is tetted a közösségi médiában ezeket a kísérleteket), amely pedig kifejezetten a közízlésre, a közhelyekre és a legkisebb közös többszörösre alapszik.
Az AI-jal kapcsolatban természetesen nekem is nagyon ellentétesek és összetettek az érzéseim, de legnagyobb meglepetésemre az egyetemen a tanítványaim, a legfiatalabbak zárkóznak el leginkább tőle. Indulatosak, mérgesek és meglehetősen erős struccpolitikával viszonyulnak ehhez a kérdéshez, mint egykor, az ipari forradalom idején a géprombolók, ahelyett, hogy rájönnének, nincs más választás, együtt kell élni ezzel a jelenséggel, mert visszafordíthatatlan a folyamat. Főleg a vizualitás, a képalkotás, a mozgóképalkotás területén. Ezért meg kell tanulni azokat a munkamódszereket és technikákat, amelyeket bekalibrálva még megtarthatjuk azt az illúziót, hogy alkotó emberek maradunk.
Az animációs iparban, ahol egy producernek az elsődleges szempontjai közé tartozik az, hogy minél rövidebb idő alatt minél több munkát végezzenek a munkatársak, minél kisebb költséggel, ott nem kell művészetszociológusnak vagy közgazdásznak lenni, hogy az ember addig a következtetésig eljusson, hogy itt a létező leghamarabb beemelik az eszköztárba az AI-t, már most látunk erre törekvéseket, és természetesen ez nemcsak az animációs filmre igaz. Mert ez egy visszatarthatatlan lavina, ami mindenkit el fog sodorni. Van, aki belehal, van, aki csak egy-két csontját töri, és van, akinek sikerül egészen jól kiásnia magát a hó alól.
Visszatérve még egy kicsit a Facebook perszónádra, ahol nemcsak az AI kisérleteidet osztod meg, de láthatóvá teszed az erőteljesen abszurd humorodat is. Ez azonban csak villanásszerűen jelenik meg a filmjeidben. Nem gondoltál rá, hogy egyszer-egyszer mozgóképre is vinnéd?
Talán a legelső filmjeimet kivéve, az utóbbi tizenöt-húsz évben mindig úgy ültem le egy újabb film elé, hogy én most valami nagyon vicceset fogok csinálni. Aztán a végén csak meghalt a főhősöm, melodráma meg tragédia lett belőle. Ha nagyon őszinte akarok lenni magammal, lehet, hogy van bennem valamiféle sznobizmus, mert mindig nagy-nagy emberi kérdéseket próbálok feldolgozni az alkotásaimban. Ezért nyúltam Örkényhez és Podmaniczky-hez, mert jó mankóként szolgáltak a szövegeik és talán azoknál a filmeknél sikerült egy kicsit megközelítenem ezt a fajta groteszk vagy abszurd szemléletet. Sokszor úgy fejeztem be a filmjeim utolsó képkockáját is, hogy meg voltam róla győződve, hogy nagyon vicces lesz, aztán a nézők mégis elvonultak a vetítés végén csoportos öngyilkosság szándékával, mert ők ezt nem egészen így látták.
Kép az Idegen test című filmből
Visszatérve a Facebookhoz: egy film elkészítése nálam körülbelül egy évet vesz igénybe, utána pedig vagy van sikerélményem, vagy nincs. Ellentétben a Facebook-posztokkal, ahol perceken belül érkeznek a visszajelzések, és lehet, hogy szükségletté vált ez a pozitív visszacsatolás az életemben. De persze nem csak erről van szó, jó dolog örömet szerezni az embereknek. Legnagyobb meglepetésemre olyanok, akik értenek hozzá, elkezdték emlegetni a médiaművészet kifejezést ezekkel a megnyilvánulásaimmal kapcsolatban. A legtöbben mások posztjait osztják meg a neten, én igyekszem saját tartalmakat előállítani. Az önreflexió általában is izgat, de a Facebook-on különösen jól működtethető.
Azonban vannak olyan ismerőseim is, akik szinte indulatosak lesznek, ők nem az abszurditását érzik ezeknek a posztoknak, hanem a szabálysértő mivoltát. Sokakban feszültségeket generálnak, pedig ezek ártatlan szabálysértések, általában magamból csinálok hülyét, nem másokból, és ehhez jogom van.
A Capriccio idén versenyszekcióban vett részt Annecy-ban, a világ legnagyobb animációs fesztiválján, ráadásul pont ebben az évben, amikor a hazai animáció 111. évfordulóján Magyarország volt a díszvendég, ezért sokkal nagyobb figyelmet is kaptatok. Amikor legutóbb versenyszekcióban volt filmed, a Dűne ezen a fesztiválon, a Covid miatt online rendezték meg.
Természetesen nagyon nagy öröm és megtiszteltetés, hogyha az embernek egyáltalán bejut Annecy-ba filmje, már ez felér egy díjjal, de én most nagyon azt éreztem, hogy már kicsit túlnőtte magát ez a fesztivál. Olyan tömegek jelennek meg, olyan nehéz az embernek a saját vetítésére is bejutni, olyan kontrollokon kell átmenni, akkora sorok vannak, ami elvesz az élvezeti értékéből. Ez a világ legfontosabb animációs fesztiválja, valószínűleg óhatatlan folyamat, hogy idáig jusson.
Természetesen jó volt ennyi baráttal és kollégával együtt lenni, a lányom is jelen volt a MOME-delegáció tagjaként, ezért is különleges alkalom volt számomra, de ha nagyon őszinte akarok lenni, nekem voltak kétségeket ébresztő aspektusai ennek a szereplésnek. Azt kell, hogy mondjam magyarként és magyar animációsként, hogy én nem érzem azt, hogy a magyar animáció annyira a világ élvonalában lenne, mint ahogy a hivatalos kommunikáció ezt sugallta Annecy-ban. Vannak kiemelkedő, mindannyiunk által ismert kortárs magyar alkotók, akiknek nagy százaléka nő, és akiket én is nagyon tisztelek, szeretek és fontosnak tartok. Ők valóban világszínvonalúak, de azt kell, hogy mondjam, hogy nem gondolom, hogy egészében véve a magyar animáció jelenlegi teljesítménye ennyire kiemelkedő lenne. Ez a fajta sikerkommunikáció rossz érzéseket keltett bennem, ahogy az is, hogy sokan olyanok is jelen voltak a magyar delegációval, akik sem előtte, sem utána nem igazán viselték a szívükön a magyar animáció sorsát.
És milyen volt a viszonyod azzal a fesztivállal, amit a világjárvány alatt rendeztek meg és amelyen a Dűne versenyzett?
Nem szeretném, ha morbid módon hangzana, hiszen nem kívánhatjuk vissza a Covid-járványt, de számomra az egy fontos időszak, mert olyan elmélyült állapotba sikerült kerülnöm a rám kényszerített bezártság miatt, amire a mai napig vágyom. Valószínűleg saját magamra nem tudok olyan nyugalmat és kiüresedést rákényszeríteni, mint akkor ezek a külső tényezők. Ebben az időben született egy kis verseskötetem is, ami szintén a Facebooknak köszönhető, mert ott kezdtem el ezeket a versecskéket kitenni, amikre egyszer csak jelentkezett egy kiadó. Akkor született a Hegesztett szavak, illetve ennek a bizonyos elmélyült és nagyon jólesően kiüresedett állapotnak köszönhető a Dűne című filmem is. És el tudom képzelni, hogy nem is fogom tudni soha életemben még egyszer elérni ezt a fajta lelkiállapotot, de szerintem sokan vagyunk így.
A Dűne nyolc A-kategóriás vagy Oscar-nomináló fesztiválra jutott be, ami persze nagyon nagy örömet okozott. Mai napig kérdezik tőlem, hogy miért volt ennek a filmnek olyan nagy sikere? Szerintem olyan különleges konstelláció lehetett, amiben a legnagyobb szerepet ez a bizonyos meditatív állapot jelentette, ami hetekig, hónapokig is kitartott, ez lehetett a segítség ahhoz, hogy az ilyen mélyre vezető és ennyire letisztult munkát készítsek. Egy kicsit sikerült átmentenem a Capriccióba is a Dűnéből, és az pedig az absztrakt és a narratív formanyelvnek egyfajta ötvözése. Egyikre sem mondhatjuk azt, hogy egyértelműen figurális és narratív film, de azt sem mondhatjuk, hogy színtiszta absztrakció, mert a kettő közötti határterületen vándorol ide-oda. Azt hívom absztrakciónak, hogy bizonyos dolgokat áttételesen kell kikövetkeztetni.
A rövidfilmek számára a fesztiválok létfontosságúak, mert nagyon sokszor csak így tudnak eljutni a közönséghez. Ahogy a pár éve a Dűne, most a Capriccio is moziba kerül Az utolsó viking című dán abszurd komédia a kísérőfilmjeként. Ilyenkor együtt gondolkoztok a forgalmazóval, hogy milyen film elé kerüljön? Miért erre a nagyjátékfilmre esett a választás?
A forgalmazók döntöttek a párosításról. Akkor Mozinetnél, most pedig a Vertigónál is ugyanaz volt a helyzet, se Böszörményi Gábor, se Kárpáti Gyuri nem tudta azt, hogy a családom és én rendkívül nagy rajongói vagyunk a skandináv filmeknek. Én még ezen belül is elvetemültebb vagyok, mert a mai napig nagyon szeretem a dogmát. Mivel sokra tartom ezeket az alkotókat, rendkívül megtisztelő, hogy az ő filmjük előtt mehet az alkotásom, ráadásul még kis kapcsolat is van Az utolsó viking és a Capriccio között, ugyanis a Jansen-film egy festmény-szerű animációval kezdődik. Továbbá azért is jó párosításnak tartom, mert a mozgókép iránt érzékenyebb, kíváncsibb nézőknek valók ezek a filmek.
Kép Az utolsó viking című film animációs kezdőjelenetéből
Ezt a tendenciát a jövőben is nagyon üdvözölném, és nem csak a saját kisfilmjeimmel kapcsolatban. Biztos vagyok benne, hogy számtalan animációs szívesen odaadná az alkotását bizonyos művek kísérőfilmjeként, mert minden alkotó vágyik arra, hogy minél többen lássák a munkáját. A rövidfilmek a fesztiválszereplések után bekerülnek mindenféle archívumokba, de ezzel a metódussal a néző, a forgalmazó és nem utolsó sorban az alkotó is nyer.
Velünk, a Filmhu-nál dolgozókkal is előfordul, hogy megkérdezik, hogy hol lehet megnézni egy-egy régebbi rövidfilmet, és a neten kívül mi sem tudunk nagyon mit mondani.
Megmondom őszintén, hogy az én régi filmjeim két dolog miatt nincsenek fent a YouTube-on, vagy a Vimeon, meg ilyen helyeken. Az egyik, hogy nem akarom, hogy rossz hang és képminőségben jelenjenek meg, ami elkerülhetetlen, ha az ember felteszi ezekre a platformokra. A másik és talán ez a fontosabb, hogy a tizenvalahány filmből kábé három olyan van, amit még most is jónak tartok, ezért kicsit dugdosom őket.
A Vertigo nem csak forgalmazza a Capricciót, de Kárpáti György a producere is, aki gyakorlatilag finanszírozta a létrejöttét. Pályáztatok vele az NFI-hez?
Nem adtam be a pályázatot a Filmintézethez, mert azt gondolom, hogy az animációs kuratóriumban súlytalan döntéshozók ülnek és a rotációjukat nem biztosították az elmúlt évtizedben. Őszintén szólva ezt a helyzetet méltatlannak tartom, és nem csak rólam van szó, hanem a már korábban említett ifjú tehetségekről is, akik a Berlináléról, Cannes-ból és számtalan neves fesztiválról hoznak haza elismeréseket. A közeljövőben, amíg nem lesznek nagyobb változások, nem kívánok pályázni.
Kárpáti Gyurival nagyon szerencsés a találkozásunk. Egy telefonbeszélgetésünk közben mellékesen megkérdezte, hogy mostanában mit csinálok. És ugyanezt elmondtam, hogy vannak filmterveim és persze dolgozgatok, de pályázni nem szeretnék. Ekkor felajánlotta, hogy a Vertigóval szívesen támogatják a filmemet, sőt nem csak ezt az egyet. Ekkor gondoltam, hogy küldök nekik szinopszist és megpróbálok kipréselni magamból egy animatikot - amit hogyha nem muszáj, akkor nem szoktam csinálni -, de erre ő azt mondta, hogy Gábor, teljesen szabad kezet kapsz mindenben! Minden támogatást megadnak, a gyártásvezető fel szokott hívni időszakonként, hogy van-e szükségem bármire, de általában nincs. Őket én nem is simán támogatónak, hanem mecénásnak gondolom, hiszen anyagi jellegű hasznuk nem keletkezik ezekből az alkotásokból, legfeljebb erkölcsi vagy a kultúrateremtés területén lévő profitról beszélhetünk.
A Capriccio esetében még két embert okvetlenül meg kell említenem, akik a stábot alkotják. Chris Allen sound designert, akivel a Dűnében is együtt dolgoztam, és Józsa Tamás nagyon alázatos, érzékeny, intuitív és kooperatív zeneszerzőt, akinek sokat köszönhetek, mert szerintem ez egy nehéz feladat volt. Erős kötöttségeket adtam neki a zeneművet illetően, és nagyon szépen megállta a helyét. Felesleges hangsúlyozni, hogy a Capriccióban a zenének mennyire fontos szerepe van, és ráadásul azt hiszem, hogy még nem is volt hasonló munkája, aminek fényében még komolyabb teljesítmény.
A beszélgetésünk során már említetted, hogy éppen egy új filmet fejezel be.
A Capriccióhoz képest még inkább kísérleti film lesz, még erősebb az állókép megjelenítésének a dominanciája. Egy sokkal töredezettebb alkotás, ami inkább az állókép fele tolódik el és kevésbé jellemző rá a mozgásillúzió tökéletes megteremtésére való törekvés, de ez csak egy felszínes és vizuális nyelvi aspektus. Középpontjában az emberi érzelmek működése, rétegzettsége, összetettsége, mechanikus és kiszámítható mivolta, biokémiája áll. Az emberi érzelmekre transzcendentális dologként szoktunk gondolni, pedig a mai napig nem tudjuk, hogy mennyire materiális és mennyire természetfeletti, mennyire biokémiai és mennyire intuitív alapokon nyugszanak. Valószínűleg a kettőnek egy soha nem meghatározható elegyét jelentik. Megpróbálom az emberi érzelmek működését egy rendkívül összetett és furcsa gépként ábrázolni.
A Capriccio már látható a mozikban, Az utolsó viking kísérőfilmjeként.
