Az ölés aktusa egy sajátos megváltástörténet. Az indonéz filmben bemutatott, a Szuharto alatti, 1965/66–os tisztogatást vezető gyilkosok, hajdani jegyüzérből a jelenlegi paramilitáris alakulatok példaképeivé vált gengszterek máig büntetlenül élnek, tv- műsorokban kommunista irtó nemzeti hősökként jelennek meg, rémtetteikkel szórakoztatva a nézőket. Az egymillió embert elpusztító alakulatok irányítói különös kegyetlenséggel elkövetett tetteikért máig nem feleltek a törvény előtt. „A holtak helyett nem lehet megbocsátani” mondás dacára a filmrendező kvázi megváltóként mégis kísérletet tesz a megbékéléshez vezető út bejárására. A hajdani gyilkosságokat felelevenítő filmforgatáson, egyfajta pszichodrámai eljárás során a bűnös játssza el az áldozat szerepét, lehetőséget kapva arra, hogy szembenézzen, életében először, tetteinek jelentőségével, hogy bűnként kezelje azt, amit elkövetett.
Az ölés aktusa
Volt, aki azt mondta, hogy a filmet nézve az emberiségbe vetett hit utolsó morzsáját is elvesztette. Én viszont arról tudok beszámolni, hogyan alakult át bennem a kielégületlen bosszúvágy keltette tehetetlenség érzése valami mássá, látva a hajdani gyilkos meghasonlásának folyamatát, földi pokoljárását, a szerepcsere folytán megélve áldozatai rettegését, kiszolgáltatottságát. Meglehet, a film rendezője rátalált egy jól működő, a mindenkori áldozatok hozzátartozóit, tágabb értelemben, a mindannyiunkat gyógyító traumakezelő eljárásra.
Kapuőrök
A német, belga, francia, izraeli Kapuőrök című film a Sin Bét izraeli titkosszolgálat történetébe, és azon keresztül az izraeli-palesztin konfliktusok történetébe enged bepillantást – nem csupán a filmben hirdetetten először szólaltatva meg a hajdani titkosszolgálati főnököket, hanem, vélhetőleg sokunk számára először tárva fel a szolgálatot végzők kétségeit erőfeszítéseik, eljárásaik hatékonyságát illetően, az eredmények és kudarcok, valamint a felismerés fényében, miszerint az egyik oldal terroristái a másik oldal szabadságharcosai.
Optikai tengely
Az Optikai tengely orosz rendezője a film műfajának eredetéhez, a fotóhoz nyúl vissza, 100 éves, vagy még régebbi képeket mutatva meg az eredeti helyszíneken élőknek. 100 éves, vagy még régebbi templomban, gyárban, fakanálkészítő műhelyben, bankban, orvosi rendelőben, az eredeti képeken láthatók pózaiba állnak a korabeli életformát fenntartók, a korabeli környezetben élők és dolgozók a 19. - 20. század fordulóján alkotó Maxim Dmitrijev fotográfus emlékének adózó filmrendezőnő kamerája elé. Marina Razbezkhina a vetítés előtti megszólalásában abbeli reményét fejezte ki, hogy újabb 100 év elteltével majd előveszik, immár az általa készített képek mellé állítva, a régi fotókat, hogy elkészítsék a jövőbeli remake- alkotásokat a vállalkozó kedvű utódok, az örökzöld kérdéssel megszólítva saját korukat: miben vagyunk mások?
Olvasd el a 10. Verzió többi napjáról készült beszámolóinkat is!
