...a home movie alapú film ...- kezdeném a szakmai megközelítést, de még ez a kis távolságtartás is bűntudattal töltene el. Ezt a nehezen viselhető lelkiállapotot persze nem csak a sorsa által Libanon/UK illetőségűvé lett palesztin Mahdi Fleifel Nem a mi világunk, hanem az előzőleg látott, a Szovjetunióban iskolázott orosz Mumin Shakirov A holokauszt egy tapétaragasztó? című filmje együttesen idézte elő.
Nem a mi világunk
A két filmben dokumentált végtelen sok bánat és szenvedés, ami sorsként adatott a „szereplőknek”, nehezen viselhető el passzív mozi nézőként a titkos megkönnyebbülés érzése nélkül, miszerint az emberiség kisebb és nagyobb kataklizmái nem velünk, nem a mi családunkkal, ismerőseinkkel és barátainkkal történtek, történnek meg. De a felgyúló fények hunyorgásában szárba szökkenő illúziót hamarosan szertefoszlatják a nyugtalanító kérdések: nem az én ikertestvérem-e az a gyermek, akin Mengele borzalmas kísérleteit végezte? Nem ez én gyermekem van-e bezárva abba a palesztin menekülttáborba örök reménytelenségre kárhoztatva a szabadulást, a hazára találást, a szabad életet illetően? Nem én vagyok- e az a gyermek?
Azon a néhány órán át, amit a Verzió fesztivál, akár randomszerűen kiválasztott filmjeivel a nézőtér sötétjében eltöltünk a bánat és a megilletődöttség könnyeit nyelve, megadatik nekünk is kivenni a részünket a másokat érő rosszaságból – és jóságból. S, bár néha úgy érezzük, nekünk jár a legkevésbé, megélhetjük a katarzist is e csöppnyi részvét fejében, hogy el tudjuk viselni a mások szenvedése okozta szenvedést.
A holokauszt egy tapétaragasztó?
A Verzió fesztivál filmjei paradox módon a tehetetlenség élményét oldják a mások szenvedéseiről való tudás által – első lépésben. Ettől a tudástól nem foszthat meg semmilyen hatalom senkit, egyetlen embert sem. A második lépés a jogainkból fakadó kötelesség gyakorlását jelenti a "Tégy a másikért!" ideája nevében - még ha van elég bajunk magunknak is a nagy kataklizmák fényében szinte jelentéktelennek tűnő kis tragédiáink közepette, nap mint nap.
A Verzió fesztiválon megtapasztaljuk, hogy a Föld bolygó összes élője, múltjával és jelenével együtt organikus egységbe szervesül - s, hogy a másikon ejtett sebeket, amelyek mindannyiunk sebei, a mondás ellenére sem gyógyítja az idő, lett légyen bár az is mindannyiunké. Rájövünk, hogy jogunk van a megkínzottak és megalázottak sorsáról való tudáshoz, jogunk van az irántuk érzett kétségbeeséshez és haraghoz – ahogy a két orosz diáklányról szóló A holokauszt egy tapétaragasztó? című film is összegzi. Mert joguk van az emlékezéshez, a múltról való tudáshoz azoknak is, akik életükben sosem hallottak eleik tragédiáiról, például a Holokauszt idejének rémtetteiről. Joguk van a saját jelenükhöz vezető múltról tájékozódniuk a reality műsorokon felnövőknek is, legyenek menekülttáborok lakói vagy egyetemi tanulmányukat fedező összegekért valóság show-szerepeket vállaló diáklányok. Mint, ahogy jogunk van átélni a szereplőket ért sokkoló élményeket az Auschwitz-i haláltábor emlékhelyén - vagy a palesztin menekülttáborba való visszatoloncolás során. Nem kérdés, hogy a szabadságtól való megfosztottság élményének más-más fokozatai vannak, s hogy más szinten kelt részvétet bennünk az erről való tudás is - de, hogy az élők rabul ejtését, megalázását illető minden szintű ténykedés elviselése a „pokolba vezető út” járhatóságát formálja a lélekben, az is biztos.
