A furcsa kamasz-„lény”
„Nem szerepelek az alacsony producerek szexuális fantáziáiban” – mondja a Guardian újságírójának a magasságával feltűnést keltő színésznő. Szerinte ezért nem is tudott vele sok filmes mit kezdeni, ami oda vezetett, hogy Ridley Scottnál és James Cameronnál kötött ki, akik akkoriban nem sokat törődtek a konvenciókkal.
Sigourney Weaver 1949-ben született New Yorkban és igazán jó helyzetben volt, ami a színészi pályakezdést illeti. Édesanyja Elizabeth Inglis, egy brit színésznő, édesapja Sylvester Weaver, az ’50 években, a televíziózás aranykorában az NBC hálózat elnöke volt. Akkoriban születtek az Amerikában olyan meghatározó műsorok, mint a The Today Show vagy a The Tonight Show. Az eredetileg Susan nevet viselő kamaszlány 14 évesen vette fel a Sigouney nevet A Nagy Gatsby-ben játszott mellékszerepét követően. Színészi tanulmányait a Stanfordon és a Yale-en szerezte.
 |
| Egy nő bármilyen alakban, méretben, érzéssel megjelenhet Alan Rickman és Sigourney Weaver a Snow cake-ben |
Kamaszként meglehetősen furcsa „lény” volt, megjelenésében puritán, ami ma is jellemzi őt, és egyszerre lökött, vicces figura, aki mindig bohóckodott. Ugyanakkor fiatalon sokféleképpen kereste önmagát. A stanfordi évek során például volt egy „Flower Power”-időszaka, amikor házilag készült ruhákat viselt, egy faházban élt akkori barátjával, akivel furulya-duetteket gyakorolt. Majd jött a nőként való fellépés időszaka. Feltűnő magassága, esetlensége, szégyellőssége ellenére megkedvelte a „kiöltözős” eseményeket, mert nagy kalandot jelentettek számára, és felfedezte, hogy egy csinos nő.
Nem szívesen emlékszik vissza a Yale-en töltött időre, ahová Meryl Streeppel egyidőben járt. Ekkor még az is megfordult a fejében, hogy abbahagyja színészkedést. A dolgok akkor kezdtek összeállni, amikor visszatért New Yorkba, ahol erős gyökerei voltak és színházban kezdett dolgozni. Férje, Jim Sipson működteti a Flea (Bolha) nevű elismert színházat.
A nő csak sci-fiben egyenrangú?
A színházi munka mellett a filmvásznon Woody Allen Annie Hall-jával debütált. Az 1979-es alkotásban hat percig látható. Ekkor 29 éves volt, és felkérés érkezett az Alien-re. „Nem akartam elfogadni, mert sci-firől volt szó és teljesen sznob voltam. Mike Nicholsszal, Woody Allennel szerettem volna dolgozni vagy Shakespeare-művekben játszottam volna. A brit drámaírás királyának közel négyszáz évet átívelő hatása érezhető is a vásznon „Úgy döntöttem, V. Henrik a Marson szellemben fogok játszani.” Az eredmény, a film és Weaver kölcsönösen formálták egymást.
Az Alien-nek olyan erős a hatása Weaverre, hogy a legtöbben még mindig Ripley hadnagyot látják benne, a neten körülnézve kiderül, hogy a rajongók óriási tábora tekinti őt sci-fi szex-szimbólumnak. Emellett az Alien-franchise az anyagi sikert és Hollywood elismerését hozta.
A cikk szerzője itt elgondolkodik azon, hogy a filmipar két legmarkánsabb feminista nő alakja a tudományos-fantasztikus műfajában született - az Alien mellett a másik film a Terminátor, Linda Hamiltonnal. Az akkoriban érvényes nőideálnak mondott ellent az, amit az alkotók merészeltek megmutatni, és úgy tűnt, csak a fantasztikumban maradt hely egy koszos, kétkezi munkát végző nőnek, aki krízis helyzetben dönt és cselekszik, hogy embereket megmentsen meg. „Ez máig így van, mintha még sokan azt hinnék, a nőt valamifajta furcsa sci-fi babává kell változtatni ahhoz, hogy érdekes legyen.”
Weaver bekategorizálása ellen szól, hogy a sci-fi és thriller mellett már mögötte van jópár különböző zsánerű alkotás is. A Jégvihar (Ice Storm), A veszélyes élet éve (The Year of Living Dangerously), Gorillák a ködben (Gorillas in The Mist - ezért Oscar-díjra is jelölték) mutatja drámai affinitását. Ezek mellett vígjátékokban is kitűnően megállta a helyé, például a Szellemirtók-ban vagy a Dolgozó nő-ben.
Az Esőember után majd’ két évtizeddel
Most a Snow Cake-ben Alan Rickman és Carrie-Ann Moss partnereként játszik egy szép, ugyanakkor autista nőt, Lindát, aki egy tragikus balesetben elvesztette lányát. A Rickman által megformált mogorva brit meghitt barátságba kerül Lindával.
 |
| Nem túl sok film foglalkozik az autizmussal Alan Rickman és Carrie-Ann Moss a Snow Cake-ben |
Nem túl sok film foglalkozik az autizmussal, az egyik legemlékezetesebb az 1988-ban készült Esőember. „Mintha egy millió éve készült volna, és azóta semmi. Nem lehet, hogy örökké az a kitűnő film legyen a hivatkozási pont. Ebből elég!” Az interjú során végig jelen volt Ros, az a brit autista nő, aki mellett Weaver felkészült a szerepre. „Természetesen folytattam kutatást az autizmussal kapcsolatban, de annak olyan széles a spektruma, hogy nem tudom, mit tettem volna Ros nélkül. Hatalmas felelősséget éreztem, hogy jól csináljam a dolgokat.”
A rendező, Marc Evans elismeréssel szól Weaver autista alakításáról, amely sokkal inkább egy személy portréját, mint egy a betegséggel sújtott személy fizikai jellemzőit mutatja. Evans szerint amikor Weaver a kamera előtt állt, nem az látszott, hogy valaki eljátszotta az autistát. Linda legfőbb „erénye”, hogy érezhető benne megformálójának személyisége.
„A karrierem során általában olyan nőt alakítottam, aki nem érzi igazán kényelmesen magát a világban, aki egy kicsit kirekesztett, mert hatalmas szenvedélye dúl benne. Mivel furcsa tinédzser voltam, szeretem azt az üzenetet küldeni, hogy egy nő bármilyen alakban, méretben, érzéssel megjelenhet. Ez teljesen normális. Vagyis számomra az abnormális a normális!”
Színészként számára a Jessica Tenderhez hasonló figurák jelentik a példaképet, akik állandóan filmeznek, vagy színházban dolgoznak, elfogadnak mindent, ami az útjukba kerül mindaddig, amíg az helyes. „Szeretem ezt a hozzáállást, nem akarok egy elefántcsonttoronyban ülni és várni, hogy ötévenként jöjjön a nagy mozifilm. Unalmas lenne. Kinn akarok lenni, dolgozni különböző generációkkal, az mindig mókás.”
A Snow Cake bemutatója szeptember 8-án lesz az Egyesült Királyságban. A színésznő idén ősszel látható még a Truma Capote életéról készült legújabb, Infamous című alkotásban is.
