Csillag Márton írta a Filmvilágban Vágvölgyi B. András Tarantino-könyve kapcsán, hogy a rendező életművéhez sokkal jobban illik egy gonzó szöveg, mint egy egyenes monográfia. És mennyire igaza volt. Clarkson ugyanis Hollywood legmarkánsabb filmkészítőjének karrierjét anekdotákra, családi sztorikra, barátok, iskolatársak, felületes ismerősök elbeszéléseire és pletykáira korlátozza. Már akkor gyanús a szöveg, amikor az író a köszönetnyilvánítások között Quentin Tarantinót is megemlíti, mégpedig azért, amiért nem akadályozta a könyv elkészültét.
Az anekdotákon alapuló szerkezet legnagyobb hibája, hogy mindenki pontosan tudja, hogy kiről beszél: Tarantino, a rendezőzseni, a csodagyerek, az auteur. Lehet egy régi iskolai haver, az amatőr színiképzőből egy kolléga, egy munkatárs a híres-neves videótékából, az édesanyja, vagy akár Terry Gilliam, minden egyes mondat és történet egy, kizárólag egy tételre fog kifutni: hogy már ott és akkor minden teljesen nyilvánvaló volt. Amikor a kis Quentin még olvasni sem tudott, de a plakátokat felismerte, amikor fergeteges módon tudott filmeket ajánlani a videótékába betévedőknek, vagy amikor a Sundance egyik workshopján egymagában előadta a Kutyaszorítóban nyers változatát egymagában. Minden megnyilvánulásában ott volt a zsenialitás. Ott volt a zsenialitás, de ott volt valami infantilis rajongás, nosztalgia a letűnt korok olyan termékei iránt, mint a gabonapelyhes-dobozok és a filmekhez készült társasjátékok.
 |
| Quentin Tarantino a Kutyaszorítóban forgatásán |
Amennyire lehetséges, a rendező magánéletéről, pontosabban múltjáról elég részletes képet kapunk. De mi a helyzet a filmekkel? Clarkson arányai sajnos egyenetlenek: a könyv egyik legfőbb forrása Cathryn Jaymes főleg a Kutyaszorítóban forgatásán dolgozott, és miután Tarantino 1994-ben kiteszi a szűrét, az életmű többi darabjának elkészültéről kevés szó esik. Így méltatlanul kevés említést kap a Jackie Brown, érthetetlen okokból kimarad barátsága Robert Rodriguezzel, és a Kill Bill-ről sem derül ki semmi olyan, amit az előzetesekből ne lehetne kisakkozni. Tarantino színészi munkái a Desperado, a Sátánka filmekben vagy az Alias-sorozatban is említés nélkül maradnak, pedig az utóbbi került az utóbbi években legközelebb a Fox Force Five-hoz, a Ponyvaregényben szereplő képzeletbeli csajsorozathoz.
Azonban a Tarantino egy aspektusában mindenképpen érdekes olvasmány: nagyon behatóan térképezi fel azt a rendszert, ahogy a fiatal írók Hollywoodba jutnak, és azt, ami ott vár rájuk. Quentin Tarantino sem a knoxville-i buszról leszállva kezdte saját filmjeit rendezni, hanem előbb kulimunkákat kellett vállalnia. Átírások, dialógusok csiszolása, megrendelésre készített forgatókönyvek, miközben a külvárosi garzonban hamburgeren él. Ha nincs a kiterjedt kapcsolati háló – és főleg, ha nincsen néha a mázlija, például abban, hogy Harvey Keitelt is sikerült megnyerni filmjéhez --, akkor Tarantino még mindig ott nyúzná az írógépet valahol a Völgyben. Ehelyett viszont Clarkson szerint a saját barátait nyúzza, pontosabban figyelembe sem veszi: Roger Avary-val is összekapott, hogy pontosan melyikük is Ponyvaregény írója, a már említett Jaymest is lapátra tette – ráadásul a drámai hatás kedvéért éppen egy földrengés után, ami az asszisztens házát a földdel tette egyenlővé.
 |
| Méltatlanul kevés említést kap a Jackie Brown |
A Magyarországon megjelent változatra ráfért volna egy tisztes lektor a fordításban és szerkesztésben elkövetett ordas hibák miatt: figyelmetlenségből a nemrég elhunyt George Carlin a könyvben fekete komikus lett, a blaxploitation műfaja egy odavetett félmondatban hányaveti definíciót kap (ezekben a filmekben „a derék feketéket kizsákmányolják a fehér emberek”), a harcművész Sonny Chiba (The Street Fighter 1-2.) egyszer helyesen, másszor Csiba Szoniként szerepel; az egyik bekezdés Frank Capra science-fiction filmjeit méltatja. A giallo atyja, Mario Bava folyamatosan Babbaként szerepel (holott a Ponyvaregény egyik heroinfajtája is róla kapta a nevét), a Kutyaszorítóban megkínzott rendőrjéből hirtelen ügyvéd lesz.
A könyv magyar filmcímei is problémásak, Raoul Walsh klasszikus gengszterfilmje, a White Heat, van, ahol Fehér hőség-ként, van, amikor korabeli magyar címén Megszállottság-ként szerepel, a Charles Bronson film helyesen Bosszúvágy és nem a tökéletesen ellentétes jelentésű Halálvágy, a Kifulladásig-remake pedig nem Eláll a lélegzetem, hanem Kifulladásig Los Angelesben.
 |
| Quentin Tarantino a Négy szoba forgatásán |
Bár nem mintha különösebben számítana: a könyv végén nincsen index, csak egy hanyag és erőltetett ”És most?” a könyv szereplőiről, ami szerint Steve Buscemi életének legfontosabb szerepe a Kutyaszorítóban óta a Gyilkos utcák című sorozatban volt, Bruce Willis pedig egy újabb Ponyvaregény-re áhítozik; egy filmográfia, amiből hiányzik a Négy szoba és egy teljesen értelmetlen ”nem hivatalos” lista a világ legmenőbb filmjeiről, Quentin Tarantino szerint. Kezdőknek hasznos, de a kőkemény Tarantino-rajongók már úgyis tudják fejből. És ez nemcsak a listára, de a Clarkson könyvének nagy részére is igaz.
Wensley Clarkson: Quentin Tarantino, Saxum Kiadó, 2008.
