Apukám lengyel, azt mondja egy ősi női név. Elvileg Napóleonnak volt egy Wrochna nevű szeretője. Van vele macera bőven, a diktálással meg a kiejtésével. Igazából 6-7 éve sokszor az történik, hogy amikor megismerek új embereket, egyből azt kérdezik, hogy magyar vagyok-e, mert erős az akcentusom. Lehetne édesapámra fogni, de inkább azért lehet, mert öt évet voltam kint Olaszországban.
Öt évet éltél kint, ott indult el a színészi karriered, tolmácsolsz is. Honnan ez az olasz vonal?
Olasz kéttannyelvű gimibe jártam, utána felvételiztem az SZFE-re, de nem vettek fel, úgyhogy Olaszországba is jelentkeztem, és bekerültem Bolognába, egy egyéves fizikai színházas iskolába. Közben többször próbálkoztam újra az SZFE-re, végül Bologna után Rómába vettek fel, a világ második legrégibb filmes iskolájába, aminek Centro Sperimentale di Cinematografia a neve.
.jpg)
Wrochna Fanni / Fotó: Vujosevic Eszter
Hogyan élted meg ezeket az SZFE-s elutasításokat?
Borzalmasan. Legalább öt-hat osztályba jelentkeztem, általában a második fordulóig jutottam el. De utólag örülök, hogy így alakult. Szerintem hiteles példa tudok lenni azoknak, akiket nem vesznek fel, és ettől összetörnek. Gimisként az SZFE volt az egyetlen perspektíva előttem. Évekig azt képzeltem, hogy Zsótér lesz a mesterem. Aztán miután nem sikerült, négy éven keresztül arról álmodtam, hogy új esélyt kapok. Amikor visszautasítanak, látszólag nincs más opció, pedig van. Mindenkit arra bíztatok, hogy ne adja fel egy-egy sikertelen felvételi után.
Mikor kezdtél el érdeklődni a színészet iránt?
Amikor édesanyám Fanny Ardantról nevezett el. Na jó… Már három éves koromban vittek a szüleim a létező összes különórára meg színházba, moziba. Aztán a gimi alatt a Katona József Színház egyik programjába jártam, amit Végh Ildikó vezetett és fantasztikusan jó élmény volt. Tök jó érzés azt olvasni volt társaim interjúiban, hogy mindenki ezt a csapatot emlegeti, rájuk is nagy hatással volt. A színészek között ott volt például Lengyel Benjámin és Ertl Zsombor is, de voltak rendezők és dramaturgok is.
2018-ban befejezted a római sulit, azóta ingázol az országok között?
Főleg itthon vagyok, egy-egy kurzusra szoktam kimenni, és van egy új társulatunk kint, hozzájuk és a barátaimhoz járok ki. Szerintem lehet színészként több országban létezni, nyilván könnyebb ott befutni, ahol élsz, de mivel nagyrészt online vannak a castingok, igazából simán lehet több helyen próbálkozni, aztán ha valami összejön, kiutazol. Olaszországban évek óta online zajlik a legtöbb casting.
A L'amata című rövidfilm forgatásán
Hogyan éled meg ezeket az online castingokat? Mennyit változtat, hogy nem emberekhez, hanem egy kamerához beszélsz?
Nem rossz dolog, akármennyiszer felveheted, amíg nem lesz olyan, amivel elégedett vagy. Úgy szoktam felfogni, mint egy jó lehetőséget a gyakorlásra, mindig úgy képzelem el, mintha sulis feladat lenne. Beállítani a fényeket, a hátteret, kitalálni a jelmezt. Általában egy egész nap elmegy vele, és akkor már érdemes igényesen megcsinálni.
Szembejött egy Facebook-posztod, amiben a 2020-as castingos élményeidről mesélsz. Miért döntöttél úgy, hogy megosztod a nagyvilággal? Nem láttam még erről ennyire őszinte és vicces beszámolót.
Alapból egy ötletesebb módot akartam találni, hogy kiposztoljak magamról 20 millió képet. De ez tényleg fontos téma. Az volt bennem, hogy csináltunk rengeteg kisfilmet, amit úgyse fog látni senki, de legalább egy kicsit tudom ezzel terjeszteni a kezdő filmrendezők nevét, akik iszonyú királyak, és nem kapnak elég figyelmet. Egy kicsit az is bennem volt, hogy a sok lelkesítő szeretetprojekt mellett azt is megmutatom, hogy hetek teltek el úgy, hogy az ágyban fetrengtem és semmit se csináltam. És hogy 30 castingon voltam, amiből csak egyet kaptam meg.
Színészként mit gondolsz az ilyen önpromóra használt felületekről, mint az Instagram vagy a Facebook?
Az internet állandó téma az alkotó barátaimmal. Igazából egyikünk se szeret magáról posztolni, de közben születnek belőle olyan klassz dolgok, mint ez az interjú, és egy kreatív fotózásra is elhívtak. Castingos ismerőseim sokszor keresgélnek az Instagramon, és ha én ajánlok valakit, nekem is sokszor azok jutnak eszembe, akiknek folyton szembejön az arca. Rómában volt egy szuper pszichológusom, akinél egyszer eldöntöttem, hogy nem vagyok hajlandó a neten nyomulni, mert nem érzem a magaménak. Azt mondta, hogy ez azért hülyeség, mert egyszerűen ezek a mai világ játékszabályai, és ne szálljak ki belőle, inkább döntsem el, hogyan tudom a saját képemre formálni.
Fotó: Brozsek Niki
Olasz és magyar castingok közti különbség például, hogy kint a kitöltendő jelentkezési lapon a magasság, életkor és társai mellett sokszor már azt is be kell írni, hogy hány követőd van az Instán. Itthon meg volt olyan színész barátom, aki a magamról posztolt képek után beszólt, hogy modell vagy színész iskolába járok-e. Szóval országtól és közegtől függően elég mások az igények. Ha kicsit is ötletesen, ízlésesen, értelmesen és őszintén raksz ki magadról anyagot, az szerintem előnyödre válhat, főleg pályakezdő munkanélküliként.
De az ön-menedzselést még mindig kellemetlenül élem meg. Erre a pszichológus azt kérdezte tőlem, hogy ha műtétem lenne, melyik orvos kezei alá feküdnék inkább: aki szerénykedve elhallgatja az eddig elért eredményeit és a többi orvost magasztalja vagy aki lelkesen és magabiztosan ajánlja fel a munkáját. Amikor van önbizalmam, a játék is jobban megy.
Ez a mondatod nagyon megmaradt: “ragaszkodtak hozzám, mert természetes lányt kerestek, és nem szépet.” Hogyan éled meg az ilyen kommenteket?
Talán ez bók akart lenni, csak bénán sült el. Azzal nyugtatom magam, hogy a színészetnél tényleg nem a külső számít, de például az olasz suliban a felvételi során megmondták, hogy nem a tehetség számít, hanem hogy ki mennyire fotogén. Én nagyon az ellenkezőjét tapasztalom, szerintem kisugárzáson és személyiségen múlik minden. Az ilyen megjegyzéseket nagyjából jól kezelem, ez azokra veszélyes, akik fiatalabbak vagy kevés az önbizalmuk. Érdekes, hogy az alapján, hogy milyen castingra hívnak, mindig elgondolkodom, hogy milyen ember vagyok. Legutóbb egy 35 éves bevándorló nő szerepére hívtak, akinek van egy 17 éves lánya. Az első reakcióm az volt, hogy oké, ezek szerint öregszem.
Félsz az öregedéstől?
Nagyjából most, 26 évesen kezdett el foglalkoztatni a korom meg a külsőm, de inkább az frusztrál, hogy nem tudom pontosan milyen perspektíva áll előttem. Több olyan befutott színésznővel beszéltem, akik panaszkodnak, hogy nincs munkájuk. Ha ők ezt mondják, én mit fogok csinálni?
Azért kezdtél el tudatosan külföldön is elhelyezkedni?
Igen, ez a szakma azoknak is kiszámíthatatlan, akiknek látszólag nagyon jól megy. Tele vagyok tettvággyal és játszani akarással, mégis nagy kihívás mindig bizakodónak lenni és hinni abban, hogy összejön, és nem hagyni, hogy a paranoiák lepjenek el. Nehéz megélni, amikor hetekig nem történik semmi, de közben arra ösztönöz, hogy magamtól kezdjek bele egy projektbe, vagy menjek el egy szuper színészi kurzusra. Két tanár van, akinek ha visszamegyek egy-egy workshopjára, újra megtalálom, hogy miért csinálom ezt az egészet. Az egyik olasz, de ide is szokott járni, Paolo Antonio Simioninak hívják, a másik Béres Miklós, akit sajnos még nem ismernek elegen. Az ő kurzusaira mindenkit elvinnék, profi színészeket és az utca emberét is, óriási élmény.
.png)
Birds on the Catwalk (r.: Szatmári Andrea)
Jól gondolom, hogy Olaszországban a leggyakrabban a ‘kelet-európai lány’ szerepére keresnek?
Bárki Olaszországtól keletre én vagyok nekik, akkor is ha egy ukrán nagymamát keresnek. A kedvencem egy kint forgó amerikai sorozat volt, ahol angolul kellett beszélnem, orosz akcentussal. Kifolyt az agyam, mire megtanultam. Nekik én húsz országot lefedek, miközben olaszul a magyar akcentus teljesen más, mint bármelyik szláv nyelvé. Öt év kint élés után egész jó lett a kiejtésem, és emiatt már nem olyan erős az akcentusom.
Ilyenkor azt mondják, hogy itt nem elég az akcentus, tekerd fel egy kicsit a kelet-európaiságot?
Sajnos nem, és ez nagy baj az olasz castingoknál, hogy nincs visszajelzés. A self-tapeknél nem kapsz instrukciót, hanem elküldöd, amit kitaláltál. Nem jelzik, hogy min kéne javítani. A magyarok mindig visszahívnak, akkor is, ha nem kaptad meg. Az olaszoknál hónapokon át reménykedsz, aztán látod, hogy kiplakátolják a filmet, amire azóta is várod a választ.
Olaszországban Rómába megy minden fiatal színész, vagy van másik város, ahol izgalmas projektek készülnek?
A nagyvárosok, főleg Róma és Milánó a központ, de Toszkánában, Szicíliában és Nápolyban is rengeteget forgatnak. Olaszországban iszonyú nehéz dolguk van a filmszínészeknek, mert a dialektus miatt egy római történetbe csak rómaiakat tudnak beválogatni. Ugyanez igaz az összes többi városra, egy szicíliainak sokkal nehezebb dolga van megkapni egy toszkán szerepet. Egy olasz színésznek rengeteg dialektust kell ismernie, ha különböző szerepeket akar kapni.
Fotó: Francesco Gaudiello
Hogyan működik a munka az olasz ügynökkel?
Teljesen más, mint itthon. Olaszországban betegesen sok színész van, muszáj, hogy legyen ügynököd, mert ő küldi a felhívásokat. Ez egyfelől jó, mert keres neked munkát, de rossz, hogy a kinti rendszerben nem írogathatsz rá a castingosokra. Sokkal szigorúbb hierarchia van, mint itt. Rengeteg ügynökség van, és nem kell fizetni érte, csak amikor megkapsz egy munkát. Itthon egyáltalán nem kell, hogy legyen ügynököd, nem ettől függ a munkád.
Akkor itthon hogy találnak meg a felhívások?
Sok filmre van nyilvános casting, így keresett színészt Reisz Gábor (Rossz versek), Kárpáti György Mór (Guerilla) és Nemes Jeles László (Napszállta) is. Kirakták Facebookra és bárki elmehetett, voltam is mindegyiken. Sok ügynökség van, ahova bárki beiratkozhat, de ezek főleg reklámokra hívnak. A casting direktorokat érdemes ismerni és keresni, itthon csak szuper jófejekkel találkoztam. Igazi tyúkanyók, mindig segítenek, és kábé jobban akarják, hogy megkapd a szerepet, mint te. Hozzájuk kell elérhetőséget szerezni, és írni nekik, általában nyitottak rá. De mindenképp egy jó önéletrajzzal, fotókkal vagy showreel-lel kell bejelentkezni. Annyira kicsi a budapesti közeg, hogy sokszor a rendező keres meg. Lengyel Tomi és Gosztonyi Csaba alapította meg a Szabadszínészt, ami egy fizetős oldal, és ők is egyre több castingot felraknak.
Azt is írtad, hogy a legtöbb pénzt a statisztálással kerested. Nem rossz színészként a háttérben maradni?
Minden színésznek érdemes legalább egyszer elmennie, mert izgalmas közelről belelátni, hogy milyen egy óriási nemzetközi produkció. És szakmailag sem árt megélni a ranglétra mindegyik lépcsőfokát. De az összesnél megfogadom, hogy ez az utolsó, nagyon nem jó statisztálni. Sokkoló, ahogy néha az emberekkel bánnak, iszonyú kevés pénzért úgy viselkednek velük, mint egy tehéncsordával. Nekünk jól alakult, két barátnőmmel voltam, és a kameracsapatban is voltak haverok, szórakoztató volt. A Mrs. Harris Goes to Paris-ben voltunk, castingon is voltam az egyik szerepre.
A Békeidő forgatásán
Az elmúlt évek legintenzívebb élménye gondolom a Békeidő volt. Hogyan kerültél a Filmtett táborba, ahonnan az egész elindult?
2017-ben sikerült bekerülni Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsi színész csapatába, plusz Pálfi György volt a rendezőkkel, szuper év volt. A táborhoz egy motivációs levelet kellett küldeni, még most is élénken bennem van, ahogy a lengyel nagypapánál vagyok és írom a levelet. Jól sikerült, nagyon lementem alfába és megpróbáltam 100%-osan átérezni, hogy miben vagyok, mik a fő vágyaim és aggodalmaim. Szerintem emiatt kerültem be, pedig oda főleg Erdélyből válogatnak.
Hogyan nőtte ki magát a tábor egy egészestés filmmé?
Utána elvileg egyből megfogalmazódott Szabolcsban, hogy ír egy filmet a tábori gyakorlatokból. Én Lujzától, a lányuktól tudtam meg, hogy lesz ez a film, de akkor még titok volt, és kérte, hogy majd jól lepődjek meg. Az volt életem legrosszabb alakítása, amikor Orsi bejelentette, hogy forgatunk.
Milyen volt először olvasni az autós párbeszédet, ami a film legsúlyosabb jelenete?
Nagyon jó volt, sokkoló és eksztatikus élmény egyszerre, nyilván egyből tudtam, hogy miről van szó. Iszonyatosan örültem, hogy egy ekkora kihívást kapok és eljátszhatok egy ilyen fontos témát, de közben óriási felelősség visszaadni egy ismerősnek a traumáját.
Török-Illyés Orsolyával a Békeidőben
Ismerted már korábban Sárosdi Lillát?
Mint színésznőt igen, és nagyon szeretem az ilyen robbanó, energiabomba színészeket, mint amilyen ő. A Vakságban, a Fekete országban és kisfilmekben láttam. Személyesen viszont még soha nem találkoztunk.
A forgatásra készülve beszélgettél vele a zaklatása körülményeiről?
Egyszer ráírtam, hogy menjünk el kávézni, de sokáig nem látta az üzenetemet, mert annyi támadást kapott idegenektől, hogy egy idő után nem nézte az ismeretlenek leveleit. Brutális, hogy legtöbbször még az áldozat jön ki rosszabbul, ha előhozza a traumáját. A szerep szempontjából végül nem bánom, hogy nem találkoztunk. Befolyásolt volna, hogy pontosan adjam vissza az ő reakcióit, míg itt fontosabb volt az a gondolat-kavalkád és sokk, amit egy molesztálás váratlanságában és kiszolgáltatottságában él meg az érintett.
Volt benned félelem azzal kapcsolatban, hogy mit fognak gondolni az emberek, vagy az ismerőseid amikor látják ezt a jelenetet?
Volt bennem félelem, mert eszembe jutottak azok, akiket ismerek, és akiknek Marton László volt a mestere. Tartottam attól, hogy mit fognak gondolni, hogy talán fájni fog nekik. De sokkal fontosabb, hogy ez a téma kézbe legyen véve, a súlya és borzalma sokkal erősebb annál, hogy egy barátnak a mesterét megbántom vele. Engem zavar kicsit a #metoo-s történetekben, hogy mindenki ezekre az óriási nevekre fókuszál, mint Marton László vagy Gothár Péter, pedig több százezer ilyen eset van még, a legtöbben meg is ússzák. Közben jó, hogy egyre több dolog kiderül, vagy legalábbis ki van mondva.
Nem érzem magamat elég olvasottnak vagy érettnek, hogy ezekről hangosan szónokoljak, de közben muszáj. Egyrészt biztosan változtatott valamit, hogy ezek az ügyek elkezdtek a felszínre törni, csak ez még kevés. Akik eddig faszok voltak, továbbra is ugyanazok, egyszerűen nem veszik észre magukat. Nem látom bennük a változást, aminek meg kellett volna történnie. És vannak a normális srácok, akik viszont beparáztak, mert nem tudják, hogyan kellene viselkedniük, pedig semmi rosszat nem csináltak. Ami még nagyon bosszant, hogy ha szóba akarod hozni a témát, automatikusan véresszájú feminista vagy, aki a férfiak bukását akarja.
Békeidő
Fel kellett készülnöd lelkileg erre a jelenetre?
A forgatókönyvet a forgatás előtt fél évvel megkaptam, és napi szinten tudtam gyakorolni telefonon az anyukámmal, ő az én memória mesterem. Ez sokat segített, olyan jól megtanultam a szöveget, hogy élesben egy pillanatot se kellett gondolkodnom rajta, bele tudtam helyezkedni. A forgatáson abszolút magamba zárkózós, koncentrálós állapotban voltam, de a Schilling és mások is oldották a hangulatot, mert azért sok szempontból zavarbaejtő volt. Az egész professzionális volt, de közben nagyon emberi.
Hogy állt össze a lakásszínházas rész?
Vicces történet, mert a való életben is volt egy ilyen szituációnk. Miután láttam a Kálmán-napot, odamentem hozzájuk, és egy az egyben előadtam azt, amit Dorottya (a karakter neve - a szerk.) az előadás után. Aztán pár hétre rá megkaptam a forgatókönyvet, és rendesen kiborultam, amikor olvastam, mert azt gondoltam, hogy teljesen hülyét csináltak belőlem. Később kiderült, hogy ezt a jelenetet már azelőtt megírta a Szabolcs, mielőtt én odamentem volna rajongani. Állítólag sokan reagálnak így, nem én voltam az egyetlen, aki össze-vissza makogott nekik.
Azt is írtad a posztban, hogy amikor a tesóddal néztétek a Toldiban, mindketten sírtatok. Akkor láttátok először?
Nem, mindketten másodjára láttuk, otthon megnéztük az online bemutatót, aztán elmentünk moziba, amikor lehetett.
Milyen élmény volt az online bemutató?
A szüleimmel és a nővéremmel néztük, ami abból a szempontból jó volt, hogy teljesen a filmre és rájuk tudtam koncentrálni, és látni, hogy kire hogyan hat. Nem bánom, hogy így alakult, de azért hiányzik a nagy premier élménye, amikor a teljes moziterem reakcióját érzékeled. Talán lesz még rá alkalom.
Fanni és családja a Békeidő online bemutatója napján
Akkor szerinted miért sírtatok mindketten, amikor másodjára láttátok?
Azt nem tudom, hogy ő miért sírt, de jó élmény volt nagyvásznon látni, csak ketten ültünk a moziban. Az autós jelenet után kitört belőlünk valami. Annyira jól meg van írva, és olyan jól tudtunk vele játszani, hogy amikor nézem, nem magamat látom. Ha tényleg jól megtanulok és eljátszok valamit, akkor nem azt figyelem, hogy mi sikerült és mi nem. Remélem sok ilyen lesz még, amikor beszippant a történet, és nem csak magamon mérgeskedem.
Mit csinálsz, amikor nem a saját nyelveden játszol? Azt is meg tudod úgy tanulni, hogy csak játszani kelljen vele?
Elég más, de nekem rengeteget segít. Idegen nyelven játszani nagy szabadság, mert nem hallom, ha hamis vagyok, és sokkal jobban bele tudok kapaszkodni az érzelmekbe vagy a partnerbe. Ezt az életben is tapasztaltam, bátrabb, szókimondóbb, érzelmesebb dolgokat olaszul sokkal könnyebben kinyögök, mint magyarul, valahogy nincs ott a szavak súlya.
Lengyel irányba is szeretnél nyitni?
A kiejtésem jó, de nagyon sokat felejtettem, ha kimennék egy pár hétre vagy hónapra, biztosan visszajönne. Nem tettem még lépést ebbe az irányba, de szeretnék, mert nagyon jó dolgokat csinálnak Lengyelországban. A Corpus Christit egymás után háromszor megnéztem.
Így készül manapság egy Filmhu interjú
A testvéred, Marci az SZFE BA rendező osztályában diplomázott 2018-ban. Dolgoztatok már együtt valamin közösen?
Az egyik legnagyobb vágyam, hogy egyszer csináljunk valamit együtt. Eddig csak egy olasz castinghoz segített felvenni a videót, és nagyon profin instruált. Jó kis alkotópáros lennénk.
Említetted egy interjúban, amit Hajdu Szabolccsal közösen adtál, hogy rengeteget jegyzetelsz, mindig mindent leírsz. Miért?
Nem tudom, miért alakult ez ki, de régen elég betegesen csináltam. Néha egyáltalán nem tudtam a jelenben létezni, mindent azonnal le kellett írnom. Segít lenyugodni, ha ideges vagyok, de akkor is muszáj, amikor valami jó dolog történik. Volt egy telefonom, amit 4000 jegyzettel elvesztettem, az kicsit fájt. Más ez, mint amikor naplót írsz, ott van egy célod, hogy szép emlékként legyen megfogalmazva a szöveg. Az enyém tényleg inkább egy kihányás, nem úgy írom, mint aminek később hasznát lehetne venni.
A karantént, a bezárkózást, a várakozást hogy bírod?
Rossz, hogy nem lehet színházba, moziba, kávézóba menni. Mindenki azzal nyugtat, hogy a Covid miatt nincs munka, de ez nem igaz, filmek azért most is készülnek. Hullámzó, néha sok teendőm van, néha nincs, akkor magamat kell feltalálni. Továbbra is halogatom az edzést, a zongorát és az angolozást, hiába van rájuk idő, de vezetni elkezdtem. Szerintem a vezetésoktatók most csak színészeket kapnak, hirtelen az összes ráér letenni a jogsit.
