A cikkhez az Arcanum adatbázisát is felhasználtuk.
„Festőművész szerettem volna lenni, de felismertem, hogy közepesnél többre nem vihetném. Elkezdtem fotografálni, diplomát is szereztem. A harmincas években már szerénytelenség nélkül mondhatom, neves szociofotós voltam Csehszlovákiában. Azután elkezdett idegesíteni, hogy nem mozog a kép. Pozsonyban kiváló mesterektől filmoperatőrséget tanultam, elsősorban a dokumentumfilmek vonzottak. Később rájöttem arra, hogy filmjeimet nekem kell megírni, így szándékaim ellenére rendező is lettem” – mesélt már sikeres rendezőként Zsigmondi Boris a Tükör című lap újságírójának, 1975-ben.
Főhősnőnk a Felvidéken született, 1908-ban egy pici faluban, Nemeskürtön. Hogy mi ösztökélte arra, hogy fényképésziskoláját Bécsben végezze, azt nem tudni. Az sejthető, hogy közlendőjét képekben kívánta kifejezni, avant-garde módon, úgynevezett szociofotókon. A nagy gazdasági világválságot övező felvidéki új művészeti motivációkról 1978-ban Vadász Ferenc így írt Népszabadságban. „A húszas évek végén, a harmincas évek elején a Csehszlovákia magyarok lakta területein élő és Prágában tanuló magyar egyetemista fiatalok Szent György Kör néven egyesületet alapítottak, hogy szabad idejükben e szervezet programjának megfelelően a falvakat járják, felfedezzék a „szegénynemzet” sorsát, tanulmányozzák életét, s éjszakába nyúló, izgalmas, szenvedélyes vitáikon keressék a kiutat, amely a tőkés társadalom válságából emberibb, tisztultabb magaslatokra, igazságosabb társadalmi viszonyok közé vezet.”
Az említett Szent György körből később Sarló elnevezésű csoport lett, mely már vállaltan politikai vonalat is képviselt. Zsigmondi Boris 1929-39 között baloldali politikai aktivistaként számos riport jellegű szociális fotográfiát készített, ezek egy része a csehszlovákiai Rozsévačka, valamint a Svět práce című lapban, és a berlini Arbeiter Illustrierte Zeitungban is megjelent. Főhősnőnk a harmincas évek elején részt vett a Sociofoto munkacsoport megalakításában Pozsonyban. Fotóit kiállították és ismerték Prágában, Pozsonyban és Kassán. „Realista fényképfelvételei a szlovákiai városok kiállításain ezreket döbbentettek rá arra, ami a felszín alatt élt, morajlott és változást sürgetett. Zsigmondi Boris fényképezte a prágai, ostravai, brünni munkások tüntetéseit, gyűléseit, sokszorosította, terjesztette a párt röpiratait, bátran vállalkozott futárszolgálatra, vitte az illegális pártkiadványokat Prágából Bécsbe és Budapestre” – írta a nekrológja.
Zsigmondi Boris 1930-tól a Csehszlovákiai Kommunista Párt tagja. Már sikeres szociofotósként 1938-tól a kísérleti filmfőiskola hallgatója Pozsonyban, mestere Karel Plicka. Aztán kirobbant a második világháború, Zsigmondi Boris hat év angliai emigrációba menekült „a nürnbergi törvények miatt”. 1945 után tervezhette a hazatérést, amely nem lehetett könnyű: választania kellett Csehszlovákia és Magyarország között. Budapestre jött.
Zsigmondi Boris Barcsay Jenővel / Forrás: Film Színház Muzsika, 1976-04-24/17. szám / Arcanum
1948-tól dokumentumfilm-rendezőként dolgozhatott két évig. 1950-ben áthelyezték egy fotóvállalathoz, „családi kapcsolatai miatt” – testvére ugyanis börtönbe került. Zsigmondi Boris nevelte bátyja gyermekét, míg el nem lehetetlenítették: nem kapott munkát, fizetést, ezért a kicsit gyermekotthonba kellett adnia. Erről Rajk Júlia mesélt egy beszélgetésben Makk Károlynak, mint ahogy arról is, hogy a harmadik Zsigmondi testvért, Ágit még a németek végezték ki a háborúban. Mindezen tortúra után végül Borist és testvérét is rehabilitálták.
Ezt követően az egykori szociofotós, Boris, egy ideig a Filmtudományi Intézetben dolgozott, mint „kartotékrakosgató”. Utána a Magyar Televízió lett a munkahelye. „Mennyire féltem, amikor 1959 végén a tévéhez kerültem — mondja Zsigmondi Boris. — Szerencsémre bedobtak a mélyvízbe, s egy ideig élő adások rendezője voltam, változatos műfajokban. Még ma is nagy szeretettel gondolok vissza ilyenféle feladataimra, s a hozzájuk szükséges különleges koncentrációra” – mesélt a kezdetekről Boris, 1975-ben a Tükör című lapnak. Hamarosan megteremtette saját műfaját, az úgynevezett képzőművészeti filmet. Egyik első alkotása Borsos Miklós szobrászművészről szólt. Így számolt be a látottakról a Magyar Nemzet újságírója, 1963-ban.
„A televízió tihanyi otthonában látogatta meg a művészt, a rendező és a két operatőr, Mestyán Tibor és Szalay László a tájban, a régi kövekben kereste a művész ültetőjét, alkotásainak, formavilágának indító impulzusát. A tájból bomlott ki a filmriport is, mint ahogy a víz mosta sziklából a szobor. Ezen a gondolatsoron át egyenes, könnyen követhető út vezetett a kövekbe álmodott, merészen szép torzókig.”
Zsigmondi Boris sikeres lett választott műfajában. Krédóját így foglalta össze 1976-ban, a Magyar Hírlapban. „Mivel minden művész mást lát a valóságból, nekem is mindig másképp kell hozzá közelítenem. Nekem nincs stílusom. Az én stílusom a művészé... Ha a művész él, akkor vall magáról. Ilyen esetekben magam beszélgetek a művésszel, négyszemközt, egy magnóval. Ez a vallomás gyakran tízszer annyi, mint amennyit a filmben felhasználok. De számomra a legfontosabb az alapanyag. Benne szinte minden megvan: kulcs a megközelítési módhoz. Természetesen felhasználok művészettörténészek, szakértők által írt dolgozatokat, elemzéseket is. Van olyan filmem, amelyikben sok a szó, van, amelyikben semmi.”
Zsigmondi Boris nevéhez fűződnek a Bortnyik Sándorról, Czóbel Béláról, Egry Józsefről, Goldmann Györgyről, Barcsay Jenőről, Borsos Miklósról, Ferenczy Béniről, Kassák Lajosról, Vajda Lajosról készült portréfilmek. Ferenczy Béni szobrászművészről alkotott portréfilmjével 1964-ben a miskolci fesztiválon első díjat nyert. Ugyanígy értékelték két évvel később, 1966-ban Lelepleztek egy szobrot című társadalmi dokumentumfilmjét, mely Somogyi József, Szántó Kovács Jánosról készített szobrának különös fogadtatásáról szólt. 1971-ben Goldmann György forradalmár szobrászművész életéről és műveiről szóló filmjével nagydíjat nyert Miskolcon. A szolnoki szemlén A budai vár című munkáját tüntették ki. Munkásságát Balázs Béla díjjal és Érdemes Művész címmel jutalmazták.
Személyiségét talán megvilágíthatja alábbi riportrészlet, melyet 1966-os díja után készített vele a Film Színház Muzsika című lap:
,,Zsigmondi Boris, a hűségben és munkában fáradhatatlan asszony — jókedvű. Ő is a munkatársait dicséri, Papp Gábor szerkesztőt, az operatőröket, és vágókat, akikkel szeret együtt dolgozni. A díjjal járó pénzből hűtőszekrényt vesz. Már régen vágyott rá.
- Ha a díjjal együtt a mesebeli három kívánság lehetőségét is megkapta volna, mit kívánna?
- Nem tudom. Izgulnék. Minden előtt izgulok, csak munka közben nyugszom meg. A »nagy vágy«? Azért van. Színes képzőművészeti filmet rendezhetni egyszer. Van néhány festő, akit nagyon szeretek és akit lehetetlen a színei nélkül filmen visszaadni.
- És egy játékfilm-rendezést nem kívánna magának?
- Nem. Azt nem. Én népneveléssel foglalkozom, azt csináltam fiatal korom óta és mindig azt fogom csinálni. Néha, egy-egy novella után megkísért a kívánság. Cocteau telefonjelenetét olvasva — majdnem vágytam rá. De ez biztos csak attól van, hogy én is egyedül vagyok, mint Cocteau hősnője.
- És a harmadik?
- Nincs. A színes képzőművészeti film álmán kívül nem dédelgetek magamban reménytelen kívánságokat. A földön élek és jól érzem magam. Ha a mesében élnék, akkor a Balázs Béla Stúdió tagja kívánnék lenni.”
Szederkényi Olga
Rendezőnők a magyar filmtörténetben
Portrésorozatunkban a magyar filmrendezőnőket mutatjuk be, szándékaink szerint a kezdetektől a rendszerváltásig. Szederkényi Olga kutatásának nem titkolt célja, hogy a magyar filmtörténet első száz évét más megvilágításban tárja az olvasók elé.
A sorozatban szereplő filmrendezőnők közül alighanem mindegyiküknek megérne egy regényt az élete. Jelen kutatás fókusza az, hogy bemutassa, honnan jöttek ezek az úttörő nők és miért szerettek volna filmet rendezni? Hogy érték el, hogy filmet készíthessenek? Miért nem adták fel álmaikat vagy éppen miért hagytak fel a szakmájukkal? Mi volt a specialitásuk? Hova jutottak el?
Amit biztos ne várj a sorozattól: az életmű teljes részletezését, értékelését vagy bármely film kritikáját. Történeteket mesélünk el, amelyek főhősei közül egyesek eltűntek a történelem süllyesztőjében, míg másokra emlékezünk. Viszont ők együtt taposták ki az utat a későbbi generációknak. Hiszünk abban, hogy érdemes megismerni a történetüket. A portrék nem lesznek egyformák, nem is törekszünk az uniformizálásra, hiszen szerencsére a szereplők élete, életműve sem egyforma.
Korábbi részek:
- Kende Márta
- Mészáros Márta
- Katkics Ilona
- Csernyevszkaja Natália
- Vas Judit
- Kolonits Ilona
- Luttor Mara
- Megyeri Gabriella
- Herskó Anna
- Szemes Marianne
- Tüdős Klára
- Simonyi Lia
- Riedl Klára
- Dr. Balázs Mária
- Singer Éva
- Elek Judit
Szederkényi Olga Rendezőnők a magyar filmtörténetben című kutatását az NKA és az NFI Filmarchívum támogatta. Eme sorozat részeinek vagy egészének átvétele, valamint továbbközlése a szerző, a kutatás címe és az első közlés platformja (Filmhu) feltüntetésével jogszerű.
