Kapcsolódó anyagok

Zsigmondi Boris, aki csehszlovákiai szociofotósból lett képzőművészeti filmek Balázs Béla-díjas rendezőnője

Elek Judit, a filmrendezőnő, akit dramaturgdiplomával akartak lekenyerezni

Veszélyes lehet a mozi, de mi mégis belenéztünk

A cikkhez az Arcanum adatbázisát is felhasználtuk.

„A gyártásvezetőim mindig azt mondták, hogy én vagyok az egyetlen férfi a stábban”— bökte ki mosolyogva Zsurzs Éva 71 évesen a Nők Lapja újságírójának, amikor életútinterjút készítettek vele. Ebben a beszélgetésben felidézte felnőttkorának kezdetét is: „valamikor színész akartam lenni, de erről szó sem lehetett. Nagy szegénységben éltünk, keresnem kellett. Olyan infláció volt, hogy ha a heti keresetünkért nem vettük meg a három kiló krumplit, az a pénz többé nem létezett” – mesélte a kezdetekről a rendezőnő 1996-ban.

A második világháború után Zsurzs Éva munkásként dolgozott, mint a családja többi tagja. A rendezőnő lánya, Zsurzs Kati színésznő szerint családja regénybe illő módon élte túl a vészkorszakot. „Családunkat többször kibombázták. Nagyapám munkaszolgálatos volt, ahonnan a veje mentette meg. Apám krumpliból készített hamis pecséttel látta el az ugyancsak általa készített hamis mentesítő okiratot. Ezután nagyapát a ruhásszekrény alá vájt gödörben bújtatták a háború végéig.”

Visszatérve Zsurzs Évához: fiatal lányként a Csepel Művek bérelszámolási osztályán dolgozott. Szabadidejében a Csepeli Munkásotthon akkoriban igencsak elismert és országszerte turnézó amatőr színjátszócsoportjában szerepelt és rengeteget olvasott. Egy előadáson spontán megjelentek a „tehetségkutatók”, miközben Éva a Szentivánéji álomban Puck-ot játszotta. A látottak alapján az „elvtársak” egyből felvették őt színész szakra. Nemcsak kiemelték, hanem ösztöndíjat is adtak a 22 éves ifjú tehetségnek. Még meg sem melegedett új helyén, a Színház-és Filmművészeti Főiskolán, amikor az elvtársak kértek öt embert a Magyar Rádióba, mindenféle munkakörbe. Zsurzs Éva lett közöttük az egyik kezdő rádiós. Főnökei nem engedték meg neki, hogy nappali egyetemre járjon, ezért átiratkozott estire, rendezői szakra.

Képes Filmhíradó, 1973. november

Munkahelyén rádiójátékoknál segédkezett, majd elkezdett rendezni. Dolgozott a Madách Színházban, majd a Nemzetiben Várkonyi Zoltán és Major Tamás mellett rendezőasszisztensként. Már érett rendezőként Éva ezt az időszakot, tehát az 1948-49-es esztendőket „a munkáskáderek tömeges kiröppenésének időszaka” címmel illette, 1978-ban a Népszabadságban. Zsurzs Éva is „népi káder” volt, akkoriban így mondták. Lánya szerint ugyanakkor ez a káderség kevés lett volna a sikerhez. „Anyu hihetetlenül szorgalmas volt. A rendezői mellett a magyar szakot is elvégezte. Tudta, hogy a hiányosságait be kell pótolnia. És abban is hallgatott a megérzéseire, hogy ő igazából nem színésznő. Idejében tudott váltani.” Éva ezt pontosan meg is fogalmazta, így: „Színésznő szerettem volna lenni, de képtelen vagyok mások akaratának teljesen alávetni magam. A színész mindig kiszolgáltatott, a szerepének, a képességeinek, mások ötleteinek. Rugalmasnak tartom magam, de nem ilyen értelemben vagyok képes a hajlékonyságra. Engem egy egész ötlet megvalósításának a gondja foglalkoztat, nem egy szerepé” –nyilatkozta 1973-ban a Hungarofilm Buletinnek.

„Anyu amiatt is szerencsés embernek mondta magát, mert hitt az újban, mert belevágni az ismeretlenbe: elment televíziózni. Arra gondolt: van-e izgalmasabb, mint kipróbálni egy születő médium lehetőségeit?” – mesélte tovább édesanyja karrierjét a lánya. Főhősnőnk, a rendezőnő árnyaltabban emlékezett vissza a kezdetekre a Filmvilág 2017-es cikke szerint: „Benke Valéria kért fel, akkoriban nem nagyon lehetett az ilyesmit visszautasítani. A televízió akkor még a rádió egyik osztálya volt csupán. Az volt a feladatunk Mérai László kollégámmal, hogy dolgozzunk ki egy műsorrendet, hiszen akkor már három estén is sugárzott a Magyar Televízió. Elvállaltam, bár azt sem tudtam, mi fán terem a televíziózás.” Hogy kollégáival megtudják, mi a tévézés, valóban fára kellett mászniuk. „A külföldi adások átvevőállomása a Gerecse hegyen állt, oda másztunk fel, hogy megnézzük például a bécsi tévé adását, hogy lássuk, hogy néznek ki a műsorok. Ha fújt a szél, a technikus kézzel tartotta a tükröt, nehogy elmozduljon.” – osztotta meg emlékeit Éva, halála előtt egy évvel, 1996-ban a Nők Lapja újságírójával.

 

Az újoncok a kezdetek kezdetén tényleg mindent csináltak a tévében – ahogy azt sorozatunkban Kolonits Ilona, Katkics Ilona és Kende Márta példáján már láthattuk. „Én például szerkesztettem az Esti Újságot, készítettem riportműsort, vezettem vásári közvetítést, sok egyéb mellett még egy szilveszteri műsor összeállítását is rám bízták. Ez a sokoldalú munka szakmai biztonságot adott, megerősítette az élettel való kapcsolatunkat, ami később – azóta is — bőven kamatozott” – magyarázta Zsurzs Éva 1978-ban a Népszabadságnak. Azt viszont a Nők Lapjának árulta el két évtizeddel később, hogy miután megbízták a stúdióosztály megszervezésével, az első értekezletet lelkesen a Gellért fürdőbe hívta össze, mert azt szerette volna, hogy jó legyen a hangulat. Dicséret helyett természetesen jól leszúrták. Ez azonban nem szegte kedvét, továbbra is rögeszméje maradt a kellemes hangulat! Erről így beszélt később a Magyar Nemzetnek: „Számítok a színészre, mert meggyőződésem, hogy ha a rendező görcsösen ragaszkodik a saját elképzeléseihez, elbukik. Csak együtt, valamennyi résztvevő aktív jelenlétével születhetik egyértelmű alkotás a mi szakmánkban. Ezért igyekszem mindig olyan helyzetet teremteni, amelyben a színész jól érzi magát. És lehet, hogy ettől még nem mindig lesznek jók a szerepükben, de az biztos, hogy mindig jókedvűek vagyunk forgatás közben.”

Zsurzs Éva mindig biztos érzékkel választott alapanyagot. Ennek egyik oka az volt, hogy nem felejtette el, honnan jött: „A tévé a tömegek műfaja, kötelessége, hogy az irodalmi műveket megismertesse olyanokkal is, akik talán életükben nem fogják kézbe venni Jókai vagy Mikszáth alkotásait”— mesélt ars poeticajáról a Nők Lapjának. Első önálló televíziós rendezésének a Vitézek és hősök című tévéjáték tekinthető, mely Gergely Sándor novellája alapján készült 1959-ben. A főszerepeket Bulla Emma és Sinkovits Imre alakították.

Zsurzs Éva első nemzetközi sikerét a Nő a barakkban című tévéjátékkal aratta, harminchat évesen, 1961-ben. A film alapját képző regényt Romain Gary írta, a forgatókönyvet pedig Palotai Boris. Dióhéjban a történet: egy német koncentrációs tábor foglyai lassan fizikai és szellemi erejük végére érnek. Már-már elszakadnak az őket addig összetartó erkölcsi kötelékek is, amikor az egyik fogoly eljátssza, hogy karjára fűzve csinos, fiatal nőt vezet a barakkba. Lassanként mindenki komolyan veszi és magáénak érzi a szépségnek és humanizmusnak a náci pokolba varázsolt szimbólumát, és nem hajlandó lemondani róla semmi áron...

Zsurzs Éva a Csongor és Tünde tévéjáték próbáján (forrás: Fortepan)

Zsurzs Éva lánya így emlékszik vissza édesanyja előkészületeire: „Anyu otthonra készített egy makettbarakkot, ahol a történet játszódik. Ebben modellezte, hogy ki hol áll, hol fekszik, hol ül és hangosan gondolkodott, hogy hol legyen a kamera—ezekre a napokra nagyon emlékeszem. A következő kép pedig az, hogy Anyu mosolyogva jön fel a lépcsőházban, kezében az Arany Nimfa díj, amelyet a Monte-Carlói Televíziós Fesztiválon nyert. Elmesélt utána este mindent. Egy tévébemondótól kölcsönkapott ruhában vette át a díjat. Anyu nem beszélt nyelveket, ezért annyit mondott díjjal a kezében mosolyogva a színpadon: merci. A hotelben nem mertek reggelizni, a pici napidíjból ugyanis nem futotta ilyesmire. Aztán utolsó nap, távozáskor megtudták, hogy ingyen kapták volna a reggelit, mert benne volt a meghívásban…” Zsurzs Éva egyszer azt is elmesélte, hogy 600 forint prémiummal ismerték el a nemzetközi sikerét az MTV-ben. (Mai áron kb. 79.000 forint – a szerk.). Majd visszatekintve a televíziózás hőskorára, hozzátette: „Sokáig nem voltak nagy fúrások, mert kicsi pénzből dolgoztunk, kicsi pénzért.”

Lánya szerint a rendezőnő szolgálatnak tekintette a munkáját, soha nem gondolkodott szerzői filmben. Mindig az irodalmi adaptációban hitt, ezeket a történeteket szerette volna továbbmesélni a nézőknek. Filmjeit olyannyira kedvelte a nép, hogy több alkotásából nemcsak televíziós, hanem mozis változatot is rendeltek az elvtársak (A névtelen vár, Fekete város). A nézők még könyv alakban is megvették az eredeti verziót. Zsurzs Éva pedig átlagosan évente három filmet szállított. „Soha nem láttam hátrányát annak, hogy nő vagyok. A mi munkánkban nem egy nő vagy egy férfi minősége, hanem az igazsága dönt. Ha egy rendező nem képes meggyőzni a kollégáit a meggyőződésének, koncepciójának helyességéről és ugyanígy a nézőit, akkor megbukik, akár nő, akár férfi az illető.”

Lánya szerint a rendezőnő gyűlölt forgatókönyvet írni, mindig az utolsó pillanatig halasztgatta, de végül kigyötörte magából. Persze nem ezt válaszolta hivatalosan 1978-ban a Népszabadság újságírójának a Mi a legnehezebb a tv-rendező munkájában? című kérdésre. „Figyelembe venni, elviselni annak a tudatát, hogy általában hárommillió ember ül a képernyő előtt. Azon az estén, amikor a darabomat sugározzák, képletesen szólva egyedül állok velük szemben, s a mű gondolatát el kell juttatnom a nézőhöz. Minél több nézőhöz. Mert befogadó nélkül nincs műalkotás.” Ma már talán hihetetlennek tűnik, de igen, volt olyan időszak, amikor hárommillió ember nézett irodalmi adaptációkat a televízióban vagy a moziban.

Az Abigél forgatása közben (forrás: Bors online)

Zsurzs Éva így definiálta a munkáját, amelyhez maga is bevallotta, hogy kellett a döntőképes, határozott hozzáállás. „A rendező egy ezerarcú, ezer karú szörnyet igazgat, egy alaktalan monstrumot, gépek, mesteremberek és művészek seregét. Tegyük fel, hogy jó a stáb, mindenki a helyén van, remekül tudja és csinálja a dolgát, ki-ki akkor is csak egy részfeladatot lát és old meg… Az egésznek a rendező fejében kell meglennie, áttekintése csak neki van, ő felelős mindenért, és végül őt vonják majd felelősségre.” Fő mondanivalójának a humanizmust és emberséget tartotta, mindig emberi kapcsolatokat szeretett volna ábrázolni. „Félő, hogy annyi sok ismerettel gyarapszunk és kevés figyelmet fordítunk az emberek egymás közti viszonyára, az emberiességre, a szeretetre, a megértésre, az egymás megbecsülésére. Lehet, hogy ez női mondanivalónak tűnik, de hadd mondjam meg, hogy nem hiszem, hogy női mondanivaló. Kicsi gyerekkortól kell elkezdeni ezt, hogy az ember az embert meg tudja becsülni.” (Lányok Asszonyok, 1969)

Zsurzs Éva a Nő a barakkban után kapott még egyszer Arany Nimfa díjat az Epeiosz-akció című filmjéért. Móricz Zsigmond Barbárok című műve alapján készült alkotása pedig az Alexandriai Fesztivál I. díját érdemelte ki. Első női filmrendezőként kapta meg a Kossuth-díjat. Lánya, Zsurzs Kati színésznő szerint édesanyját a mai napig a közönség tartja életben. A szülők és nagyszülők, akik a televízióban vagy az interneten megmutatják gyerekeiknek vagy unokáiknak Zsurzs Éva legendás filmjeit, sorozatait.Halála után, 1997-ben Muhi Klára így emlékezett a rendezőnőre a Filmvilágban: „Szinte mindenestől eltűnt mára a televíziózás, amelyben évtizedeken át alig tucatnyi rendezőkollégájával együtt Zsurzs Éva szállította a felnőttek napi meseadagját. S a szappanízű egyforma teleregények helyett olyan folytatásos teleregényekkel múlattuk az időt az egyetlen csatornán, mint a Fekete város, A koppányi aga testamentuma, vagy a Névtelen vár, az Abigél.”

Zsurzs Évának volt még két nagy terve, amelyekből már nem készült film. „Szabó Magdával dolgoztak a Régimódi történeten, ez egy sorozat lett volna. Magda írt egy nulladik részt az anyaghoz. Nagyon szerettek dolgozni együtt, két külön világ voltak, de nagyon tisztelték egymást. A másik megvalósulatlan filmsorozat terve Fejes Endre Rozsdatemetője volt. Anyám és Endre közösen dolgoztak a forgatókönyvön” — mondta beszélgetésünk végén Zsurzs Kati, a rendezőnő lánya, aki Babiczky Lászlóval közösen könyvet írt édesanyjáról Zsurzs. A tévéjáték-rendező címmel.

Rendezőnők a magyar filmtörténetben

Portrésorozatunkban a magyar filmrendezőnőket mutatjuk be, szándékaink szerint a kezdetektől a rendszerváltásig. Szederkényi Olga kutatásának nem titkolt célja, hogy a magyar filmtörténet első száz évét más megvilágításban tárja az olvasók elé.

A sorozatban szereplő filmrendezőnők közül alighanem mindegyiküknek megérne egy regényt az élete. Jelen kutatás fókusza az, hogy bemutassa, honnan jöttek ezek az úttörő nők és miért szerettek volna filmet rendezni? Hogy érték el, hogy filmet készíthessenek? Miért nem adták fel álmaikat vagy éppen miért hagytak fel a szakmájukkal? Mi volt a specialitásuk? Hova jutottak el?

Amit biztos ne várj a sorozattól: az életmű teljes részletezését, értékelését vagy bármely film kritikáját. Történeteket mesélünk el, amelyek főhősei közül egyesek eltűntek a történelem süllyesztőjében, míg másokra emlékezünk. Viszont ők együtt taposták ki az utat a későbbi generációknak. Hiszünk abban, hogy érdemes megismerni a történetüket. A portrék nem lesznek egyformák, nem is törekszünk az uniformizálásra, hiszen szerencsére a szereplők élete, életműve sem egyforma.

Korábbi részek:

Szederkényi Olga Rendezőnők a magyar filmtörténetben című kutatását az NKA és az NFI Filmarchívum támogatta. Eme sorozat részeinek vagy egészének átvétele, valamint továbbközlése a szerző, a kutatás címe és az első közlés platformja (Filmhu) feltüntetésével jogszerű.