A monostor gyermekei promóciós körútja során nemrég beutaztátok Japánt. Milyen volt a film fogadtatása és hogyan telt az út?
Elképesztő élmény volt. Japán és Bhután között baráti a viszony, mivel nagyon izgatja ez az ország a japánokat. Nem csak a buddhizmus és a kulturális hasonlóságok miatt, hanem azért is, mert a száz évvel ezelőtti Japánt látják benne. Közben pedig nagyon aggasztja őket, hogy mi lesz a saját országuk sorsa a modernizációval, mi fog történni az elszigetelt világgal.
Nagyon tetszett nekik az is, hogy ez egy hétköznapi családtörténet és egy picit belelátunk az emberi kapcsolatokba. Érdekes volt látni a japán forgalmazási rendszert is. Több városban is moziba kerül a filmünk, és vannak olyan mozik, amelyek kifejezetten csak független művész dokumentumfilmeket vetítenek, és megvan hozzá a közönségük is.
Mikor talált meg titeket a japán forgalmazó?
Lassan egy éve, tavaly novemberben, az IDFA Fesztiválon (International Documentary Filmfestival Amsterdam–a szerk.) mutattuk be a filmet, ahol sok szakmabeli látta és ott talált rá a japán forgalmazó.
Hogyan osztottátok fel a rendezői feladatokat Arun Bhattarai-jal?
Jól működött kettőnk között a munkamegosztás, a forgatásokból ő vette ki a nagyobb részt, hiszen évente csak egyszer utazhattam Bhutánba, de workshopokra és pitchelni én jártam többet a filmmel és az utómunkát is nagyrészt én vezényeltem le Magyarországon.
Közeleg a másik filmed, a Könnyű leckék bemutatója is. A két film készítése is összecsúszott?
Nagyjából majdnem egyszerre indult a két film. Párhuzamosan dolgoztam rajtuk, és iszonyatosan összecsúszott a forgatás és az utómunka is. Egy kicsit úgy éreztem közben, hogy nincs magánéletem. Megtörtént olyan is, hogy épp kint voltunk Bhutánban, forgattunk a családdal, amikor jött az üzenet: Kafiát (a Könnyű leckék főszereplőjét - a szerk.) hétfőn költöztetik a gyerekotthonból. Ekkor Bhutánból kellett leszerveznem, hogy valaki ott legyen és az operatőr ment el felvenni végül.
Jelenetfotó A monostor gyermekei-ből (Forrás: Éclipse Film / Soldivision)
Nehéz volt a két világ között ingázni?
Nagyon. Kafia itt volt Pesten, vele folyamatosan tudtam tartani a kapcsolatot. Bhután ebből a szempontból korlátozottabb volt, annyira szigorú ott a vízumrendszer, hogy egy évben csak egyszer tudtam beutazni. Napi 250 dollárba került a turistavízum, és csak 10 napig lehet vele maradni, de engem mindig a rendezőtársam hívott meg egy speciális vízummal. Ennek az volt a feltétele, hogy egy évben egyszer mehetek, maximum egy hónapra. Megpróbáltunk úgy időzíteni a legfontosabb forgatásokat, hogy éppen akkor ott legyek, de egyébként Arun volt ott a “terepen”.
Mi volt a Könnyű leckék ötletének kiindulópontja?
Amikor lediplomáztam, nagyon izgattak a határhelyzetek. Ekkor hallottam róla, hogy menekült gyerekek érkeznek egyedül Európába, nagyon sokszor a szüleik küldik őket, politikai vagy háborús helyzet elől menekülnek. Ez még azelőtt volt, hogy a 2015-ös válság kulminálódott volna. Érdekelni kezdett a szituáció, hogy valakinek gyerek létére hirtelen fel kell nőnie és felnőtt döntéseket hoznia.
Mivel a DocNomads keretében Brüsszelben tanultam akkoriban, ott kezdtem el ilyen fiatalokkal találkozni, de nagyon bürokratikus lett volna helyben megcsinálni a filmet. Viszont úgy voltam vele, hogy mindenképpen akarom folytatni itthon. Kíváncsi voltam, hogy nálunk mi a helyzet, érkeznek-e hozzánk is menekült fiatalok.
Hol ismerted meg Kafiát?
Eljutottam abba a fóti gyermekotthonba, ahol befogadták a kísérő nélkül érkező kiskorú menekülteket. Abban az időben kb. 200 afgán és afrikai kamasz fiú volt ott, egy picit tranzitként működött, mindenki nyugatra ment innen tovább. Ott láttam meg Kafiát, ketten voltak lányok a sok fiú között. Már akkor is lenyűgözött, hogy ragyogott a szeme. Az út ide iszonyú hosszú és traumatikus, mindenki hordozza a saját nehézségeit, ezért elképesztő élmény volt számomra, amikor a kíváncsi tekintetével rámmosolygott. Eredetileg az otthonról szerettem volna filmet csinálni.
Hogyan döntötted el, hogy inkább Kafia történetét meséled el?
2015 után nagyon sokan elmentek az otthonból, szinte kiürült. Amikor visszamentem, megkérdeztem, hogy tudnak-e Kafiáról. Mondták, hogy itt maradt, és áthelyezték egy budapesti gyermekotthonba. Úgy éreztem, hogy ez egy jel, akkor az én filmem története itt indul.
A filmedben nagyon mélyen beleláthatunk Kafia életébe. Meddig tartott, amíg kialakult köztetek az ehhez szükséges bizalmi viszony?
Kafival rengeteget beszéltünk a filmről és az elkészítéséről, de hosszú időbe tellett, hogy megbízzon bennem, és hogy megértse, mi a szándékom a filmmel. Csináltunk programokat a filmen kívül is, kávéztunk, beszélgettünk és próbáltam azt tartani végig, hogy az ő ritmusához alkalmazkodjunk. Nem akartam mindig ott lenni az életében, hanem egy-két alkalommal forgatni. Az elején kevesebbet, amikor pedig valami fontos esemény történik, akkor többet. Szükség van egyfajta balanszra, ahhoz, hogy a közös alkotás mindenkinek öröm legyen.
Jelenetfotó a Könnyű leckék-ből (Forrás: Éclipse Film / ELF Pictures)
Hogyan találod meg az egyensúlyt a megfigyelő és a résztvevő pozíció között?
Megtalálni a formát mindig a legizgalmasabb a dokumentumfilmben. Közösen találtuk ki Kafival, hogy a film legyen egy vallomás. Ő azáltal tud megkönnyebbülni, hogy beszél az általa hordozott terhekről. Mivel ennyire közel kerültünk egymáshoz, éreztem, hogy nehéz a megfigyelő filmes pozíciót tartani, ezért is éreztem fontosnak, hogy egy ponton én is megjelenjek a filmben, hogy a vallomás a filmkészítés részévé váljon.
A monostor gyermekeiben is van egy rész, amikor az apuka kiszól hozzánk. Mindig megpróbálok belecsempészni egy-egy ilyen jelenetet a filmjeimbe, ami talán stílustörés, de szeretném tudatosítani a nézőben, hogy ez egy kétoldalú kapcsolat.
Milyen volt a Könnyű leckék bemutatójának fogadtatása a Locarnói Filmfesztiválon?
A premierfesztivál mindig feszültséggel teli, mert akkor látod először a közönség reakcióit. Locarnóban a Kritikusok Hete szekcióban szerepeltünk, ahová hét dokumentumfilmet választottak be, minden napra jutott egy világpremier. Az első vetítésünk egy 900 fős teremben volt, majdnem teltházzal.
Nagyon örültem, hogy amikor elindult a film, érezték a humorát, reagáltak a jelenetekre – ez a legmegnyugtatóbb érzés ilyenkor. Utána volt egy nagyon hosszú Q&A, rengeteget kérdeztek, és megnyugodva tapasztaltam, mindenkiben dolgozik a film. A második vetítésen már Kafia is ott volt, aki akkor nézte meg először közönséggel a filmet.
Hogyan élte meg Kafia a premiert?
Nagyon izgult, hogyan fognak rá reagálni, de közben folyton viccelődött, hogy ,,Á, ez nem is dokumentumfilm, hanem egy komédia rólam!”. Kafi is nagyon érti a filmet és képes volt azt ő is a közönség szemén keresztül nézni. A végén sokan oda jöttek hozzá gratulálni. Szerintem az nagyon fontos pillanat volt, amikor egyes emberek megköszönték a történetét, és elmondták neki, hogy mennyire inspirálónak találják.
Milyen kérdések merülnek fel a leggyakrabban a közönség részéről?
Sokszor megkérdezik, hogy ,,Miért nem politizál nyíltabban a film?”. Erre az a válaszom, hogy ez egy személyes történet, amiben a belső vívódásra, az egyénben lejátszódó pszichológiai folyamatra akartam helyezni a hangsúlyt. Elhagyni a saját kulturádat és asszimilálódni egy másikhoz - nekem ettől az emberi drámától válik univerzális történetté.
A Könnyű leckék a Filmalap Inkubátor programjában készült. Hogyan zajlik ez a folyamat?
Kerékgyártó Yvonne volt a mentorom, akivel folyamatosan konzultáltunk. De teljesen szabad alkotói közeg volt. A vágási stádiumban voltak vetítések a Filmalapban, ami jól jött, hogy tesztelhessem, mi az ami működik a filmben, és mi az, ami kevésbé. Viszont azóta sokat alakult, fejlődött az Inkubátor. Akiket beválogatnak a programba, immár együtt fejlesztik a filmjeiket, workshop-szerűen. Mindenki látja, hogyan halad a másik a tervével, ami tök jó, mert én közben sajnos teljesen elvesztettem a kapcsolatot a többiekkel, pedig egy ilyen folyamatban nagyon sok inspirációt lehet nyerni egymástól.
A monostor gyermekei vetítési időpontjairól a Soldivision Facebook-oldalán lehet tájékozódni, a Könnyű leckék pedig október 11-től, az ELF Pictures forgalmazásában látható a mozikban.
Fotók: Pozsonyi Janka
Könnyű leckék: Szomáliából jött, és bátorságra tanít minket
A Könnyű leckék a lehető legelegánsabb módon megy szembe az elmúlt évek idegenellenes kampányával, mutat rá a társadalmunkat fertőző kártékony hazugságokra. Adta volna magát, hogy Zurbó Dorottya rendező odaállítsa valamelyik aljas óriásplakát mellé a tizenöt éves kora óta Magyarországon élő, szimpatikus szomáliai főhősét, így szemléltetve az üzenet embertelenségét, a film azonban kerüli a direkt politizálást.
