Lou és Ruben (Olivia Cooke és Riz Ahmed) koncertje úgy torzul, ahogy a valóságban is torzulna, igazi koncertélmény érzetét nyújtja ez a pár perces szekvencia. Míg a nézők úgy hallják a zenét, ahogy annak szólnia kell, addig Ruben közel sem. A torzított zenére a filmre égetett felirat is felhívja a figyelmet, de ez a felirat nem a nézők, hanem Ruben percepciójára vonatkozik: ő hallja torzul a zenét. Miközben a dob belépőjére vár, arcáról le lehet olvasni, hogy valami nagyon nincs rendben. A nyitójelenet után röviddel el fogja veszteni hallásának tetemes részét.
Nagyjából most kellene leírni, hogy Marder milyen remek hangtechnikai megoldásokkal jeleníti meg a megsüketülést, és hogy ezekkel az eszközökkel miként helyezi a nézőt Ruben kimúlt hallójáratainak kellemetlen közelségébe. A megsüketülés viszont – akármennyire is előtérbe van tolva – nem a film leglényegesebb eleme. Nem a megsüketülés a probléma, a megsüketülés az igazi probléma testi manifesztációja, akár egyfajta metaforának is nevezhető.
Az igazi probléma ugyanúgy ott van a legelső képen, ahogy a közelgő süketség, Ruben menedéket kutató rémült tekintetében. Abban a pillanatban nyer teljes értelmet ez a beszédes nyitókép (amit Marder a film plakátjára is tett, nem véletlenül), amikor kiderül, hogy Ruben gyógyuló-tisztuló drogfüggő. Pániktól kitágult pupilláiban annak a félelme tombol, hogy minden, amit felépített, amit megoldott, megy a kukába. Annak a be nem fejezett gondolatnak a tragikusan intenzív megélése ez, hogy „mi lesz akkor, ha”. Ha nem hallja rendesen Lou gitárját, ha nem hallja saját dobolását, akkor nincs zenélés, nincs zenekar, nincs turné, se lemez, se kapcsolat, végső soron pedig nincs semmi, ami további kapaszkodót nyújthat. Ha megsüketül, mindazt veszti el, ami távol tartja a visszaeséstől.
A süketség tárja ki a kaput a sóvárgás előtt. Ha nincs mivel kordában tartani a függőséget, akkor nincs miért kordában tartani a függőséget. Épp ezért Sound of Metal nem egy süketségével küzdő zenész története, hanem egy realista-naturalista melodráma (Marder a saját siket és alkoholista nagyanyja ihlette történetet a kortárs melodráma kiskirályával és korábbi alkotótársával, Derek Cianfrance-szal dolgozta ki), amiben a főszereplő egy csettintésre elveszti mindazt, ami visszatartotta attól, hogy a halálba bökje magát heroinnal. A süketség Marder filmjében „mindössze” az a trauma, ami miatt a legtöbb függő újra szerhez nyúl. A Sound of Metal rendhagyó drogfilm, drog nélkül.
Önmagában is ijesztő, ahogy Ruben fejében halljuk a távolinak tűnő életet, ugyanakkor abba belegondolni, hogy milyen lehet mindezt zenerajongó és „zenecsináló” drogfüggőként átélni, rémisztőbb. Mint valami átok. Nicolas Becker hangdizájner hosszú hónapokon át tökéletesített munkája ebből kifolyólag nem azért érdekes igazán, mert a hallás elvesztését ilyen árnyaltan és testközelien még nem ábrázolta senki, hanem azért, mert az ábrázolás részletessége könyörtelenül érzékelteti, hogy ebben az állapotban egy nyomorult perc is keservesen nehezen telik el. Néha mintha víz alól szólna a világ (mert víz alatt is vették fel az adott hangokat), néha csak búg minden, néha pedig Ahmed bemikrofonozott torkának bizarr testhangjait halljuk. Nem csak a kuss van, a süketség nem tövig letekert hangerőt jelent.
A siket függőknek kialakított ház, ahova Ruben kényszerűen elvonul, a szöges ellentéte korábbi közegének: lassú, szinte mozdulatlan itt az élet, a szabályok szigorúak, közben pedig üvölt az a rohadt csend, amit ebben a házban kell megtanulnia elfogadni, használni, érteni. A film jelentős része itt játszódik. A cselekményt Marder lesatuzza, a kezdeti lendület elillan, a dokumentarista-jellegű kameramunka ekkor tűnik fel igazán. Mintha csak meglesné a házban élő és felépülő – enyhe túlzással élve – magukat alakító mellékszereplőket. A film egyik legjobb jelenete: a lakók összevissza jelelnek egy asztalnál ülve, hangjukat ugyan nem hallani, de hadarva kiabálnak, mint egy olasz család. Ruben épp úgy nézi őket értetlenül és csodálkozva, mint a nézők. A hangdizájner és a rendező játéka a Ruben és a nézők által hallottak összevetésével kicsit harsány, de ütős.
A házat vezető Joe-t alakító, siket szülők gyermekeként felnőtt Paul Racinál jobb embert nem igazán lehetett volna találni Ruben mentorának és apapótlékának szerepére – pedig Marder Robert Duvallt is meghallgatta. A köztük lévő viszonyban sok újszerűség nincs, leszámítva azt a megérintő emberséget, amitől kapcsolatuk emlékezetes és élő lesz. Az, hogy Raci Oscar-jelölése mennyire megérdemelt, kérdéses. Ahmed viszont épp úgy megérdemelné az aranyszobrot, ahogy bármelyik idei jelölt: lenyűgöző altruizmussal azonosul a személyes poklából menekülő Rubennel. És persze megtanult jelelni és dobolni, ami egy ilyen szerep esetében inkább elvárt, mintsem ünnepelendő színészi teljesítmény.
A film egyik legizgalmasabb húzása, ahogy Marder megfelelteti Ruben trauma-feldolgozását a gyásszal (és persze a függőséggel) való szembenézés szakaszaival. Először csak ész nélkül tagad (el fog múlni), majd kiakad (ennek a jelei elég egyértelműek), aztán alkudozik (lenyomná a turnét úgy, hogy Lou gitározását nézi), ezután pedig depresszióba zuhan („A mai nap nem egy jó nap” – hangzik el szájából a függők által gyakran használt frázis). Az alkudozás szakasza esetében kitolódik: noha próbálják vele megértetni az ellenkezőjét, a kelleténél jobban elhiszi, hogy egy méregdrága kütyü beültetésével visszatérhet a hallása. Az implantátum dramaturgiai és narratív eszközzé válik Marder kezei között, mással ugyanis nem igazán tudja előre rugdosni a cselekményt. Az implantátum annak a múltnak a reményét hordozza Ruben számára, ami már csak emlék, de amit vissza akar kapni. A múlt biztonságos volt, a jövő pedig ismeretlen. Az implantátum ettől csábító, mert ugye, hátha.
Az implantátum beültetésével és a szerető, megértő és támogató siketközösség hátrahagyásával Marder olvasatában Ruben visszaesik. A megszokott és megtanult csend végtelenül emberi közegéből Ruben átkerül az „új hallás” absztrakt, robotszerű hangjainak mesterségesen zengő akusztikus rémbirodalmába. A fémdrótok fűrészelésére emlékeztető értelmezhetetlen éles zaj ironikus-karmikus büntetésként zenéli alá Ruben mohón vágyott új életét. Ez már nem csak a széttorzított külső hangok zaja: ez intim, emocionális, mentális zaj is. Ami elidegenít és elembertelenít, ha nem kapcsolják ki időben. Ezután jön az utolsó gyászmunka-szakasz, az elfogadás. Ezt már nem látjuk.
Marder átgondoltan építi egymásra motívumait, az arányokkal viszont gond van. A film utolsó harmadának cselekménye sietősnek és kierőszakoltnak tűnik a siketház lakóinak érzékenyen és körültekintően ábrázolt humánus rögvalósága után. Kizárólag Ahmed alázatos, empatikus és mélyen megélt alakításán múlik, hogy a tónusbeli aránytalanságok és a következetlen tempó nem végzi ki a példásan felépített karaktertanulmányt. Marder nem véletlenül és nem is hiába kereste 5 éven keresztül a megfelelő színészt a szerepre. Ruben az utóbbi évek leghitelesebb drogfüggő-karaktere, épp ezért óriási kár, hogy a Sound of Metalra végső soron a legtöbben csak úgy fognak emlékezni, hogy „a film, amiben megsüketül egy dobos”.
