Szintén zenész?
„A történet majdnem banális, elmondva már-már paródia benyomását kelti.” Elfriede Jelinek 1983-as (az Ab Ovo kiadónál 1997-ben publikált) bécsi opusáról, A zongoratanárnő-ről fogalmazott így Földényi F. László, Michael Haneke pazar, azonos című filmes adaptációjáról írt esszéjében. (Jéghideg erotika, Filmvilág, 2002/2.)
Bartis Attila hat évvel ezelőtt kiadott regénye, A nyugalom, megjelenése után esztendőkkel aratott közönségsikert, majd váltott ki jelentős kritikai visszhangot hazánkban, továbbá Németországban. Az Élet és Irodalomban közölt, külhoni elemzéseket böngészve némiképp elszontyolodtam, hogy adós vagyok a világnak egy forradalmi fölfedezéssel; rajtam kívül ugyanis több német szaktárs észlelte a két munka közötti, szembetűnő hasonlóságot. Van, aki egyenesen arra jutott: „A nyugalom Elfriede Jelinek A zongoratanárnő-jének magyar változata…” (Jörg Plath: Anya a bestia; Des Taggespiegel, 2005. december 1.) Magam ezzel az állítással nem értek egyet; számomra a két mű – és a két szerző - más minőséget képvisel.
Bartis írásából az utóbbi időszakban (el)készült: egy, a Nemzeti Színházban meggyőző bukást arató, Garas Dezső rendezte színházi változat, az Anyám, Kleopátra, főszerepben Udvaros Dorottyával. A Duna televízióban vetített, Vizi Mária jegyezte, ötven perces, balsikerű tévéfilm. Egy Hangos Könyv, Fekete Ernővel. És most a játékfilmesként debütáló Alföldi Róbert, fölkérésre forgatott moziverziója.
A regényre erősen hatott Udvaros Dorottya - a Radnóti Színházban bemutatott - Miroslav Krleza Agóniájában nyújtott alakítása, Laura Lenbachként. Udvarost azonban A nyugalom jóval személyesebben érinti; meglátta ugyanis az azonosságot édesanyja, Dévai Kamilla színésznő, és a visszavonulását követően önmagát tizenöt éves lakásfogságra ítélő Weér Rebeka sorsa között. Részint ezért is elkeserítő, hogy a nagyszerű-alázatos művész immár másodszor kerül hozzá méltatlan helyzetbe. Az anyaszínházi szerencsétlenkedés után egy pusztító erejű celluloid-cunami áldozata. Mely kontárságnak semmilyen értelemben nincs (és nem is lehet) köze Bartis Attila középfajú, féktelenül melodramatikus regényéhez; véljem azt akármilyen kimódoltnak, hiteltelennek, manírgazdagnak is.
Agónia
„Valahol olvastam, hogy vannak, akik megépítik a labirintust, és vannak, akik tévelyegnek benne. Nos, talán ez az egyetlen különös képességem: hogy egymagam mindkét feladatra alkalmas vagyok.” Nekem ez a Bartis-regény (remek) kulcsmondata.
|
| "Makranczi Zalán dekoratív jelenség – és ez a legtöbb, ami elmondható róla. Gryllus Dorka ellenben föltűnő ízlésről tanúskodik" |
Weér Andor szépíró egy fedél alatt él őt végsőkig kizsigerelő anyjával, annak színházi relikviákból berendezett, muzeális belvárosi lakásában. Egy bornírt-hamis-aberrált népszínmű szereplőjeként, homályos, sőt, velejéig hazug identitással. (A Jelinek-mű anti-hősnője, az önmagát perverz szexuális játékokkal „boldogító”, negyvenes konzervatóriumi zongoratanárnő, Erika Kohut felett szintúgy az anyja zsarnokoskodik. Az egyéjszakás numerákkal vigasztalódó Weér Andor az anyja halálakor harmincas évei közepén jár. )
Alapvető, és a filmváltozat elemzésekor megkerülhetetlen tény: A nyugalom elbeszélői ideje a rendszerváltozás előtti időszak (oroszok kivonulása, a (szabad)kapitalizmus támadása, etc.). Mikor a külvilág, és egy politikai rendszer darabokra hullik; ám hamarosan véget ér Weér Rebeka diktátorsága is. A gyerekké tett Fiú-férfi tehát kitörhetne, fölnőhetne - de nem képes rá. A legvigasztalóbb, ami történik vele: lerombolja az őt körülvevő, hamis kulisszákat; rájön, önmaga foglya. Magát tette alázatos rabszolgává. Miközben tehetetlen dühtől, bosszútól hajtva másokat, így talán a számára legfontosabbat, Fehér Esztert, tartja lelki terror alatt..
Vagyis, Bartis alkotásának leglényege egy - kivált a magyar kortárs filmművészetben – máig (ki) nem tárgyalt kórkép, állítás: mi történik, amikor nem tudunk mit kezdeni a szabadsággal.
Alföldi Róbert - ki tudja, mikor játszódó - zenés bohózatában egy magas, barna férfi, (nyilván) kitaposott cipőben jár-kel egy városban; néha Volánbuszra száll, majd pár perc múlva hazaérkezik, nejlonszatyrot lóbálva. Otthonában egy szüntelenül vásári szcénákat rendező paradicsommadár fogadja; érthetőség kedvéért: ő volna az anyja. Eközben véletlenszerűen összeakad egy kurvával (Nagy Mari), akinél éjszakára meghúzza magát, majd – ha már ott van – análisan, sebesen „megcsinálja”. Emellett lesz egy szeretője is, a szép könyvtároslány (Gryllus Dorka). Aki két steril bujálkodás között szorgosan gépeli Andor novelláit, azt elviszi egy kiadó nimfomán szerkesztőjéhez (Hernádi Judit), majd megrakja a kortárs szerző dilinyós muterját, mint tót az öreganyját. Mely gyagyás mama szipkával kezében, talpig feketében, fölékszerezve, fején turbánnal Szörnyella de Frászt idézi emlékeimbe.
Az Alföldi fabrikálta verzióban Weér Andor ikertestvére - a majd anyja által élve „eltemetett”, disszidens hegedűművész - Judit (Láng Annamária) nagyjából tizenöt évvel idősebb öccsénél. Ez új távlatokat nyit az ikerkutatásban; de a Bartis-regény értelmezésében mindenképp. Amint az is, hogy a Gryllus Dorka által játszott, Erdélyből hazánkba települt, elmegyógyintézeteket megjárt, élő roncs lányról semmit sem tudunk meg; ahogyan a kiadói szerkesztő, Jordán Éva sorsfordító szerepéről sem. Ellenben a korcsmárosné Jolitól (Lázár Kati) részleteiben értesülünk róla, hogy a feltörekvő író törzshelyét miért nevezték el Balkán Gyöngyének. Mellékesen: Fehér Eszter és Weér Andor héjanásza öt évig tart; a filmben mindez egy-két hónapos futó kalandnak látszik.
Büntetőjáték
Udvaros Dorottya számára Weér Rebeka megformálása lehetne (berzenkedem a szótól) „jutalomjáték” is; a regény olvasásakor hallottam a hangját. A rendkívül intelligens színésznő azonban Alföldi Róbert irányítása alatt tökéletesen elveszti az önkontrollját. Mert mi is a Nyugalom? Udvaros Dorottya hisztérikus, artikulátlan érzelmi vulkán-kitöréseinek laza füzére. Mellbevágó ripacséria – mely alatt szinte megszakítás nélkül szól a Best of Paganini. Amennyiben nem az ördög hegedűsének muzsikáját hallgatjuk, fülünkbe cseng egy karácsonyi zenélő képeslap dallama. A filmzene, és a zenehasználat: a szakma része. Amint az is szakmai kérdés, hogy egy direktor képes-e szex-, és erotikus jelenetet forgatni, vagy sem. Alföldi kufirc-jelenetei arcpirítóan szánalmasak. Ugyanakkor: a szexus, a coitus a Bartis-regény alapmotívuma. Magyarán: A nyugalom orbitális „baszás”-ok (ügyetlenül megírt) gyűjteménye.
|
| "Udvaros Dorottya számára Weér Rebeka megformálása lehetne jutalomjáték” |
A Weér Andor szerepében botladozó aktor, Makranczi Zalán dekoratív jelenség – és ez a legtöbb, ami elmondható róla. Gryllus Dorka ellenben föltűnő ízlésről tanúskodik; ez a jövőre nézve ígéretes, főképp, ha szerepe is lesz, és a direktorok nem csak vetkőző modellnek használják. A Heti Hetesben önmaga paródiája Hernádi Judit meghökkentett stílusos -- főképp: visszafogott – játékával.
Amennyiben Jelinek regénye „banális”, Bartis története „elmondva” röhejes. Gyakorta olvasva is az, kivált, mikor ahhoz az epizódhoz érkezünk, az Elbeszélő nővére, Judit, sikeres öngyilkosságakor egy hegedűhúrral vagdosta el a csuklóját, Paganini-koncertjét követően. Kétségtelen: Bartis nem ismeri az árnyalatokat. Azonban: nem ez az a regény, amelynek hatására kirobban belőlünk a féktelen hahota. Alföldi filmjének sajtóvetítésén (!) majd’ minden egyes jelenetnél harsányan kacagott a nézőtér.
Michael Haneke esztétikájával, oeuvre-jével és az Alföldi Róbert-jelenséggel párhuzamot vonni ugyanolyan szürreális megoldás volna, mint őket egyazon szellemi-művészi talapzatra helyezni. Bartis művének végkicsengése azonban ugyanaz, mint (a Jelinek regényhez hű, sőt, a géniusz Isabelle Huppertnek köszönhetően azt még izgalmasabb megvilágításba helyező) Michael Haneke páratlan opusáé.
Ahogyan Erika Kohutnak, úgy Weér Andornak is - Földényi szavaival – „… egyre csekélyebb a lehetősége arra, hogy valaha is át tudja adni magát valakinek.” Ez megrendítő, kétségbeejtő, tragikus.
