Fredrik Bond rendező és Shia Labeouf egy berlini bulin
Jafar Panahi legutóbbi filmje igazából nem is egy film volt, ezt az alkotó egyedi címmel jelezte: az Ez nem egy film Cannes-ba egy születésnapi tortában elrejtett pendrive-on érkezett meg, az idei Berlinaléra már talán kevésbé extrém körülmények között válogatták be a professzionális stábbal felvett alkotást. (Az Ez nem egy film egy félprofi kamerával és egy okostelefonnal lett felvéve Panahi saját otthonában.) A Pardé (Closed Curtain) már majdnem egy film. Még mindig nagyon erősen reflektál Panahi ellehetetlenített helyzetére, avagy arra, hogy nem hagyhatja el Iránt, de ami a számára a legmegrázóbb, hogy még jó sokáig nem készíthet (nem) filmet sem. Ezt viszont nem hajlandó betartani, vállalván a következményeket a Closed Curtainben már van egy színésznő is, a férfi főszerepeket pedig rendezőtársa Kambozia Partovi és maga Panahi látja el. A politikai nehézségek miatt ez a film is végig egy házban játszódik, melynek minden ablakán el van húzva a függöny, hogy a rezsim szolgái ne kifogásolhassanak semmit. Mindkét férfi szereplő valamennyire saját magát alakítja, drámát épít a filmkészítés lehetőségeire - és Panahi számára- a lehetetlenségére, keresi az utat valóság és fikció között. Akárcsak előző filmjében, a Closed Curtainben is az a fő kérdés, hogy mitől játékfilm a film, mikortól dokumentumértékű, mit kell felvenni, mit lehet felvenni, stb. „Ha Panahi nem csinálhat filmet másokról, akkor saját magáról fog csinálni”- mondja rendezőtársa Partovi aki Maryam Moghadam színésznővel együtt ellátogatott Berlinbe. Dieter Kosslick fesztiváligazgató külön megkérte Irán kormányát, hogy engedélyezzék Panahi fesztivállátogatását, de sajnos csak kartonpapír formájában jelent meg néhány szelíd tüntető kíséretében. „Itt kellene legyek” olvasható az életnagyságú bábun. Bizonytalan Panahi sorsa, de a didaktikus metaforák egy idő után majd nem fogják érdekelni a nagyérdeműt. Letépni a fekete függönyöket, rácsokat rakni a lencse elé, nekimenni a tengernek, filmplakátok között mászkálni mind érdekes geg, szomorú mozgóképes állásfoglalás. De muszáj lesz belátható időn belül visszakapnia a filmvilágnak a rendező Panahit, nem sajnáltathatja magát még húsz évig.
Jelenet Panahi filmjéből
Olyan rendező is részt vett a fesztiválon, akit semmiféle megszorítás nem érint, mégis jó hosszú ideig visszavonulót fúj mesterségétől. Steven Sodebergh a Side Effects című gyógyszer-drámájával érkezett a Berlináléra, amelyben az elmúlt évtized nagy „népszerűségnek” örvendő antidepresszánsokat veti górcső alá. Nem érdemes azonban óriás multicég vs. kisember-típusú filmre számítanunk, tulajdonképpen nem kap komoly kritikát a gyógyszeripar, csak az erőteljes, érzelmes, jó dráma alapjai vannak egy fiktív dilibogyóra építve. Emily (Rooney Mara) a négy év után börtönből kiszabaduló lecsúszott bankár férjével (Channing Tatum) szenved, húszas évei végén komoly élettani döntések előtt áll, akárcsak Jude Law karaktere, a középszerű pszichiáter, aki rájön, hogy néhány betegén kívül semmije sincs. A meghökkentően fordulatos, ám kissé bonyolultan vezetett történet a borongós New York-i felhőkarcoló rengetegbe helyezve, Sodebergh legjobb filmjei közé sorolható, és bár igaz, könnyebb mezőny, de a Berlinalé programjának is ékes darabja.
Charlie Countryman nem egyedül bukott, más identitáskereső hős is elvesztette a közönség érdeklődéséért vívott harcát. A montreali Denis Côté által írt és rendezett Vic+Flo Saw a Bear, egy világtól elzárt, kihalt erdőben játszódó, élet-újrakezdés előtt álló leszbikus pár története lenne, ha sikerült volna olyan karaktereket alkotni, akikről meg is tudunk valamit azon kívül, hogy sokat ültek börtönben. Ha tudnánk a céljaikat, a történetüket, akármit, amivel érdekessé válhatnának, már lenne valami kapaszkodónk, de itt elbukik ez a lassú, csöndes film, amely arra apellál, hogy sejtelmes hangulatával eladja magát. Nem lehet mindent a nézőre bízni, hiszen önmagában azért nem figyelemfelkeltő két 50 éves leszbikus egy faházban.
Jeremy Irons és Martina Gedeck Berlinben
Dél-Afrikában Layla Fourie, a középkorú címszereplő fekete nő szeretne magának hivatali állást, hogy gyermekének tisztes életet biztosíthasson, de végzetes következményekkel kell szembenéznie, amikor figyelmetlenségből közúti balesetet okoz. Ebben a történetben sem tudunk meg túl sokat karaktereinkről, ismét minden a nézőre van bízva, a szereplők pedig csak mászkálnak egyik helyszínről a másikra, néha beszélnek, néha nem, semmi dramaturgiai érzéke nincsen az alkotóknak. Pia Marais rendezése komoly bukás, a céltalan forgatókönyvből céltalan film lett, az első húsz perc után komolyan érdemes fontolóra venni, hogy egy ilyen színvonalú produkció miért versenyzik a világ egyik legkomolyabb filmfesztiválján.
Jeremy Irons a Night Train to Lisbon című film főszerepében egy tanárt alakít, aki egy érdekes könyvre bukkan, a benne talált lisszaboni vonatjegyek miatt meglátogatja a portugál fővárost, ahol klasszikus zenei aláfestéssel keresi a könyv íróját és közben saját szerelmét és életének célját. Van annyira jó Jeremy Irons játéka, hogy ne unjunk halálra magunkat, a forgatókönyv is tartogat meglepetéseket, de a film nem emelkedik ki a mezőnyből és semmiképpen sem társul a Berlinalé felsőházához.
Az identitáskeresés és az életcél meghatározása tehát központi problémája a versenyprogram karaktereinek, egyes filmek sorsa pedig ott dől el, hogy ezek a karakterek milyen érzékkel vannak megírva. Azonosulás nélkül lehetetlen élvezni ezeket a filmeket, az alkotók feladata pedig olyan karakterek létrehozása lenne, akikért szoríthatunk, vagy legalább akiket utálhatunk. Sajnos ez a filmeknek nagyjából csak fele-fele arányban sikerül, így a díjakért való versengésben a kiváló alkotásoknak nem lesznek komoly ellenfelei.
