A Macbeth tragédiája szerencsére nemcsak a keményvonalas coenistáknak érdekes, hanem a saját jogán is izgalmas és releváns adaptációja a már sokszor megfilmesített drámának. Shakespeare-t rendezni persze önmagában is merész vállalás, elvégre a világirodalom legtöbbet hivatkozott szerzőjéről van szó. Komplex karakterei, baljós-látomásos epizódjai és tűpontos lélektana miatt a Machbeth különösen népszerű a filmesek körében. Bár nagyjából három évente elkészül egy újabb filmes feldolgozás, a legemlékezetesebbeket olyan nevek jegyzik, mint Orson Welles, Akira Kurosawa vagy Roman Polanski, iletve Tarr Béla is készített belőle tévéfilmet a nyolcvanas években.
Forgatókönyvíróként és rendezőként is komoly örökséghez kellett felnőnie Joel Coennek, a Macbeth tragédiája mégsem marad alul még ebben az erős mezőnyben sem. A legújabb feldolgozásnak sikerül ugyanis véghezvinnie azt a bravúrt, hogy úgy képes visszatükrözni Shakespeare drámaírói zsenialitását, hogy közben nagyon is filmszerűen álmodja újra a cselekményt. A realistább, képeskönyves vagy vaskosan átértelmezett megközelítésmódok helyett Joel Coen a jóval kockázatosabb teátrális-látomásos vonalra szavaz, ravaszul kikacsintva a horror, a thriller és a tudatfilm műfajaira is.
Joel Coen egy pillanatra sem akarja elfedni azt a korántsem magától értetődő tényt, hogy a darab színpadra íródott és mint ilyen, erősen konstruált. A természetes valószerűséget célzó játékfilm és a széles gesztusokra és nagy szavakra koncentráló színház közötti ellentmondást a rendező úgy oldja fel, hogy egyrészt erőteljesen kiemeli a Macbeth különféle jóslatokból és előérzetekből összeálló természetfeletti vonalát, másrészt hagyja szabadon dolgozni az eredeti szöveget. Angolul ezért csak tényleg az vágjon bele, aki olvasott már eredetiben Shakespeare-t. Szerencsére a filmet a szolgáltató Apple TV+ magyar felirattal is ellátta, ami a legújabb Kállay Géza-féle fordítás alapján készült.
A Coen-féle Macbeth igazi különlegessége a lenyűgöző földöntúli látványvilága. Azt persze eddig is tudhattuk, hogy a Coenék kifogástalan vizuális érzékkel bírnak, az itt megálmodott képi világ mégis minden korábbinál erőteljesebb. Az erősen stilizált fekete-fehér képek az ikonikus Globe Színház eszköztelenségét a letisztult kortárs minimalizmussal hozzák közös nevezőre, miközben a német expresszionizmus, a szürrealizmus és az abszurd színház különböző irányokba mutató esztétikájából is bőven merítenek. A filmet látva vélhetően Carl Dreyer, Fritz Lang, David Lynch és Jonathan Glazer is elégedetten bólintana.
A ködben úszó álomszerű táj, a szimbolikus vár és a néző térérzékelését szándékosan szétzizáló belsők egyszerre tűnnek időtlennek és nagyon is mainak. A díszlettervező Stefan Dechant nagy bravúrja, hogy a régi színpadi hagyományokból építkezve nagyon is friss és egyedi világot teremtett. Szintén fontos megemlíteni az operatőr Bruno Delbonnel nevét, aki képes volt gyönyörű fényekkel támogatni a merész rendezői koncepciót. Ami azonban a legfontosabb, a Macbeth tragédiája gyönyörű látványa korántsem öncélú, hiszen tökéletesen leképezi a Macbeth és Macbethné lelkében dúló vihart.
A kulisszák tehát tökéletesek (a szintén kiváló zenét az állandó Coen-közreműködő Carter Burwell jegyzi), a forrást maximálisan tiszteletben tartó forgatókönyv pedig a korrumpáló hatalomvágy érzékeltetése mellett elsősorban az elmét bontó bűntudatra koncentrál. A Macbeth tragédiája szerencsére nem akar erőltetetten aktuális vagy áthallásos lenni, de a mindenáron a csúcsra törő és a tettébe beleőrülő házaspár véres ámokfutását éppen azért játsszák már bő négyszáz éve folyamatosan, mert sajnos bárhol és bármikor rá lehet ismerni az éppen adott viszonyokra.
Mindezek persze mit sem érnének a megfelelő színészgárda nélkül, de már előzetesen átfutva a névsort biztosak lehettünk benne, hogy az alakításokra nem lesz panasz. Már az apróbb szerepekben is olyan nevek tűnnek fel, mint Brendan Gleeson, de olyan kellemes meglepetések is várnak, mint például Brian Thompson, akit elsősorban a nyolcvanas évek akciófilmjeiből ismerhet a nagyérdemű. Frances McDormand hidegvérű intrikusként és megbomlott elméjű holdkórosként is meggyőző, Denzel Washington először nyugodtan pislákoló majd fenyegető izzó ősenergiája pedig egészen lenyűgöző. A boszorkányt alakító Kathryn Hunter és az egyik fontos skót nemest játszó Alex Hassell nevét pedig érdemes lesz megjegyezni.
A Macbeth tragédiája esetében tehát minden összeáll, Joel Coen filmje a teljesen kezdő és a profi Macbeth-nézőt is izgalomba hozhatja. Aki persze hagyományosabb filmet vár, az könnyedén fennakadhat a célzottan teátrális megoldásokon, holott épp ez jelenti ennek az adaptációnak a magját. Joel Coen a színház és film közötti senkiföldjéből hasított ki egy darabot és formálta azt a saját képére. Ezzel nemcsak a Coen-életműben alkotott egészen újat, de sikerült az a látszólag lehetetlen vállalás is, hogy korábban még nem látott módon vigye filmre a Macbethet. Az egyik szemünk sír, hogy mindezt nem moziban láthatjuk, a másik azonban nevet, hogy a streaming szolgáltatók egyre öldöklőbb versenyében ilyen produkciók is zöld utakat kapnak.
A Macbeth tragédiája január 14. óta elérhető az Apple TV+ kínálatában.
