filmhu: A Berlin Calling nyitójelenetében folyamatosan úton vagytok, egyik fellépés éri a másikat, rengeteg klubban, reptéren forgattatok. Ezt úgy kell érteni, hogy végig turnéztál a DJ Ickarust alakító Paul Kalkbrennerrel?

Lengyel Rita: Igen, már a forgatás előtt is, a rendezővel, Hannes Stöhrrel együtt egy éven át turnéztunk Paul Kalkbrennerrel, hogy megismerjük ezt a világot, és készüljek a szerepre. A filmbe végül a forgatás anyaga került be, ami szintén live act volt, nemcsak a fellépés. Hollandiában a Free your mind fesztiválon Paulnak volt egy fellépése, nagy szabadtéri koncert, rengeteg résztvevővel, mi meg közben forgattunk.

A forgatás maga egy live act volt

filmhu:  A filmben technopartikon táncolsz, a színpadon tombolsz. Hozzád mennyire áll közel ez a zene?

L.R.: Nem vagyok benne a technovilágban, inkább élő, punkrock koncertekre szeretek járni. Valóban a filmen keresztül találtam meg a techno zene világát, jó, persze voltam már életemben a Love Paraden, de nem ez a közegem. Ennek ellenére a film visszahoz bennem olyan élményeket is, amelyeket én nem technokoncerteken szereztem be. Emlékszel arra a jelenetre, amikor hintázik a csaj a Spree folyó partján? Az a Club 25, öt-hat éve létezik, de most be fogják zárni. Igaziból tök mindegy, ebben a városban állandóan megszűnnek helyek, és akkor keletkezik valami más. De ami érdekes volt ebben a folyóparti afterpartis jelenetben, hogy ez egy teljesen új kezdeményezés, a kilencvenes években, a fal leomlása után, a techno nagy korszakában ez a hely nem is létezett. Ellentétben a Maria am Ostbanhof-fal, ez volt ugyanis az első nagy technoklub Berlinben. Így találkozik egyszerre a múlt és a jelen, a helyszínekben is.

filmhu: A honlapodon láttam , hogy te is foglalkozol zenéléssel.
 
L.R.: Nem vagyok én profi zenész. A testvéremmel közösen csináltunk egy stúdiót, nagyon különböző zenékbe csaptunk bele. Felvettünk egy hiphop lemezt, de dolgoztunk hardcore zenén, és készítettünk jazz lemezt is. Néhány hangszeren játszom, de ez nem jelenti azt, hogy zenész lennék. Énekeltem punkegyüttesben, gitározgattam néha, a stúdióban leültem zongorázni, és feljátszottam egy számot, de ennyi. Inkább az volt fontos, hogy benne voltam a közegben, a stúdióban, mert a zene mindig is nagyon érdekelt a színészet mellett.

Magyar-német, Berlinben élő színész-rendező, Lengyel Rita vagyok

filmhu: Megkérdezhetem melyik testvéreddel?

L.R.: Hát igen, elég nagy a család. Lengyel Dani a legidősebb testvérem, ő Kölnben él, ahol én is elég sokáig laktam. Mondjuk mindig máshol laktunk, Düsseldörfban, Kölnben, Berlinben, New Yorkban. Hol is kezdjem? A nagymamám csont német, 1914-ben Berlinben született, Raichenbach Elisabeth néven, majd a két világháború között szerelmes lett egy magyar fiatalemberbe és lett belőle Baksa-Soós Elizabeth. Aztán a hetvenes években az akkora már magyarnak számító nagymamám visszatelepült Nyugat-Németországba, így én már Berlinben születtem. Budapesten alig éltem, de csecsemőkorom óta mindig hoztak a szüleim Budapestre nyaralni, és lettek barátaim Budapesten és Miskolcon egyaránt. Apám, Lengyel Károly festőművész ugyanis Miskolcon született, tehát élnek rokonaim ott is. Anyám, Baksa-Soós Vera budapesti, a testvérem Budapesten született, aztán éltek Solymáron is. Én egyetlen egyszer éltem Budapesten három hónapig egy bérelt lakásban, amikor megismerkedtem az első férjemmel, Wahorn Simonnal (Wahorn András fia, a Rotfront frontembere). Aztán együtt mentünk ki Berlinbe, és ott telepedtünk le.
 
filmhu:
Magyarnak vagy németnek tartod magad inkább?
 
L.R.: Ezt a kérdést én is sokszor felteszem magamnak. De nem jutok sehova. Magyar-német, Berlinben élő színész-rendező, Lengyel Rita vagyok. Se nem magyar, se nem német. Inkább magyar-német, hiszen azért a szüleid jobban meghatároznak, mint az, hogy éppen milyen földrajzi helyen születtél. De még ezzel sem vagyok elég pontos. Az egy dolog, hogy magyar származású vagyok, és Berlinben nőttem fel. De a nagypapám itt Budapesten volt színész (Baksa Sóos László). A nagybátyám itt énekelt a KEX együttesben (Baksa Soós Január Herceg). Vannak itt helyek, amelyeket magamnak érzek. Mert ide is tartozom. Nagyon hálás vagyok ugyanakkor, hogy megvan bennem ez a kulturális kettősség. Hogy beszélek, olvasok magyarul, hogy Krasznahorkait eredetiben tudok olvasni. Hogy ez a kultúra is formált engem olyanná, amilyen vagyok.

Vannak itt helyek, amelyeket magamnak érzek


filmhu:
Jó, akkor úgy kérdezem, milyen nyelven szoktál álmodni?
 
L.R.: Németül. Sajnos jobban beszélek németül, mint magyarul, ez tény. Pedig otthon magyarul beszélünk, hiszen különben el is felejteném a nyelvet, ha csak évente egyszer használnám. Sokszor nem jut eszünkbe egy-egy szó, és akkor azt németül dobjuk be, így jön létre a mi családi keverék nyelvünk. Amikor huzamosabb ideig voltam Magyarországon, akkor elkezdtem magyarul gondolkozni, számolni, álmodni. De kell idő, hogy ebbe belejöjjek. Erre egy-két hét nem elég nekem. Most nyáron leszek itt huzamosabb ideig, mert itt fogom forgatni a diplomafilmemet, és akkor biztos jobban vissza fogok szokni a nyelvbe.

filmhu: Nagyjátékfilmet fogsz rendezni?
 
L.R.: Eddig főként rövidfilmeket, és két dokumentumfilmet csináltam, ez lesz az első nagyjátékfilmem, egy roadmovie. Berlinben kezdődik, innen indulnak Budapestre, ahol beszállnak egy autóba, és lemennek a Káli-medencébe. Itt játszódik a sztori, egy német nő és egy magyar pasi között: az utazáson fognak rájönni, hogy működik-e igazán a kapcsolatuk.

filmhu: Össze tudod hasonlítani Berlint Budapesttel?

L.R.: Berlin valahogy olyan levegős. Nincsen senki beskatulyázva, hogy te így nézel ki és akkor ilyen vagy. Nagyon sok kultúra él egymás mellett, és ettől nagyon toleráns város. Nincs zsidózás, nincs cigányozás, 35 éve élek ott, de velem még nem történt ilyen. Van itt is jobboldal, nem erről beszélek, hanem arról, hogy a hétköznapi élet nagyon toleráns és nyílt. Néha amikor hazaérek este, akkor rájövök, hogy kilenc különböző emberrel, kilenc különböző nyelvi közegben, kilenc kultúrában fordultam meg egyetlen nap alatt. És ez jó. Nagyon izgalmas város, valami mindig van, mert nincs ez a sírás, hogy miért nincs ez vagy az. A berliniek mások, és hangsúlyozom, nem a németekről, hanem a berliniekről beszélek. Ha mondjuk nincs játszótér, akkor kinéznek egy helyet, és faragnak oda egy mászókát. Ha nincsenek fák egy utcában, akkor ültetnek oda fát és kész. Budapestből ennél kevesebbet látok, remélem most a film miatt majd változik ez. Régen a Tilos az Ába, a Blue Boxba jártam sokat, ma már egyik sincs meg. FMK, Fekete lyuk, ide jártam koncertekre, bulikba. Mostanában a Szimplakertet ismerem jobban, de tegnap voltam a Mumusban is, az is tetszett. A Szigeten is voltam már háromszor vagy négyszer. És persze pénteken a Merlinben, Paul Kalkbrenner buliján, hú az nagyon jól sikerült, reggel hatig ott voltunk.
 
filmhu:Berlin Budapest című filmed főszereplője, Gryllus Dorka. Hogyan találkoztatok?
 
L.R.: Ez a szerepet Dorkára írtam, holott nagyon sokáig egyáltalán nem is ismertem őt. Fogalmam sem volt arról, hogy mekkora sztár ő itthon. Sajnos nem tudom, hogy ki kicsoda itthon. Víg Mihályt, Tarr Bélát, Kozma Gyurit ismerem, róluk tudom, hogy kik, de a fiatalabbak közül nagyon keveseket ismerek. Berlinben voltunk a barátaimmal Rotfront koncerten, és ott láttam hogy egy elég szép csaj magyarul énekel. Kérdeztem Wahorn Simit, hogy ki ez a csaj, és akkor éreztem, hogy mindenki néz rám, hogy tök hülye vagyok, hiszen ez A Gryllus Dorka, hogy lehet őt nem ismerni. Nagyon szimpatikus volt, a közös munka is nagyon jól sikerült, de igazán a Berlin Budapest forgatása után jöttem csak rá, hogy milyen ismert itt Magyarországon. Az új filmbe is írtam neki egy szerepet, de a következő filmemben megint főszerepet szánok neki.

Hiszen ez A Gryllus Dorka! (Jelenet a Berlin Budapestből)

 
filmhu:Rengeteg filmben játszottál színészként, miért döntöttél úgy, hogy rendezni fogsz?

L.R.: Mindig is bénáztam super8-as kamerával, jártam mindenféle videótáborokba, még itt Magyaroroszágon is. Ebbe születtem bele, írtam sztorikat, felvettem a testvéreimmel, rendeztem az egész gyerekcsapatot 11 évesen. Közben felnőttem, színésznő lettem, elég sokat dolgoztam, mígnem 29 évesen arra gondoltam, hogy ezt a filmezést csinálhatnám normálisan is, nemcsak a barátaim szórakoztatására. Elkezdtem járni a filmfőiskolára, ezt most fogom befejezni, ha leforgatom a diplomafilmem. De azért, mert lesz egy nagyjátékfilmem, nem hagyom abba a színészkedést.

filmhu: Keveredik benned ez a két szerep? Színésznőként rendezed magad, vagy eljátszod rendezőként az általad írt szerepet a színészednek?

L.R.: Nem szoktam előjátszani, de az igaz, hogy nem vagyok visszafogott ember, hogy csak úgy intellektuálisan próbálnám megfogalmazni a szerep lényegét a színészek számára. Volt már olyan, hogy pont Dorkának írtam egy jelenetet, egy párnát kellett ledobnia egy érzelmileg erős jelenetben. Én is ledobtam magamat a földre, hogy mutassam, "Jó lenne Dorka, ha itt kapnád az idegösszeroppanást". De nem szoktam eljátszani a szerepet, hiszen ez Dorka munkája, nem az enyém. Én is megőrülnék, ha a rendező eljátszaná nekem, hogyan kéne megformálnom egy szerepet.

Nem vagyok visszafogott ember

 
filmhu: Beleszülettél a filmezésbe, így fogalmaztál. Édesanyád második férje, nevelőapád Bódy Gábor volt. Ő nyomta a kezedbe a kamerát?
 
L.R.: Nem nyomta a kezembe, de tény, hogy tőle nyúltam le. Nagyon fiatal voltam, amikor Gábor meghalt, alig 13 éves. Ekkoriban már ügyeskedtem, fotózgattam, dolgoztam a Super8-cal. Lestem, figyeltem Gábort a testvéreimmel együtt, hogy mi mindent csinált. Persze, hogy hatással volt rám. Gábornak nagyon különleges, saját filmnyelve van. Már gyermekkoromban érzékeltem, hogy ilyet még nem láttam, hogy valami új keletkezik. Pedig gyerek voltam, nem ismertem a filmtörténetet, nem tudtam mi az az újhullám vagy a neorealizmus. Gábor ezektől függetlenül hozott létre teljesen eredetit. Nagyon sajnálom, hogy már nincs köztünk, mert a mai világban is nagyon érdekes felfedezéseket tehetne.

filmhu: Próbáltad őt követni, vagy éppen ellenkezőleg, nagyon mást szeretnél csinálni?
 
L.R.: Amikor elkezdtem rövidfilmeket csinálni, akkor természetes volt számomra, hogy formában próbálom kifejezni magamat, így kerestem a saját hangomat. Aztán az idő eltelt, tanultam sok mindent, és most már engem is csak a forgatókönyv, a figurák és a történetmesélés izgat. A diplomafilm is totál no-budget, RED kamerával felvesszük, ha szerzek rá pénzt, majd felnagyítjuk, de ez most részletkérdés. Engem a sztori érdekel, történetet akartam mesélni. Igyekszem ezt a Berlin Calling adta három napot minél jobban kihasználni a saját céljaimra is. Este megnézek egy színészt a filmhez, illetve egy darabot, a Radnótiban, A kriplit, de én a színészt nézem, hogy jó lesz-e a filmemben.

filmhu: Egyébként te csak filmben játszol?

L.R.: Csak filmben játszom. Imádom a kamerát, imádok keresztül nézni rajta. Sokkal finomabban, aprólékosabban tudom kifejezni magamat. Ilyen alkat vagyok, jobban szeretem a kisebb stábokban megszülető dolgokat, a szűk minimalizmust, mint a nagy színpadi gesztusokat.