Párját kereső kuvasz mutatja meg, milyen erdélyi magyarnak lenni

„Magyar embernek legyen magyar kutyája” – állítja Lakatos Róbert kolozsvári filmrendező (Csendország, Bahrtalo! Jó szerencsét!), amikor nekifog, hogy „menyasszonyt” találjon a hőn szeretett családi kuvasznak. Talpas kutya vészesen öregszik, de még nincsenek utódai, pedig Lakatos idős szüleit nagyon boldoggá tenné egy-két fajtiszta kiskutya. A rendező minden követ megmozgat, hogy egy másik kuvasz legyen Talpas párja, de az egykor népszerű magyar juhászkutya-fajta renoméja mára igencsak megkopott Erdélyben, túl kicsi a génállomány, egyszerűen „nem őriznek már olyan jól” – mondja Lakatos egyik ismerőse, a helyi kutyatenyésztő szövetség alelnöke, aki magyar létére inkább román kutyát választott házőrzőnek.

A mai kuvaszok ugyanis a „nemzetközi küllembíróként” is dolgozó szakember szerint szófogadatlanok, sokat kötözködnek, ráadásul elkorcsosultak bennük az erdélyi juhászkutyák fontos képességei, rögtön elbújnak, ha medvét vagy farkast látnak. A rendező, aki nem így látja a saját kedvencét, hamar szembesül azzal, hogy vállalkozásának kifejezetten politikai vonzatai is vannak, például egy kuvaszt nem is törzskönyvezhetnek magyarnak, ha az ország mai határain kívül születik. Már ebből is felsejlik, valójában miről is van szó: a Ki kutyája vagyok én? az erdélyi magyar identitás körül forog, Lakatos azt csomagolja be a kuvaszának párkeresési mizériájába, hogy miként kezelik a határon túli magyar kisebbség tagjait Erdélyben és Magyarországon.

A rendszerváltás előtt született erdélyi magyarként, aki közvetlenül megtapasztalhatta a Ceaușescu-rendszer erőszakos magyarellenességét. Komoly kritikával is illethetné a helyzetet, de ehelyett inkább játékos-ironikus hangnemet választ. A legjellemzőbb sztereotípiákat és sértéseket nagyjából egyenlő arányban helyezi el a kuvaszt rendszeres megugató román és magyar kutyák gondolatbuborékjaiban.

A könnyed stílus roppant szimpatikussá teszi a filmet, Lakatos barátságos, őszinte személyisége alapvetően meghatározza az egész alkotást. A filmesnek nincsenek profi műsorvezetői képességei, sem pedig zavaró manírjai, kicsit esetlenül, de szórakoztatóan mesél, az pedig kifejezetten vicces, ahogy a narrációt néha dalban, a saját furulya-zenéjével kisérve adja elő. Filmje a kiállításában konvencionális, a legegyedibb megoldása a kutyák gondolatainak humoros megjelenítése.

Lakatos talán túl sok mindent is megtesz azért, nehogy valaki véletlenül túl komolyan vegye a filmet. Már a legelején egy video-bejelentkezésben figyelmeztet, hogy műve dokumentumfilm jellege ellenére nem egyenlő a valósággal, amit látni fogunk, az manipulált. És érezhetően nem csak az olyan gyanús jelenetekre gondolt, mint amikor Talpas kutya látványosan lerántja a bepácolt húst az asztalról, miközben a nagymama egy pillanatra hátat fordít neki a konyhában. A párkeresési projekt több fázison megy keresztül, Budapesten folytatódik és a parlament gondosan felsejlik a háttérben, amikor rendező eldönti, hogy „beszáll a nemzetpolitikába”.

Miután nem sikerül egy másik, szaporításra alkalmas kuvaszt találni Talpas mellé, gazdája a „nemzetiről” „régiós” szemléletre vált, és eldönti, hogy kitenyészt egy új erdélyi magyar kutyafajtát. Ehhez mindenféle erdélyi juhászkutyából Magyarországon akar létrehozni egy „elitállományt”, itt törzskönyveztetni, és aztán visszatelepíteni őket. Az iróniát vastagon aláhúzza a jelenet, amikor egy erdélyi politikus fogadóóráján veti fel az új erdélyi magyar kutyafaj létrehozásának fontosságát, a képviselő pedig szemrebbenés nélkül beleépíti az ötletet a saját programjába.

Mivel az elitállomány sem teljesíti a hozzá fűzött reményeket, Lakatos végül eljut az individualista felfogásig: „csak a Talpasnak legyen jó”. Mindegy, hogy a szuka magyar vagy román, csak jöjjenek végre a kiskutyák. Ezzel párhuzamosan a rendező saját magán is DNS-tesztet csináltat, így kiderül, hogy családjában sem olyan fekete-fehér a helyzet, ahogy addig hitte. De a történet ezen felül is tartogat még egy nem várt csavart, míg eljut a látszólagos megoldásig.

A humoros jellegnek és fordulatoknak köszönhetően nehéz eldönteni, hogy a Ki a kutyája vagyok én? még tisztán dokumentumfilmnek számít, vagy egy manccsal már átlépett az áldokumentumfilm territóriumába. Az viszont biztos, hogy kellemes kivételt jelent ahhoz képest, ahogy általában a külhoni magyarság sorsát tárgyalni szokás. Végig szórakoztató tud maradni, „nemzetpolitikai” üzenete pedig még elgondolkodtató is. És nem csak kutyabarátok lelik majd benne örömüket.

A Ki kutyája vagyok én? először november 9-én, 16:00-tól látható a Toldi Moziban a Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon, majd november 10-től bekerül a mozik kínálatába.