Romantikus hőskorszak
Rév viszonylag fiatalon, tizenhat-tizenhét évesen határozta el, hogy operatőr szeretne lenni. Bár nem nagyon tudta, pontosan mit takar ez a szakma, de érdekes életnek tűnt, valami olyasmit képzelt el, hogy híradós lesz, és minden nap máshol lesz egy kamerával – semmiképp nem akart egy irodában ülni.
A cél érdekében elkezdett fekete-fehér fényképeket készíteni, amit eleinte annyira nem élvezett. Nem tartotta magát kreatívnak, szégyellte, hogy egy fényképezőgéppel rohangál, ezért főképp magányosan, csendéleteket fotózott. Egy idő után szinte már túlságosan is érdekelni kezdte a fotó, jobban is, mint az eredetileg kitűzött cél, a film. Sok időnek kellett eltelnie, mire kiderült, hogy valóban filmes lesz, de a fotós tapasztalatait a mai napig kamatoztatja, többek között a hosszú előkészítő munkák során.
Rév Marcell
Az ELTE volt az igazi szabadság
Amikor érettségizett, épp nem indult operatőr szak az SZFE-n, így várnia kellett. A következő évben sikertelenül felvételizett Kende Jánoshoz, aki később megkereste telefonon, hogy elmondja, szerinte jelentkezzen újra, amikor indul operatőr szak, mert benne van a pakliban, hogy később sikerülni fog. Így kötött ki 2003-ban átmenetileg az ELTE elméleti filmes képzésén, ahol Ferenczi Gábor lett a tanára. Jó emlékei vannak erről a kanyarról, az ELTÉ-n teljesen más hangulat, oktatói attitűd volt, mint később az SZFE-n: mivel ez egy elméleti szak, senki nem a filmezés területén akart bizonyítani, nem volt rivalizálás, inkább egyfajta tábori filmezés hangulata volt, szabadon kísérleteztek.
„Az SZFE-n viszont hiába bátorítják a hallgatókat arra, hogy merjenek kipróbálni dolgokat, akár hibázzanak is. Amikor az embernek éppen élesben kell megmutatnia, hogy mit tud, akkor nagyon nehéz abba beleállni, hogy hú, most hibázni fogok, de jó lesz” - emlékezett vissza az operatőr képzésre.
Nehéz egy filmiskolában eljutni odáig, hogy tényleg őszinte dolgot csináljanak, mert nagyon kompetitív a közeg. Kétezernek tűnt az a hetven-nyolcvan ember, akik az SZFE-n a vizsgafilmeket nézték, és ha ezeken a vetítéseken lehúzták valakinek a filmjét, akkor képtelenség volt annak örülni, hogy ő azért mégis kipróbált valamit, kísérletezgetett.
Öt év egy poros pincében, szar díszletben
Végül Máthé Tibor és Enyedi Ildikó vette fel az SZFE-re, ekkor a rendezők és az operatőrök még együtt tanultak, ez volt az utolsó osztatlan ötéves osztály. Nagyon sokat tanult, főként Máthé Tibortól, aki az operatőröket oktatta, és az első két évben minden egyetemi napot izgatottan várt. Itt igazán meg lehetett tapasztalni az együtt gondolkodás örömét: „Van egy élmény abban, hogy együtt jössz rá valakivel valamire.”
Rév Marcell A feleségem története forgatásán / Fotó: Csata Hanna
Inkább látásmódot, attitűdöt kapott és gyakorlatot szerzett az egyetemi évek alatt, nem annyira szakmai trükköket. Ebben tartja egyedinek az SZFE-t, mivel a legtöbb nyugat-európai vagy tengerentúli iskolában az oktatás inkább technokrata, és kevésbé intellektuális.
Az öt egyetemi évet viszont túl hosszú időnek érzi, a Róna utcai földalatti műteremben lenni egy idő után kínkeserves volt, még ha Máthé minden nap velük is volt. Egy 10x6-os, alkalmatlan kis doboz volt ez a műterem, ahol öt éven keresztül minden nap ki kellett találni valami új dolgot, és úgy három év után már az volt az érzésük, nem tudják, mit keresnek ott, már minden lehetséges helyre lerakták a kamerát és a lámpákat is: „Ingerekre van szükség, és az intézményes keretek egy idő után ezeket az ingereket nem képesek szolgáltatni. Muszáj kimenni az életbe és filmeket csinálni.”
Laboratóriumi körülmények
A második-harmadik év környékén már mindenki kifelé kacsintgatott, Enyedi bátorította is őket arra, hogy próbáljanak ki dolgokat az iskola falain kívül. Rév szerint a vizsgafilmek nagyjából meg tudják adni azt a tapasztalatot, amit a későbbi munkák, de a gyakorlati dolgokkal sokkal jobban szembesülsz egy valódi forgatáson. Egy csomó minden van, amit nem lehet megtapasztalni az iskolában – a kreatív viszonyok egyformák mindenhol, de az anyagi korlátok, a munkaviszonyok teljesen máshogy működnek egy valódi filmben.
Szerinte nem a költségvetésben van a különbség: „Hanem abban, hogy lelkesedésből csinál valaki valamit, vagy azért, mert ez a munkája. Más a tétje, ha be kell mutatni moziban, vagy ha ne adj isten profitot kell termeljen.” Rév hozzátette, ezekkel a tényezőkkel, ha nem is közvetlenül a profittal, de a film utóéletével muszáj foglalkozni, még az európai filmeseknek is, akikre „ráférne, hogy néha belegondoljanak, meg fogják nézni a filmjüket.”
.jpg)
Itt vagyok
Az Avatar például művészfilm
Gigor arról is kérdezte, az operatőr mennyire tekinthető művésznek. „Szerintem ez száz százalékig alkalmazott szakma, nem művészet. A film maga művészet, de amit az operatőr csinál, abban nincs úgy művészi gesztus, mint egy filmötletben, vagy egy forgatókönyv ötletben. A technikai döntések meghozatalában tud segíteni az operatőr, akinek természetesen ismernie kell az eredeti ötletet, szándékot – ezt segít lefordítani. Ez egy nagyon kreatív szakma, de az operatőr nem művész.”
Gigor és Rév ezen a ponton röviden összevitatkozott a szerzői film és a közönségfilm szembenállásáról, itt az is kiderült, hogy Rév szerint ez a két fogalom alig választható szét, az Avatar például James Cameron saját, személyes világa, víziója – ilyen értelemben művészfilm. Rév szerint ezt a különállást az is gyengíti, hogy nem csak Hollywoodban, de minden filmnél beleszólnak külső körülmények abba, végül mi születik meg. Lehet, hogy nem egy sor producer diktál, hanem a magyar állam, de bárhol, bárkit korlátozhat a pénz szűke, a politikai helyzet vagy mondjuk az időjárás.
Könnyű azt érezni, hogy kurva jól tudsz mindent
“Mindig te alkalmazkodsz ahhoz, amit olvasol és amit a rendező mond, soha nem próbálod elérni, hogy hozzád, a te igényeidhez alkalmazkodjanak?” – firtatta Rév alkotói habitusát Gigor. Rév szerint az operatőr alapvetően a rendező víziójának megfelelő megoldásokat kínál, és bár bizonyos esetekben megpróbálhatja meggyőzni a rendezőt a maga igazáról, „általában egy jó rendező az egész filmet jobban átlátja, mint az operatőr.”
Az itt élő lelkek nagy része
Az első igazi sikerként aposztrofált Itt vagyokot is jó példának tartja erre: Rév szerint Szimler Bálint sokkal jobban látta ezt a filmet, mint ő, ez pedig jó tanulság volt neki arra, hogy megbízhat abban, a rendező valóban jobban érti a teljes képet. Amikor elfogadta Szimler döntéseit, akkor kezdett el működni az Itt vagyok is, de ehhez túl kellett jutnia azon, hogy alapvetően nem neki volt igaza. A film pontosan olyan lett, arról szólt, amiről Szimler szerette volna, hogy szóljon, így lett akkora siker.
„Ezen kívül főleg pofonok voltak. Nagyon ritka, hogy valami jól sikerül. De hát senkik voltunk, nem voltak ezek akkora bukások, mert igazából senkit nem is érdekelt. Az Itt vagyok sikerétől kezdve viszont minden sokkal bonyolultabb lett.” Filmjei közönsége nagyobb és differenciáltabb lett, a fogadtatása így egyetlen későbbi munkájának sem lehetett olyan egyöntetű, mint ennek a főiskolás vizsgafilmnek, ami gyakorlatilag a semmiből jött.
Imposztor szindróma vs. világhír
Mi az operatőr felelőssége? Van olyan, hogy miatta jó vagy rossz egy film? Rév szerint a filmkészítés kollaboratív munka, a legtöbb döntésnek sok gazdája van, mindig születnek jó és rossz választások, biztos, hogy az embernek van benne felelőssége, ha egy film rossz lesz. „De nehéz a végén már ezt elválasztani. Jó esetben még ha el is rontasz egy filmet, azt együtt rontjátok el.”
Viharsarok
Az egóddal mindig ilyen kevés problémád volt? – kérdezett vissza Gigor. Rév szerint „az operatőrség nagy ego dolog, könnyű azt érezni, hogy kurva jól tudsz mindent, mert egy csomó embernek te mondod meg, hogy mit csináljon.” Ennek ellenére neki inkább önbizalomhiánya van. Ez viszont segít az ego kérdésében, abban, hogy ne akarjon másokra rátelepedni egy forgatáson. Abban viszont nem segít, hogy reggel, amikor felkel, elhiggye, valóban sikerülni fog, amit csinálni készül.
Nem vagyok benne elég jó
Miután a tízes években készített kettőt, több dokumentumfilmet már nem csinált, mert úgy érzi, nem elég jó benne. Nagyon komoly iskolának tartja a dokumentumfilmezést, szerinte Ferenczi Gábort, a Bence: Találkozás egy Down-szindrómás fiatalemberrel rendezőjét is frusztrálta, hogy operatőrként nem elég gyorsan, zsigerből reagált bizonyos helyzetekben.
Rév osztályának nem volt lehetősége diplomafilmet készíteni, így ekkor két kísérleti film következett: az egyetem befejezésekor a Krétakörrel dolgozott (Mire megszületsz, 2013, rendező: Fancsikai Péter), ezután pedig a Buharov testvérek filmjének, Az itt élő lelkek nagy részének volt az operatőre. „Olyan szabadság, felüdülés a Buharovokkal forgatni, amiért valószínűleg a filmet kitalálták, a Lumière testvérek filmezhettek így. Van egy belső logikájuk, amelyet követve ők nem csak a filmjeiket csinálják, de az életüket is élik, és én megpróbáltam erre a vonatra felülni. Nagyon jó volt” – áradozott erről az időszakról.
Fehér isten
Gigor többször kiemelte, a videókliptől a kísérleti filmig milyen sokszínű Rév filmográfiája, amelyre Rév így reagált: „Tulajdonképpen ezért választottam ezt a szakmát. Minden egyes filmnél valaki másnak a fejében vagyok és ez szuperjó érzés.”
Mundruczó mellett kapaszkodni kellett nagyon
Első nagyjátékfilmje, Császi Ádámmal a Viharsarok annyira kicsi költségvetésű film volt, mintha egy egyetemi filmet forgattak volna, így aztán a Fehér Isten volt az igazi lépés a nagyjátékfilmezés felé, sokkal magasabb költségvetéssel is dolgoztak. Itt már kapaszkodni kellett nagyon, nem csak azért, mert Mundruczó Kornél tapasztaltabb, kiforrott elképzelésekkel érkező rendező volt azokhoz képest, akikkel korábban dolgozott, de a stábban is többen voltak, és olyan dolgokról kellett döntenie, amiről korábban nem. Ezen kívül diktálta a stílust, a teljes operatőri munkát, hogy kutyák voltak a főszereplők.
A nemzetközi kiugrás a Fehér isten után történt, ekkor lett ügynöke, ugyanakkor azt is tudták, hogy második közös filmjüket, a Jupiter holdját még együtt és itthon fogják elkészíteni. Itt Révnek már sokkal több beleszólása volt a vizuális világba, ezen kívül filmre forgattak. Fizikailag nagyon megterhelő volt ez a munka – ebben az időszakban fel sem merült, hogy valaki más fogja helyette a kamerát, és a mai napig is csak akkor fordul elő , ha egyszerre több kamerával dolgoznak.
Az álmok földje?
A nemzetközi figyelem tehát a Fehér isten után jött, de Rév összességében a szerencsének tudja be karrierje alakulását. Sok kérdezőt érdekelt, hogyan látja egy pályakezdő magyar operatőr kinti esélyeit. Rév derűlátó Amerikával kapcsolatban: „Aki keményen dolgozik, az egy idő után boldogul, nagyon nagy pech kell ahhoz, hogy ne sikerüljön. Amerika szereti azokat az embereket, akik dolgoznak, és beépíti magába őket.”
Gyilkos nemzedék
Sam Levinson, akivel az Eufóriát csinálják, a producerétől hallott Révről, és egy 15 perces Skype beszélgetést követően döntötte el, hogy vele akar dolgozni. Első közös munkájuk egy magasabb költségvetésű függetlenfilm, a Gyilkos nemzedék volt. Révnek tehát nem azért kellett kiköltöznie Amerikába, hogy szerencsét próbáljon, hanem rögtön egy munkára ment ki, ezt óriási különbségnek érzi, ugyanakkor a kulturális távolság egy ilyen megkeresésnél a tengerentúlon nem számít: „Amerikában mindenki valahonnan jött, ha ott élsz, amerikai vagy te is.”
Hosszan beszélt a Levinsonnal közös munkáról: ő olyan rendező, aki kíváncsi az operatőr véleményére, együttműködő típus, a kezdetektől hasonlóan járt az agyuk, és már a film közben tudták, később is szeretnének együtt dolgozni. Olyannyira, hogy Révet Sam édesapja, Barry Levinson (Esőember, Amikor a farok csóválja...) is megkereste, így került a Paterno – Eltemetett bűnök című filmbe és dolgozhatott Al Pacinóval is.
Mennyi idő után nem szarja össze magát Al Pacinótól?
Ez egy HBO-film volt, nagyobb gépezet, Barry teljesen más, mint a fia, van egy nagy életműve, tudja, mit szeretne, milyen snittekre van szüksége, hova akarja tenni a kamerát, és van egy viszonylag klasszikus stílusa. Barry és Al Pacino teljesen más forgatási ritmust diktált, velük a koruk miatt már nem lehet tizenhárom órákat forgatni egy nap, maximum kilencet, de így is két nappal korábban befejezték a filmet, mint tervezték. Annak ellenére, hogy ez a forgatás nem a formai kísérletezés jegyében zajlott, sima együttműködés volt ez is, amit Rév iszonyatosan élvezett: „Tudtam, hogy ha nem próbálom feltalálni a spanyolviaszt, akkor ez jól fog menni.”
Peterno - Eltemetett bűnök
Amikor először találkozott Al Pacinóval, az ijesztő volt, persze, de aztán munkatársak lettek. Természetesen vannak dolgok, amikbe – szemben az operatőrrel – beleszólása van egy ilyen nagy sztárnak, például, ha sietni szeretne haza, akkor abba, hogy napi hány órát forgatnak.
Szokott letölteni filmeket?
Nyilván az ő életében is volt időszak, amikor felfedezte a nagy rendezőket, nagy hatással volt rá az Apokalipszis most és A gyűlölet. Mostanában nehezebben talál olyan filmet, amiről úgy érzi, ilyet még nem látott, de A befejezésen gondolkozom, vagy Jonathan Glazertől A felszín alatt ilyen volt.
A szavaiból érezhető volt, hogy nem sok ideje van moziba járni, de azért azt elmesélte, mostanában Spielberg önéletrajzi filmje, A Fabelman család hozta lázba – “szuperül van felvéve, Janusz Kaminski szolgaian, mégis virtuóz módon követi a történetet.” Összeszorul az operatőri szíve, hogy az emberek moziba járás helyett letöltenek? Szerinte jó megnézni moziban a filmeket, egyszerűen jobb élmény, de nem fog bánkódni amiatt, ha valaki iPaden nézi meg, amit csinált.
Eufória
Magánélet és munka egyensúlyáról, az emigrálás árnyoldalairól nem szívesen beszélt, de annyi azért kiderült, ebben az évben a családja kedvéért nem fog utazgatni, tervei szerint az Eufóriát 2023-ban majdnem fél évig készítik elő:
„Most fejeztem be egy filmet Torontóban (ez a Fingernails Riz Ahmeddel és Jessie Buckley-val, a rendező Christos Nikou – a szerk.) Los Angelesben leszek a következő egy évben, elkezdjük csinálni az Eufória harmadik évadát, amit januártól készítek elő, de közben reklámokat is csinálok. Szerintem nyáron fogunk elkezdeni forgatni, és ez jövő februárig el fog tartani.”
Nem egy mély depresszióban csináltuk az Eufóriát
A látványtervezővel még többet egyeztet, mint a rendezővel, már akkor elkezdik a közös munkát, amikor felkérik őket. Ugyanilyen szoros az együttműködés a fővilágosítóval, aki egy olyan nagy produkcióban, mint az Eufória, nem csak a forgatáson vesz részt, de építésvezető is, mert külön stáb dolgozik az előkészítésen, építésen és a forgatáson. Nagyon szeret műteremben forgatni, de nagy rutin kell hozzá. A rendezővel és a látványtervezővel közösen rajzolják az alaprajzot, minden egyes tapéta kiválasztásánál szeret ott lenni.
Az Eufóriát is nagyrészt műteremben forgatják, még az iskolát, az iskolai előadótermet is felépítették. Ettől függetlenül az előző filmjét (Fingernails) eredeti helyszíneken forgatta, és ezt ugyanolyan kihívásnak érzi, mint amikor egy hatalmas stábbal mindent nulláról felépítenek: “van, amikor a valóság érdekesebb, mint az, amit kitalálsz.”
Rév Marcell az Emmy-díj átadón
A nem realista vizuális világra példaként a videoklipek mellett rögtön az Eufóriát említette – az egész sorozat látványvilága úgy van kitalálva, hogy az ne a valóságot imitálja. A hallgatóságot az is érdekelte, mégis milyen légkörben vesznek fel egy ilyen sötét atmoszférájú sorozatot: természetesen vannak minden évadban igazán drámai jelenetek, amikor a stáb sem heherészik, de Rév összességében igazán jó hangulatú forgatásnak tartja.
A hosszúra nyúlt este alatt olyan sok szakmai helyzetről esett szó részletesen, hogy akaratlanul elképzeltem Révet a külföldi forgatásokon melózni: szerintem ott is a lényegre és a szakmára koncentrál. Csendes és szerény ember benyomását keltette, evidens témák iránt, mint a mostani beszélgetésen az Emmy-díjátadó, érdektelen, más dolgok kapcsán viszont határtalanul lelkes. Az elhangzottak alapján szanaszét dolgozza magát, fegyelmezett, tudatos, bár arra a kérdésre neki sincs pontos válasza, hogy miképpen lehet más is hasonlóan sikeres – a kitartás talán kevés lesz.
