Május 12-én, az év első igazán nyárias napján látogattunk ki a forgatás helyszínéül szolgáló Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodába a Margitszigeten. A pihenőhelyül szolgáló kockásabroszos étkezőbe vezetnek, ami olimpikonoktól és az őket kikérdezni vágyó riporterektől hemzseg. Komoly küzdelem egy-egy interjúalany lefoglalása: várólisták alakulnak ki, záporoznak a „Ki van most szabadon?”, „Viheted a Kásást!” és „Öt perced van a Varga Danival!”-jellegű kiáltások.
A tolongás következtében bent nem hallani semmit, ezért a zsákmányolt sportolóval mindenki elhagyja az étkezőt, hogy esztétikus beállítást találjon az operatőre vagy a fotósa számára. Így aztán gyorsan betelnek a jó helyek a teraszokon, majd a lépcsőkön is. Oszlopba rendeződve szlalomozunk a folyamatban lévő riportok között, szinte lehetetlen nem átsétálni egy beállításon. Ráadásul perzsel a nap, szemfülesnek kell lenni, hogy egy talpalatnyi árnyékot találjon az ember. Végül találunk egy kényelmes helyet, ahol talán kicsit hunyorogni kell, de legalább a háttérben látszik a medence kékje.
Egy sikersorozat dramaturgiája
A rendezőt egy átállás során sikerül elcsípni. A főleg produceri munkájáról ismert Zákonyi S. Tamás a 2000-es Egerszegi-dokumentumfilm óta nem ült rendezői székben, de hangsúlyozza, a két projekt nem is összehasonlítható. „Az egy kisebb vállalás volt, nem egy ekkora apparátussal való forgatás. Itt lényegesen mélyebb és összetettebb felkészülésre volt szükség és lényegesen nagyobb stábot kell irányítani. Nem becsülöm le az Egerszegi-filmet, nyilván rettenetesen büszke vagyok rá, de ennek más a súlya.”
A kortárs sportdokumentumfilmekben gyakori, hogy a történetvezetés nem lineáris, azaz nem kronologikusan követik egymást az események, hanem a narratíva alárendeli magát valamiféle drámai ívnek, és ugrál az időben (a legjobb példa erre a 2020-as Michael Jordan dokumentumsorozat, Az utolsó bajnokságig). Rákérdezek, hogy ő milyen formában tervezi prezentálni ezt a győzelmi szériát.
Zákonyi S. Tamás
„Erre most még nem tudok biztosan válaszolni. Szívesebben csinálnék olyat, ami nem feltétlenül lineáris. Az egymás után megnyert tornák, győzelmek, a menetelés nyilván meghatározza a film jellegét, de nem feltétlenül kell, hogy a szerkezetét is meghatározza. Amit ígérhetek, hogy egy derűs, pörgős, korszerű, nagyon szórakoztató valamit csinálunk. Ez nem egy dokumentumfilm, ez egy pólósfilm!” – jelenti ki, és valóban, ez a szó van írva a rendező nyakbaakosztóján függő kártyára is.
Ezzel nem elégszem meg, tovább nyaggatom, hogy hova fog kifutni a film, mi lesz a tetőpont? Esetleg a 2004-es athéni döntő, ahol a csapat az utolsó percekben fordított Szerbia-Montenegro ellen, vagy a 2008-as pekingi siker, ahol az amerikai válogatottat legyőzve biztosította be a történelmi harmadik aranyérmet?
„A vízilabda kedvelő közvélemény egyértelműen az athéni győzelmet tartja a legfontosabbnak. Ezt jórészt én is így látom. Ha dramaturgialiag nézzük, biztos, hogy az a csúcspont. De van még ennek az időszaknak két-három olyan meccse, ami nélkül az athéni nem történt volna meg.”
Ennek érdemes lenne utánajárni a játékosoknál is. Körbekérdezek, hogy kinek melyik győzelem a legemlékezetesebb ebből az időszakból. Jól látni, ahogy megelevenednek szemükben a régi meccsek.
Kásás Tamás
„Erre szokták azt mondani, hogy a gyerekei között nem szívesen választ az ember” – mondja Kásás Tamás. „Mindegyik más miatt volt különleges. Nyilván az első az álom beteljesülése, a második volt a legizgalmasabb döntő (és akkor azt hittük, hogy a duplázás az óriási dolog, többről nem is álmodtunk), a harmadik meg egy történelmi eredmény volt. De hogy melyik a legkedvesebb, nem tudnék különbséget tenni.”
„Minden idők legnehezebb utolsó meccse egyértelműen az athéni döntő volt” – mondja a lélektani hadviselésről ismert egykori kapus, Szécsi Zoltán. „Ott vért kellett izzadni azért, hogy a végén mi kerüljünk ki győztesen az ütközetből. Mert az nem meccs volt, hanem mind stratégiai, mind taktikai, mind fizikai szempontból egy nagyon komoly harc” – emlékszik vissza Steinmetz Barna. „Nemcsak a fordítás miatt, hanem mert egy olyan olimpián sikerült az ezüstérmest és a bronzérmest is kétszer megvernünk, és veretlenül győznünk, ahol azért nagyon kiélezett, erős mezőny volt” – egészíti ki Fodor Rajmund.
Ugyanakkor legalább ennyi említést kap a 2000-es, Sydneyben az oroszok fölött aratott győzelem is, aminek Steinmetz szavaival élve „gálameccs lett a vége”. Kiss Gergely, a csapat balkezes házi gólkirálya is ezt választja.
Szécsi Zoltán
„Egyet kell értenem ebben is Benedek Tibinkkel, aki azt mondta, hogy sok mindent elért a csapat, de akkor váltunk bajnokká, amikor 2000-ben nyertünk. Az mérföldkő a magyar vízilabdázás történetében, hiszen 1976 után először tudtunk olimpiai aranyérmet nyerni.” Ha már itt tartunk, rákérdezek a hullámvölgyekre, azaz a legfájóbb vereségekre is. „Volt abból is szép számmal” – jegyzi meg Kásás. A legtöbben a 2001-es hazai rendezésű Európa-bajnokság elődöntőjét említik, ahol a csapat meglepetésre kikapott az olaszoktól, és végül „csak” bronzérmes lett.
„Itt minden nap nyolcezer ember volt kint, a zuhogó esőben ázva szorítottak. Ez fájó pont marad” – idézi fel Steinmetz, de egyből hozzá is teszi: „bár ez is relatív, mert elég nagy luxus, ha egy Európa-bajnoki bronzérem fájó tud lenni.” Szécsi Zoltán a 2005-ös és 2007-es világbajnoki ezüstérmeket emlegeti. „Mind a kettő olyan egygólos vereség volt, ahol úgy érzem, tudtam volna még többet tenni. Hozzáteszem, sokkal jobban benne marad az emberben a vesztes meccs utáni hibája, mint a győztes meccs után amit jól csinált.”
Ugyanakkor abban mindenki egyetért, hogy a csapat fejlődése érdekében szükség volt a vereségekre is, mert rengeteget tanultak a kudarcokból. „Ha kikaptunk, mindig úgy értékeltem, hogy a nagyobb célnak, a felkészülésnek ez is része” – mondja Fodor. Ezt Kásás is megerősíti: „Mindegyikre szükségünk volt ahhoz, hogy aztán újjá tudjunk éledni. Kellettek ezek a hullámvölgyek.”
A pólósfilm „színészei”
A csapat tagjainak a sikerekkel párhuzamosan meg kellett szoknia a médiával való interakciót, így nem meglepő módon mára a legtöbbeknek semmilyen problémát nem jelent kamera előtt beszélni. "De azért azt látom, hogy ez mindenkinek új egy kicsit – mondja Steinmetz, mikor a filmre terelem a szót. „Nyilván vannak, akik komfortosabban érzik magukat és jobban hozzászoktak a szerepléshez, és vannak, akik habitusuknál fogva is visszahúzódóbbak, és kevésbé szeretnek a középpontban lenni, köztük én is. De személy szerint nagyon örültem a kezdeményezésnek, hogy Tamás elkezdte valóra váltani ezt a régen dédelgetett álmát. Ha még nem is a célegyenesben, de nagyon jó úton vagyunk afelé, hogy ebből egy valóban nívós film legyen.”
„Ez nem amiatt nehéz, hogy sportolók” – szögezi le Zákonyi. „Amiatt nehéz, hogy vissza kell idézniük több mint 20 évvel ezelőtti történéseket. Ez nyilván másnak sem menne könnyen. A legnagyobb feladatunk volt úgy felkészülni, hogy segíthessünk a fiúknak fejben visszamenni a múltba, és fel tudjanak idézni olyan momentumokat, amikre mi, és a nézők is, kíváncsiak vagyunk.”
Märcz Tamás
„Tamás nagyon ügyes abban, hogy előcsalogassa belőlünk ezeket a történeteket” – mondja Märcz Tamás, a vízilabda válogatott jelenlegi szövetségi kapitánya. „Voltak olyan páros vagy csoportos beszélgetések, amikor egyszer én lepődtem meg, hogy mit mesél valaki, mert már nem emlékeztem, aztán pedig fordítva. Úgyhogy ez a forgatás egy nagy közös visszaemlékezés is egyben.”
Kásás Tamásnak bevallottan nem könnyű a szereplés, mégis pozitív élményként éli meg a forgatást. „Így, hogy együtt vagyunk a fiúkkal, könnyebben előjönnek régebbi szituációk, érdekes vagy vicces történetek. Úgyhogy magát a forgatást élvezem, mert együtt vagyok velük, és egyébként nem találkozunk sokat.”
Rákérdezek, ki az, aki otthonosan érzi magát a forgatáson. „Nyilván vannak, akiknek nem esik nehezére beszélni” – mosolyodik el Kásás. “Mint mondjuk a Kiss Gergő vagy a Szécsi Zoli, úgyhogy mindig meglökdössük őket, hogyha beszélgetésről van szó, és be kell indítani a gépezetet.”
Nem véletlen, hogy médiában gyakran megforduló két egykori csapattársat említi. „Egyszer ezt el kellett kezdeni” – mondja erre Szécsi. „Nyilván az első pár alkalom remegős volt. De szerencsére már hozzászoktam.”
Kiss Gergely
“Hozzászoktam – kezdi Kiss Gergely is. „Nyilatkozni a tévében: nem probléma, egy filmben szerepelni: nem probléma. De mégis izgalomra ad okot, hogy azt a több száz értékes gondolatot elő tudjuk-e hozni és át tudjuk-e adni a nézőknek. Hogy ők esetleg úgy mennek ki a moziból, hogy jól szórakoztak, és még kaptak is valamit emberileg, vagy segítettünk nekik továbblépni, akármilyen nehézségük is van az életben.”
„Huszonegyen voltunk olimpiai bajnokok, most már csak húszan vagyunk”
2020-ban tragikusan fiatalon elhunyt Benedek Tibor, a magyar válogatott talán legnagyobb sztárja és későbbi szövetségi kapitánya. A háromszoros olimpiai aranyérmes csapat ikonikus tagja hiányával van jelen a forgatáson. „Nagyon sokszor visszatalál a film Tibor szerepéhez, személyéhez. Elkerülhetetlen, hogy minden pillanatban valahogy köré fonódjanak a történetek. Szomorú színfoltja a filmnek, hogy tulajdonképpen ez volt az egyik inspirációja. Jó lett volna, ha mindannyian tudnánk szerepelni. Az lenne az igazi. De Tibornak is emléket állít ez az egész” – mondja a szomorú körülményről Märcz Tamás.
„A film akkor is elkészült volna, hogyha nem történik meg a tragédia” – jelenti ki Zákonyi. „A tragédia közbejött. Az én balgaságom, hogy eddig vártam. Soha nem bocsátok meg magamnak. De őszintén megmondom, nem ez a vezérmotívum. Tibor nagyon fontos eleme ennek a csapatnak és a filmnek, ő egy a huszonegy játékos közül. Tehát egy rettenetesen fontos pont, de nem róla szól a film.”
Fodor Rajmund
„A film nincs kihegyezve Benedek Tiborra” – erősíti meg Szécsi. „Ugyanakkor nem mehetünk el az ő személyisége mellett, hiszen kulcs- és központi figurája volt ennek a csodálatos nyolc évnek. Nagyon fájó, hogy nem vele együtt nevetünk, csak beszélünk róla” – teszi hozzá a kapus.
„Természetesen próbáltunk mi is megemlékezni róla, de az nem ugyanaz, mintha ő mondaná a saját szavaival” – mondja Biros Péter. „Jó lenne tudni az ő érzéseit is. Úgy gondolom, sok kíváncsiság maradt mindannyiunkban, mert Tibor nem volt egy nagy barátkozós típus. Idő kellett, amíg elfogadott másokat. Kevesen voltunk közel hozzá. Igazán közel; az meg óriási szó.”
„A fájdalmunk, ami abból fakad, hogy nincs itt velünk fizikailag, nem fog elmúlni” – foglalja össze Kiss Gergő. „Minden nap gondolok rá, és minden nap eszembe jut valamilyen tevékenység, ahogy ő mutatta, ő csinálta – nem az, hogy beszélt róla, vagy magyarázta, hanem: ahogy csinálta. És én bármit csinálok, a vízben vagy az életben, ő ad mintát. Tényleg minden nap ott van velem, és szerintem a társaimmal is. Úgyhogy igen, róla is szól”.
A nemzet aranyai forgatása idén júliusban ér véget, a film pedig a tervek szerint jövő tavasszal kerül bemutásra.
