|
| Minden a megszokott recept szerint |
Még egy szó a konyhából : az első nap menüjére fűzték fel, a szintén evidenciafűszerezett – a nálunk a tavalyi Anifesten már bemutatott – Papriká -t (Rendezte: Satoshi Kon), ami nem a szájbarágógumi kategória, inkább billen a félóránként „mostmivan?” álom-valóság koktél irányába, bealvás még utolsó előadáson is kizárva, kivéve azokat az eseteket, amikor már magunknak is feltesszük a kérdést: ez vajon már a köpködős tévémaci utáni, nyálcsorgatós álom fázisa, de erre azon nyomban fény derül, amint egy menetrenden kívüli papírrepülő kényszerleszállást hajt végre megfáradtan tarkónkon. Egyébként meg egy rossz szavam nem lehet rá, annyira van spilázva, amitől éppen nem sodródunk ki félóra múlva, pont annyira cyber, amitől még az öregem se alszik be, s talán csak a túlcsorduló romantika kapja ki anyám zsebéből a papírzsepit vasalás közben.
Az anime mellől egy 3. évezredbeli animációs fesztiválról nem hiányozhat a 3 dimenzióba süllyesztés sem. Akad belőle bőven, mind a kisfilmek, mind a nagyfilmek között: ami mégis kicsit előrébb kerülhet az a Stephen J. Anderson által megálmodott és kivitelezett Meet with the Robinsons. Nem a sztorin, s még csak nem is a karakterek forradalmian új formatervezésén akadt fel a szemem: normál sztori kisfiúval, árvaházzal, időutazással, gonosz tudóssal, mindenki megmeneküllel. A jegytépés után közvetlenül nyomtak kezembe egy szódásszifon szemüveget, na itt már kezdtem sejteni az élményt, majd a mogyoródobálós, kacsadarabolós előfilmet befogadva, miután legalább már kétszer elkaptam a fejemet a felém szálló keménymagos termés elől, már tudtam, hogy hevesen fogom kapkodni a búrámat a film alatt. Az alkotógárda igyekezett is minél nagyobb érzéki csalódást okozni a premier előtti vetítés nézőinek, de ezzel ki is merült a kreativitásuk. A film ezzel együtt működik: szimpatikus karakterek, közepesen ellenszenves negatív főhős, gyönyörűen feltextúrázott modellek, szálanként lobogó haj, a történet engem pedig leginkább a Vissza a jövőbe című nagysikerű slágerünkre emlékeztet egy-két apróságtól eltekintve.(Itt simán összefut a kiscsávó a jövőbeli önmagával, és még csak nem is kezd el halványulni a keze gitározás közben. )
|
| Nem hiányozhat a 3 dimenzióba süllyesztés sem... |
Kellemes meglepetésemet még kellemesebbé tette, hogy a nagyfilmek közé nem csak az újgenerációs design laborok melói kerültek föl, hanem helyet szorított magának egy klasszikus báb-animáció is. Ha egészen pontos akarok lenni: a Max & Co. igazából báb-thriller – így aztán kénytelen felvonultatni minden krimielemet – összeesküvés-elmélet, korrupt kormányzó, s az őt a háttérből manipuláló, tolószékes gonosztudós, szerelmi vonal, ártatlan galambhalál – mindezek mellett a szemet a vásznon tartó filmről van szó. Közhelyekben sajnos ez sem szűkölködik, azonban szimpatikus elemnek tartom, hogy a fajok közti keveredést abszolút nem ellenzi, elgondolkodtató hogyan is hozza tető alá egy túlsúlyos juhászkutya és egy szürke kisegér a fajfenntartást: a végeredmény pedig egy imádnivaló kisegér (Co), aki a női főhőse a történetnek, nyakig belezúgva a szintén főszereplő, édesapját kereső, kamasz rókafiúba (Max). Mint minden filmnek, ennek is vannak útravaló életokosságai, a legfontosabb: ha légycsapógyárad van, gondoskodj a városban a légypopuláció növekedéséről, de vigyázz a gőzölgő zöld folyadékkal, mert harapnak tőle a rovarok.
