Az Ölésre ítélve egy tálib harcos megpróbáltatásait és hányattatásait követi végig másfél órás játékidejében. Miután Afganisztánban egy aknavető segítségével végez három amerikai katonával, fogságba esik, és egy fogolytáborba szállítják. Megpróbálják kihallgatni, ám semmit nem tudnak kiszedni belőle – még mindig cseng a füle a közvetlenül elfogása előtt tőle pár méterre becsapódó rakétától, így nem is hallja a neki feltett kérdéseket. Brutális kínzásnak vetik alá, majd Európába szállítják, valószínűleg további kihallgatásra, ám ott egy baleset folytán megszökik fogvatartói elől és elkeseredett harcba kezd a túlélésért. A környezet, amibe csöppent számára azonban teljességgel idegen: szinte lakatlan hófödte hegyvidék, ahol a fagyhalál legalább akkora fenyegetést jelent, mint a rá vadászó katonák. A stáblista szerint Mohammed névre hallgató, ám a filmben névtelenül maradó főhőst Vincent Gallo formálja meg, aki alakításával elnyerte a már említett Velencei Filmfesztivál legjobb férfi színészének járó díját. A szerep elsősorban nem amiatt jelentett nagy kihívást, mert a forgatás alatt komoly fizikai megpróbáltatásokon kellett átesni (súlyos mínuszokban mezítláb kóborlás a hóban több jeleneten keresztül), hanem leginkább azért, mert a főhős az egész történet során egyetlen szót sem szól (a legtöbb esetben mondjuk nem is nagyon lenne kihez beszélnie). Gallo valóban remekül oldja meg a feladatot: arcjátéka, űzött tekintete zsigeri érzéseket keltve adja vissza az egyre kilátástalanabb helyzetbe sodródó figura fizikai és mentális agóniáját, anélkül, hogy bármikor is erőltetettnek éreznénk, vagy pátoszba fordulni látnánk szenvedését.
A pátosz kerülése az egész filmet jellemezi. Szökésének első pillanatától kezdve tisztában vagyunk azzal, hogy Mohammednek semmi esélye a menekülésre. Hazájától több ezer kilométerre egy távoli ország vadonjában vergődve próbál észrevétlenül megbújva életben maradni, élelem és bármiféle helyismeret nélkül. A helyzet világos: ha elkapják, nyilvánvalóan nem kerülheti el a kivégzést, mivel több amerikai katona halála is a lelkén szárad. Sokáig viszont az erdőben sem húzza egyedül, már csak azért sem, mert ahogy telik az idő egyre súlyosabb sérüléseket szerez. Felmerül a kérdés, hogy vajon ez esetben mi az, ami mégis előreviszi?
Az egyik lehetséges válasz kétségtelenül az életösztön, az élni akarás mindent felülíró késztetése, mely a legkilátástalanabb helyzetben is kiút keresésére indít. Az ösztön eluralkodásának azonban egyenes következménye az elállatiasodás, melyet az első pillanattól kezdve hitelesen ábrázol a film. Mohammed számára, amennyiben ragaszkodik a túléléshez, nem marad más megoldás: ha a szituáció úgy kívánja, képesnek kell lennie gondolkodás nélkül, állati kegyetlenséggel ölni. Ezt többször meg is teszi, ám minden esetben azért, mert olyan csapdahelyzetbe kerül, melyből ez az egyetlen kivezető út. A film elején is azért végez az amerikai katonákkal, mert ha ezt nem teszi meg, több mint valószínű, hogy nem marad életben. Nagyon szépen illusztrálja egyébként a Mohammedre a történet egésze során rákényszerülő pozíciót az, ahogy a férfi először megjelenik a filmben: a kősivatagbeli kanyon egyik zsákutcát jelentő sötét repedésének mélyén aknavetővel a kezében próbálja észrevétlenül meghúzni magát, miközben a katonák a repedés bejáratánál beszélgetnek, majd valamilyen zaj hallatára elindulnak felé. A menekülés érdekében Mohammed azonban nem csak katonákkal, hanem civilekkel is végez, ami természetesen azért problematikussá teszi a vele való azonosulást, azonban mégsem lehetetleníti el teljes mértékben azt.
Hogy lehet az, mégis bizonyos pillanatokban azon kapja magát a néző, hogy egy elállatiasodott többszörös gyilkos, minden tekintetben esélytelen főszereplő túléléséért szorít? Skolimowski filmjének, valamilyen megmagyarázhatatlan módon, de mégis sikerül ezt elérnie. Talán a válasz abban az általános elgondolásban keresendő, mely elvitathatatlannak tartja az értéket, amit a totális kilátástalanság ellenére is feltétel nélkül küzdő, a feladásnak még csak a gondolatát sem ismerő magatartás képvisel. Ez paradox módon pont azáltal válik vonzóvá, hogy a film elembertelenedett antihős főszereplőjén keresztül megnyilvánulva nélkülöz mindenféle hősiességet és pátoszt. A főszereplő motivációjának másik magyarázata lehet, hogy Mohammed nem önmaga, mint egyén túlélésének érdekében próbál életben maradni, hanem azért, mert meggyőződése, hogy küzdelmével valamilyen magasabb célt szolgál - ezt látszanak alátámasztani a főhős álmait/hallucinációit megjelenítő képsorok is. A rövid emlékképek véletlenszerűen váltakozó szekvenciája alatt egy férfihang olyan szövegeket kántál, melyek Mohammed cselekedeteit Allah akaratának kivetüléseként értelmezik, ezáltal spirituálisan felmentve őt minden személyes felelősség alól. Ez részben erősíti azt a politikai jelleget, melyet az Ölésre ítélve egyébként nagyon tudatosan próbál elfedni azáltal, hogy a történet aktualitása, konkrétsága helyett, annak univerzális rétegeire, az életért való küzdés természetének lefestésére helyezi a hangsúlyt.
Hogy mennyiben politikai film Skolimowski alkotása, természetesen maga a rendező sem segít igazán. A kérdésre egy interjúban szűkszavúan csak annyit felelt, filmje „se nem politikus, se nem apolitikus”. Az Ölésre ítélve azonban számos olyan mozzanattal bír, melyek egyértelműen a politikai él tompítását hivatottak szolgálni: a helyszín bizonytalansága, a főhős múltjának és identitásának teljes homályban hagyása, valamint szótlansága és a film egészének egyfajta líraiságot kölcsönző stilizált montázsszekvenciák gyakori beiktatása átesztétizálja, a konkrétumoktól elemelté teszi a látottakat. Skolimowski filmje így, bár témájánál fogva képtelen teljes mértékben kibújni az aktuálpolitikai jelentések hálójából, mégis sokkal több a közel-keleti konfliktus következményei feletti üres moralizálásnál: az életért való küzdelem nemességének költői érzékenységű mozgóképre vitele.
