A Metropolis olvasói megszokhatták, hogy egy-egy szám írásai meghatározott tematika köré szerveződnek. A szerkesztők természetesen igyekeznek az általuk relevánsnak tartott témákat minél változatosabban bemutatni. A Metropolis lapjain szó esett már kurrens és kevésbé kurrens filmelméleti irányzatokról. Egy-egy összeállítás erejéig megpróbáltuk feltérképezni a film és egyéb művészeti területek lehetséges kapcsolódási pontjait. Bemutattunk rendezőket, hol a teljesség igényével, hol csupán életművük Magyarországon kevéssé ismert szegmenseire, vagy éppen filmelméleti jelentőségükre koncentrálva.
Egyvalamire azonban még nem volt példa: hogy egy összeállítás egyetlen filmet állított volna középpontba. Most ez történt: a teljes szám Alfred Hitchcock 1960-as Psychójáról szól.
Az összeállítás azonban nem vagy nem csak a Psychóról szól. Sokkal inkább arról a meglepően dinamikus és szerteágazó viszonyról, ami a filmet az elkészülte óta eltelt negyvennégy évben a különböző és legváltozatosabb értelmezési keretekhez, tágabban filmelméleti, még tágabban elméleti-filozófiai irányzatokhoz köti. A Psycho-értelmezések, fel- és újrafelfedezések dinamikája rendkívül gazdag és árnyalt képet tár elénk: a kortárs és kevésbé kortárs filmértelmezések, megközelítések, irányzatok, gondolatkísérletek és viták nagyszabású tablóját. Összeállításunkban igyekeztünk a legérdekesebb, ugyanakkor legnagyobb hatású megközelítések közül válogatni.
Tartalom:
Báron György írása a Psycho térszervezéséről és annak a pszichoanalízishez való viszonyáról.
"Hitchcock, akit saját bevallása szerint kizárólag a bűn izgatott vizuálisan, ha egyáltalán valamilyen teória iránt érdeklődést mutatott, az a pszichoanalízis volt."
Báron György: Alászállás az alvilágba. A vertikális mozgások jelentősége Hitchcock Psychójában
Linda Williams tanulmánya a Psychóról mint "mulattató" és "fegyelmező" filmről
"A közönség, amelyet a nézőtéren kívül példátlan szigorral felügyelnek és rendszabályoznak, s amely a nézőtéren példátlan hévvel ad hangot rémületének, nyilvánvalóan fegyelmezettnek minősül a foucault-i definíció szerint. Ugyanakkor ez olyan közönség is, amely immár érzékeli önmagát mint bizonyos rémisztő vizuális titkok közös megismerésében összekovácsolódott egységet. A titkok felfedezésével járó sokk olyan bajtársiasságot, olyan csoportélményt szül, ami véleményem szerint tökéletesen új jelenség volt a moziban. A Psychónak a nemek látszólagosságát és bizonytalanságát kinyilvánító titka mentén egyfajta közösség alakult ki. A titkok felfedezésével járó sokk hozzájárult egy ironikus, szadomazochisztikus gazda–rabszolga rend létrehozásához, amelyben Hitchcock színpadiasan eljátssza a szadista rabszolgatartót, a közönség pedig élvezetét leli az alázatos áldozat szerepében."
Linda Williams: Felügyelet és mulatság. A Psycho és a posztmodern film
Laura Mulvey esszéje a Psycho halálképéről
"Hitchcock számára természetes volt, hogy a halálról mint látványosságról gondolkodjon: Londonban a nyilvános kivégzések csupán mintegy ötven évvel a születése előtt szűntek meg. Láthatóan Hitchcock mindig úgy érezte, hogy filmjeinek nézői valahol a peepshow, a hullámvasút és az akasztófa környékén kóborolnak."
Laura Mulvey: Halálösztönök
Raymond Bellour elemzése a moziról, a "perverzió intézményéről"
"Visszavonhatatlanul kijelenthetjük, hogy a film és a mozi magának a perverziónak az intézménye."
Raymond Bellour: Pszichózis, neurózis, perverzó. A Psycho kapcsán
David Bordwell írása a Psycho különböző megközelítéseiről
"A 70-es évek közepére a Psycho helyet kapott a vitathatatlanul nagyszerű filmek kánonában. A felemelkedőben lévő egyetemi szintű filmoktatás Hitchcockot a legrangosabbak közé számította, és mivel a Hátsóablakhoz és a Szédüléshez általában nem lehetett hozzájutni, a Psycho lett a legtöbbet
tanulmányozott háború utáni Hitchcock-film."
David Bordwell: Működésben a retorika. A Psycho hét modellje
A Metropolis megvásárolható a nagyobb könyves- és jegyzetboltokban,
illetve megrendelhető vagy előfizethető a szerkesztőség címén:
metropolis@c3.hu
