Az első mindig más, olyan, mint egy gyerekkori szerelem – Török Ferenc 50

Ha már ilyen vénember lettem, szívesen adok egy igazán életigenlő, nagyon pozitív, filmrajongó interjút, e csodás születésnap illetve a kötelező tavaszi újjászületés alkalmából. Nagyjából egyszerre indultunk a pályán, a Filmhu is akkor bontakozott, mikor mi végzősök voltunk az SZFE-n a kilencvenes évek legvégén. Ugye a Hukkle, a Macerás ügyek, a Moszkva tér, a Rengeteg, a Szép napok voltak azok a friss magyar filmek akkoriban, amiért az akkori filmszakos újságírók is rajongtak, okos és hosszú cikkeket írtak. A Filmhu csapatát ráadásul ismertük már a Narancsból, vagy a Tilos Rádióból, a Filmvilágból, szóval a magyar filmes értelmiség részének gondoltuk, adtunk is a szavukra. Ez egy régi, szép történet.

Melyik volt a legemlékezetesebb születésnapod?

A középső gyermekem, a Pali szintén április 23-án született, ráadásul pont a 30. születésnapomon, így az volt nekem a legemlékezetesebb ünnep. Sőt, nem csak ugyanazon a napon, hanem ugyanabban az órában is. Jó, talán fél órával korábban.

Ez 2001 áprilisa volt, a számunkra akkor mindennél fontosabb Magyar Filmszemlén már egy hónapja levetítették a Moszkva teret, igen nagy sikerrel, megkaptam életem első igazi filmdíját. A Simó még élt (Simó Sándor, a film producere és Török Ferenc osztályvezető tanára az SZFE-én – a szerk.), a Budapest Film, azaz Port Ferenc már aláírta a forgalmazási szerződést, és vártuk, hogy ősszel bemutassák a filmet a hazai mozik (négy kópiánk volt, abból egy angol feliratos). A következő kép, ami eszembe jut, abból az évből, szeptemberben a Moszkva tér stábjával voltunk premier előtti interjún a „királyi” Magyar Televízió – akkoriban így hívtuk – székházában a Szabadság téren, utána beültünk a közeli Terv presszóba, és ott néztük élő adásban a New York-i 9/11-et. Előtte pár héttel halt meg a Simó, ott voltunk producer nélkül, közeledett a Moszkva tér bemutatója, a tévében meg jöttek a repülők. Azok is kemény idők voltak.

Török Ferenc és Garas Dániel a Moszkva tér idején

Milyen a hangulatod: hátrafelé nézel és nosztalgiázol, vagy inkább előre tekintesz és tervezel?

Nosztalgiázni muszáj, mivel a régi filmek hál’ istennek még mindig nagyon futnak, és sok munka van velük. Az 1945 rengeteget megy még mindig külföldön, főleg az USA-ban, állandóan foglalkozni kell vele, szerencsére. De még a Moszkva tér kapcsán is folyamatosan jönnek a felkérések, új vetítések, zsűrizések, rengeteg online órára hívnak egyetemre, gimnáziumba, külföldre is, itthon is. Új tervek persze mindig vannak, fejlesztem ezerrel a „papírmaffiás” gengszterfilmünket, amit Szekeres Dini producer felkérésére gőzerővel tolunk már évek óta, most nekem az látszik a legközelebbi reális projektnek, van végre amerikai koproducerünk. És viszonylag olcsó a film, legalábbis nem nagyon drága, szóval talán nem kell éveket várnunk rá. A sztori erős, és igaz is, amit különösen imádok. Igazi magyar gengszterek Amerikában. Ez nem komédia, véresen komoly, durva gengsztersztori.

Belőled mit hozott ki a járvánnyal együtt járó otthonülés? A semmittevés dominált vagy kreatívan töltötted el az időt?

Írtam, olvastam, fotóztam, fényeltem, rajzoltam, rengeteg filmet és sorozatot néztem. Nem volt egyáltalán unalmas, én bírtam ezt az állapotot, mindenki kicsit lelassult, olyan mintha mindenkit kis időre hibernáltak volna. Nyilván megvan ennek a dermedtségnek a veszélye is. Sokan viszonylag szegények lettünk és bizony anyagi értelemben nincsenek túl pozitív perspektíváink, de talán kicsit emberibb lesz mégis a világ, legalábbis a környezetemben azt érzem, kedvesebbek lettek sokkal az emberek. Bár lehet, hogy öregszem és már a kicsi jónak is megtanultam örülni. Közben azt még most is le kell kopogni, hogy megúsztuk a Covidot és nem voltunk betegek. Múlt héten kaptam meg az oltást, lehet, hogy már a megkönnyebbülés is beszél belőlem, talán most végre érdemes újratervezni…

Az interjú felvételének napján jött a hír, hogy meghalt Törőcsik Mari. Utánanéztem, és legalább egyszer dolgoztál vele, a Csodálatos vadállatokban.

Az volt az első tévéfilmem, Eszenyi Enikő volt a főszereplő, az asztrológusnőt pedig Törőcsik Mari játszotta. Azt hiszem, három napot forgattunk közösen Marival az egyik Róna utcai műteremben. Személyesen kértem fel, a Nagymező utcai volt Budapest Kamaraszínházban játszott aznap, oda mentem hozzá az öltözőbe, előadás előtt voltunk, sminkelték éppen. Alaposan felkészültem a történetből, tehát Garacziból, sőt asztrológiából is. Közben végig sminkelték és hallgatta, amiket össze-vissza hadartam a sztoriról, kb. semmit nem értett belőle. Egyszer csak keményen rám nézett, és kedvesen megkérdezte: „Azt mondja meg nekem, fiatalember, ez az asztrológus hisz abban, amit csinál, vagy nem hisz?” Ettől a kérdéstől persze lefagytam, mert akkor épp mindenre gondoltam, csak pont erre nem. Persze aztán hamar rávágtam, hogy „hisz”. Erre ő azt felelte, hogy köszöni, akkor mindent ért, tanulja a szöveget, találkozunk a forgatáson!

Ez blöff volt a részedről?

Kölyök voltam még, a harmincas éveim elején jártam, talán ez volt az alapvető oka a bizonytalanságnak. De azt örökre megtanultam, hogy a színész egy nagyon okos ember és azt is az eszembe véstem, hogy az életben kérdezni csak igazán lényegeset érdemes, a többi nagyrészt felesleges fecsegés és nincs túl sok gyakorlati értelme.

Mi akartál lenni, amikor gyerek voltál?

A fotográfia már nagyon hamar belépett az életembe. A nagymamám is fotós volt, a padláson voltak ládák poros ezüstnegatívokkal. A bejövő fénybe tartottam őket és halott, száz éves lelkeket világítottam át játékszer gyanánt. Valahogy adta magát a családban, hogy fotósiskolába kötöttem ki a gimi után, mindig fényképben, mondhatni vizuális nyelvben gondolkodtam, nem tudtam és nem is akartam soha lejönni erről a pályáról.

Nem volt olyan klasszikus gyerekkori álmom, hogy pilóta vagy mozdonyvezető leszek, de arról sokat álmodoztam, hogy egyszer majd eljutok Amerikába, a tévében akkoriban vetített fekete-fehér westernfilmek világa biztosan nagyon hatott rám gyerekkoromban, John Wayne- és Gregory Peck-mozik. Persze sok volt a disszidens is a családban, meg az amerikai rokonság mítosza folyamatosan jelen volt a kommunista hétköznapokban. Végül a film segítségével jutottam ki először Amerikába. Dokufilmet forgattam budapesti biciklis futárokkal (Hajtás Pajtás menni Amerika, 1998), aztán az SZFE utolsó évében Bíró Yvette segítségével meghívták az osztályunk filmjeit az NYU-ra egy vetítésre, és Xantus János vezetésével kimehettünk újra. Xantus amúgy fantasztikus ember volt, imádom a filmjeit. Sokat tanultam is tőle, nagy arc volt.

A híres Simó-osztályba jártál…

Igen! Simó Sándor volt az osztályvezető tanárom az SZFE-n, meg Herskó János, meg Szabó István, Gothár Péter, Schiffer Pál, Schulze Éva, az operatőr tanár Kende János volt, de tanított minket Bíró Yvette, Rajk László, Popper Péter, Poszler György, Petrovics Emil, Fehér György, Báron György, Müller Péter, sorolhatnám a nagy neveket…

A kétezres évek elején tele volt veletek a sajtó. Friss hangként hivatkoztak rátok, akik generációváltást visznek végbe a magyar filmművészetben. 2000-ben végeztetek, a mából visszatekintve miben látod ennek az osztálynak a jelentőségét?

A Simó-osztályban már az nagyon jó volt, hogy mi voltunk az első olyan nagy osztály, ahol együtt indult az összes szak egy évfolyamon. Velünk párhuzamosan vágó, operatőr, hang és producer szakot is indítottak, és sok közös óránk volt, kialakultak a majdani stábok magjai.

Mi voltunk az első osztálya Simónak, aki valamiért nagyon akarta a tanítást. Herskó János is ott volt már az első hetektől, mivel régen Simó tanára volt, és színészvezetést tanított nekünk. Megcsináltuk Kornis Körmagyarját a színészosztállyal, Nagy Ervinék osztályával. Már októberben ott tartottunk, hogy filmeket forgattunk hetente, toltuk ezerrel, és meg sem álltunk. Akkor még Schiffer Pál is élt, ő vitte a doku-programot, tényleg nagyon jó tanáraink voltak. Gimis koromban sosem gondoltam volna, hogy valaha még be akarok járni egy suliba, és oda akarok tartozni, de mégis pont ez történt velem. Fantasztikus évek voltak.

Simóban még az volt a jó, hogy producer is volt, és a Hunnia Stúdióban frissen végzett rendezőként rögtön megcsinálhattuk az első filmjeinket. Azt hiszem, sosem volt ilyen előttünk, az utánunk jövő osztályokra már inkább volt jellemző. Most az Inkubátor program jelent hasonló segítséget a pályakezdő rendezőknek.

Moszkva tér

Nagy figyelem irányult a Simó-osztályra, azt várták, hogy miattatok fiatalos és menő lesz a magyar film. Ezt lehetőségként vagy inkább teherként élted meg?

Ez egy hatalmas lehetőség volt, amit elég ügyesen ki is használtunk. Ráadásul a kétezres évek eleje nagyon rohanós volt minden értelemben, akkoriban tényleg pörgött mindegyik piac. Ha egy fiatal rendező kijött egy sikerfilmmel, utána könnyen jutott újabb filmes munkákhoz, persze leginkább a reklámfilmek vagy a zenei videoklipek világában. A második mozifilmet, a Szezont is simán le tudtuk forgatni, aztán mentünk tovább, jött a következő játékfilm-projekt, futott a szekér, nem értünk rá nyavalyogni.

A Moszkva tér sikere után egymás után nyíltak előtted az ajtók?

Igen, ez az időszak egészen a gazdasági válságig, kb. 2008-ig tartott. Utána elég nagy krízis volt a magyar filmiparban úgy két-három évig, sokáig úgy tűnt, ennek a szép sztorinak ott lesz valahol a vége, leálltak produkciók, tönkrementek vállalkozások, nehéz pár év volt az is, hasonló a mostanihoz.

Húsz éve nagy várakozások közepette indult el a pályán a Simó-osztály karrierje, de aztán több tagja is eltűnt vagy nem hozta ki magából azt a teljesítményt, amit vártak tőle.

Ez így van. Több osztálytársamnak is, például Hajdu Szabinak, vagy Pálfi Gyurinak fájóan hosszú ideje nem jöttek össze a nagyobb projektjei. De magamat is idesorolhatom. Hat éve forgattam az utolsó filmemet, az 1945-öt. Azt hiszem, pont az „életközepi válság” kifejezéssel szokták ezt illetni, amit hatalmas türelemmel viselek. Humorérzék kell hozzá, próbálom fejleszteni.

A kétezres évek elején összetartó társaságnak tűntetek. Az évek során megmaradtatok közösségnek, vagy mindenki járta a saját útját?

Találkozunk rendszeresen, megmaradtunk közösségnek, bár nyilván kicsit megváltozott mostanában az élethelyzetünk. Közben persze mindenki járja a saját útját. Az elmúlt fél évben az SZFE-őrület reaktiválta valamelyest az osztályunkat. Ebben a sajtónak és a nyilvánosságnak is része volt persze, és érintettként reagálni kellett a „háborús” eseményekre.

Őrséget is álltatok múlt ősszel az SZFE-nél.

Igen, őrséget is álltunk. Kicsit félek is erről beszélni, ami totálisan indokolt, mert, ami azután történt… Szóval az egészben volt valami reményteli és igazából hősies, legalábbis nekem úgy tűnt tavaly szeptemberben. Nem akarok ellentmondani Enyedi Ildikónak, aki azt mondta mostanában, hogy az SZFE-ügynek még nagyon nincs vége. Ez korrekt meglátás, és szerintem is így van, mert ennek a sztorinak még egyáltalán nincsen vége, nem is lehet. Tavaly ősszel ez egy sokkal reménytelibb történet volt, és nem gondoltam volna, hogy alezredesekkel intézik el az ügyet. Ilyet azért még nem láttunk. Ez valami teljesen új módszer. Számomra mindenképpen.

Nyilván nagyon elfogultan látom, de engem halványan az ötvenes évek militáns kommunista államosítására emlékeztet – bár akkor még szerencsére nem éltem –, csak most éppen nem államosítanak, hanem pont fordítva… Az biztos, hogy egy államhatalmi struktúraváltás áldozatai lettek az egyetemek, köztük az SZFE. Ez az állami beavatkozás nem kímélte a személyes sorsokat. Tanárok, diákok és a szakma régi nagyjai egyszerre kerültek így a körön kívülre. Pedig a hagyomány és a kontinuitás fontos szempontok egy világhírű filmes egyetem hírnevét és rangját tekintve. A tradíció most megszakadni látszik.

Török Ferenc a Szezon forgatásán

20 éves a Moszkva tér. A film még mindig itt van velünk, sőt, az évek múltával egyre csak erősebb lett a kultusza. Szerinted mi a titka?

A Moszkva tér-kultuszt nemcsak az idősebb rajongóknak, hanem már az új nemzedékeknek is köszönhetjük. Minderre biztos ráerősített a sok kalózverzió, ami terjedt róla a YouTube-tól kezdve más illegális letöltő oldalakig. Szerencsére ma már legálisan is nézhető a Filmión. Hogy mi lehet a Moszkva tér titka? Ez jó kérdés. Az, hogy például a teret átépítették és át is nevezték Széll Kálmánra, az biztosan segített a legendának. Azóta a film kultusza érezhetően erősödött, egyfajta „időutazásra” is használják a filmet. Persze nem kell feltétlenül várostörténésznek vagy építésznek lenni, hogy mindez érdekes legyen valaki számára, sok ember kicsit a saját történetét nézi vissza a Moszkva térben. Hallottam olyat is, hogy régi baráti társaságok rituálékat szerveznek a film kapcsán, például a Szabadság hídon székekben ülve ünneplik május 1-jét.

A filmben ezen a napon nyitnak a strandok, a srácok éjszaka be is lógnak a Gellértbe. Ezt a saját életedből vetted?

A Gellértbe belógni egy nyári éjszakán, minden budapesti fiatalnak kötelező! Ezt tapasztalatból mondom.

Melyik mozifilmed forgatásához kötődik a legtöbb boldog emléked?

Az elsőt volt a legboldogabb forgatni. Az ember akkor még nem tudja, mennyire bonyolult lesz később. Az első mindig más, olyan, mint egy gyerekkori szerelem. A Moszkva tér még nem is volt igazi filmezés. Nyári táborhoz azért nem hasonlítanám, de nem igazán gondoltuk, hogy ebből lesz igazi mozifilm is, ezért nem is annyira éreztük a felelősség terhét, minden nagyon szabad és könnyű volt.

Melyik forgatásra a leginkább fájdalmas visszaemlékezned?

A forgatás maga egyszer sem sikerült rosszul. Viszont bármennyire is örültem annak idején, 2005-ben, hogy az Overnight igazi nagy nemzetközi produkció lesz – Németországból kaptunk induló pénzt, aztán több hetet Indiában forgattunk –, komoly nehézségek voltak vele. Az egész folyamat volt nagyon hosszú és gyötrelmes: koprodukciós tárgyalások Berlinben, forgatás, utómunka miatt vissza Berlinbe, kinn hangot keverni a kinti szakemberekkel, nagyon bonyolult volt. Persze végig tudtam, hogy ha nem 100, hanem mondjuk 300 millióból akarok filmet forgatni, akkor ezeket a feleslegesnek látszó köröket meg kell tudni futnom. Az egész abból a szempontból hősies volt, hogy megcsináltuk. Ehhez képest a Szezon pikk-pakk elkészült: hat hét alatt leforgattuk, három-négy hónap alatt összeraktuk, és túl voltunk rajta. Az Overnightnál nagyobb volt a tét, és nem is sikerült annyira jól a film. Legalábbis az időzítése nem volt az igazi. Nem futotta ki igazán magát. Sokkal több volt benne pedig.

Sorolod, milyen problémáid voltak, ehhez képest az Overnight után ismét egy nemzetközi koprodukcióba vágtál bele, az Isztambulba.

Ott aztán még nagyobb bajok voltak. Tudni kell, hogy akkor már párhuzamosan fejlesztettük a Hajós Alfréd-filmet, a Delfint és az 1945-öt. A ‘45 forgatókönyve már kész volt 2007-ben is, de arra sokáig azt mondták, hogy nem elég jó sztori! Ezért lett akkor az Isztambul. Nehéz volt, mert akkoriban ment végbe a kormányváltás, az MMK összeomlott, korábban a magyar gyártási pénzt megítélték, aztán visszavonták. A nemzetközi pénz viszont megvolt – magyar, török, holland, ír koprodukció lett végül –, ezért a második felét, a török részt kellett először leforgatnunk. A törökök viszonylag nagyon sok pénzt raktak bele, majdnem annyit, mint a magyarok. Pedig ők nem szoktak külföldi, európai filmet finanszírozni, viszont 2010-ben Isztambul Európa kulturális fővárosa volt, és onnan jött a pénz ebbe a projektekbe is. Az volt a feltétel, hogy 2010 nyár végéig el kellett költenie a pénzt a török koproducernek.

Felhívott Kántor (Kántor László, a film producere – a szerk.), hogy megyünk Isztambulba, elvisszük a holland színésznőt, Johanna ter Steege-t, és kb. a 38. perctől leforgatjuk a filmet a 87-ig. Ugye ez egy lineáris történet, aminek az első fele Magyarországon, a második fele Törökországban játszódik. Aztán hazajövünk, és megcsináljuk az elejét. Hátha addigra rend lesz és újra adnak pénzt a magyarok. Óriási mázli volt, hogy ez a film végül elkészült. Jobban is sikerült, mint az Overnight, jobb volt a fogadtatása a fesztiválokon.

Török Ferenc az Overnight forgatásán

Ha bekövetkezik a digitális apokalipszis, törlődnek az adatok, és csak egy filmedet menthetjük meg, akkor melyik maradjon meg a jövő számára?

Nehéz erre válaszolni, mintha a saját gyermekeim közül kellene választanom. Meg ez egy provokatív újságírói kérdés, hiszen valójában ilyen nem lesz. A film egy örök dolog, és ha nincsen, akkor ezt a hibernált Covid-pánikot sem élte volna túl ilyen könnyen az emberiség. Az emberek nagy része azért bírta ki ilyen simán, mert végre nézhette a kedvenc sorozatait és filmjeit. Mit csináltak volna, ha ez nincsen?

Eddig hat mozifilmet rendeztél. A legrövidebb 88 perces, a leghosszabb 96 perces. Ennyire szereted a másfél órás hosszt, és ez tudatos döntés eredménye, vagy csak véletlenül alakult így?

Nem szeretem a hosszú filmeket. Kivéve a Sátántangót, anno a magyar filmszemlés premieren láttam a Kongresszusi Központban, tényleg fantasztikus volt, de azért nagyon kegyetlen. Nekem eddig csak olyan történeteim voltak, amiket el lehetett mesélni 90 percben. Sőt, lehet, hogy néha az is hosszú volt. 90 percbe nagyon sok minden belefér. Változhat persze minden, de nálam még mindig a történetmesélés diktál. Nem feltétlenül a kamera.

Minden Török Ferenc-film más. Az Isztambul egy Antonioni által ihletett egzisztencialista dráma, A senki szigete egy laza, újhullámos budapesti mese az 1945 pedig egy western hangulatú történelmi thriller. Miért csinálsz ennyire különböző filmeket?

Egyfelől engem mindenféle-fajta film, mozi, tévé, szóval az összes vizuális műfaj érdekel, tényleg minden kép, ami él és mozog. A dokumentumfilmezésről vagy az animációról például korántsem tettem le.

Másfelől ne keress rendszert abban, hogyan követik egymást a mozifilmjeim. Az 1945-nek nagyjából az Isztambul helyett kellett volna először elkészülnie. Nehéz ezt analizálni, de jó, hogy csak 2017-ben készült el, biztosan jobb film lett így, mintha mondjuk 5 vagy 10 évvel korábban forgatom le. Sokat kutattam közben a történelmi témáról, és rengeteget javult párhuzamosan a forgatókönyv is. Ráadásul Ragályi Elemér fényképezte végül a filmet, ami nem csak a korabeli hangulat ábrázolásához, hanem az egész projekt komolyságához nagyon sokat hozzátett.

Ragályi Elemér és Török Ferenc az 1945 forgatásán / forrás: Katapult Film

Az Isztambul után ismét nem az 1945-öt készítettem el. Sándor Pál felkért A senki szigetére, Szekér András írta a könyvet, megvolt rá a pénz. Két hónap múlva már forgattunk, nem is volt időm kérdezősködni. Nem én írtam, emiatt nem is volt annyira személyes az ügy, mint mondjuk a Moszkva tér vagy az 1945, de ettől még jó munka volt.

A Koccanás című tévéfilm is hasonló felkérésre született: Bodzsár István producer megnézte a Spiró-drámát a Katonában, szerzett rá egy kis pénzt, felkért, és néhány hét múlva forgattunk. A Koccanás különben a személyes kedvencem, már a saját filmjeim közül, iszonyú vicces és szerintem gyönyörű! Az első igazi fekete-fehér munkánk az iskolai vizsgafilmek után. A forgatást is nagyon élveztük Garas Danival, jó film lett. Pedig milyen olcsó volt!

Mi, filmes szakírók rendszerbe akarjuk foglalni egy rendező életművét, a tudatosságot keressük benne, te viszont a véletlen szerepét hangsúlyozod. Például A senki szigetét úgy próbáltuk az életműben elhelyezni, hogy Budapest, fiatalok, aha, Török Feri vissza akar térni a Moszkva tér hangulatához.

Csak közben idősebb lettem, nem is én írtam, és igazából fogalmam sem volt miről szól a történet, viszont a lehetőség nagyon izgatott! És volt rá pénz. Az azért nagy könnyebbség.

A kétezres években tudatosan törekedtél arra, hogy összerakj egy rendszerváltás-trilógiát? A Moszkva térben a rendszerváltás pillanatát ragadtad meg, utána a Szezonban a rendszerváltás veszteseivel foglalkoztál, majd a győzteseivel az Overnightban. Utólag nézve az első három mozifilmed a rendszerváltás élményét feldolgozó trilógiává áll össze.

Ez egy rokonszenves, és tulajdonképpen megható elképzelés. Valami ilyesmit szerettem volna, a harmincas éveimben nagyon komolyan vettem ezt a bizonyos „generációs” öntudatot. Fontosnak tartottam, hogy filmes lenyomat készüljön arról, hogyan és hol éltünk és mit is csináltunk, így valóban összefügg az első három filmem. Ahogy változtunk mi is az évek során, úgy lettek egyre kiábrándultabbak ezek a filmek. Ebből a szempontból, nagyon is pontos korlenyomatok.

A filmjeid közül a legnagyobb nemzetközi sikert az 1945 aratta. Sok országba és fesztiválra eljutott, Amerikában a mozik is vetítették, Szerinted miért érdekelte Berlintől Jeruzsálemig, Sao Paolón át Chicagóig az embereket ez a magyar történelmet feldolgozó alkotás?

Ekkora nemzetközi érdeklődésre valóban nem számítottunk. Már a Berlinale premier előtti sajtóvetítésen érződött, nagyon pozitívan veszik a filmet a szakmában, jöttek is másnap az ünneplő kritikák, azok például nagyon sokat számítottak. A siker alapja persze a film története volt. Eleve a Szántó T. Gábor novellájában megírt világháború utáni szituáció nagyon jól elmesélhető és igazán eredeti sztori volt, amit látni akartak az emberek. Ráadásul kevés dialógus volt a filmben és nagyon erős volt a vizualitása, ez mind fontos szempont egy külföldi forgalmazó szemében. Aztán nagyon sokat tett még hozzá a nemzetközi sikerhez, hogy az 1945 kapcsán érzékelhetően hamar kialakult egy izgalmas dialógus a közönséggel, sok fesztiválmeghívás érkezett, ami folyamatosan új sajtót biztosított a filmnek és további személyes találkozókat jelentett. Ez mind egyszerre összejött, plusz jó volt a trailer, a plakát és a sikeres mozibemutatók után hamar beindult az online forgalmazás is, köszönhetően az HBO GO-nak illetve a Netflixnek.

Már a Szezon bemutatója idején, 2004-ben nyilatkoztál arról, hogy Hajós Alfréd életéről írsz filmet. Ez a projekt újból és újból felbukkant veled készült interjúkban, pályáztál is vele, de a mai napig nem készült el.

Tavaly prezentáltuk az új NFI vezetésnek. Több nagyobb, előkészítés alatt álló kosztümös filmet is visszadobtak azóta, így nem ért meglepetésként, hogy minket sem támogatták. Annyi idő eltelt, nem is biztos, hogy ugyanúgy csinálnám meg már a Delfint. Lehet, hogy egy álom marad. Mondjuk annak is jó volt. Az 1945-ről is már letettünk párszor, mikor aztán hirtelen esély nyílt rá, néhány hónap alatt előkészítettük, pikk-pakk leforgattuk. Mindig van két-három olyan projektje egy igazi filmesnek, amik bármikor váratlanul beélesedhetnek.

Tegnap például hívott Szekeres Dini producer, egészen jól alakul az amerikás-magyar gengsztersztorink. Ugye már beszéltünk róla korábban, ez az új filmtervem a magyar papírmaffiáról. Egy kispályás magyar bűnözőről szól, aki a hetvenes években lelép Amerikába, disszidál ugye, ott beházasodik a magyar maffiába, végül a kilencvenes évek legelején lövik le, amikor hazajön Budapestre. Izgalmas történet, kis magyar Sebhelyesarcú.

Ha hirtelen esélyt kapsz rá, nekivágnál mégis a Delfinnek?

Azt biztosan érzékelem, ha újraolvasom a különböző fázisokat, hogy nem annak a forgatókönyvnek kell egyszer elkészülnie, ahová tíz év alatt végül eljutottunk. Mert 4 évnél talán jó volt, 6 évnél kicsit rosszabb lett, 8 évnél megint jobb lett, 10-nél megint egy kicsit rosszabb. Andy eleinte nagyon hitt benne, megkaptunk rá a pénzt, fejlesztettük éveken át. Mindenki tudta, vagyis érezte, hogy ezt a sztorit valahogy el kell filmen mesélni, Hajós volt az első magyar olimpikon, ez valóban hatalmas történet! Aztán mégsem sikerült sehogy a tizenöt év alatt. Talán majd egyszer egy animációs filmben. Vagy ha úgy sem jön össze, akkor esetleg képregényben…

Ez egy klasszikus hőstörténet?

Igen, egy sovány, kistermetű, szegény fiúról szól, aki elveszti az apját kamaszkorában, majd megmutatja a nagyvilágnak, mégis képes legyőzni bárkit úszásban. Meg lehet ezt jól csinálni, csak drága volna. Sok pénzbe kerül visszamenni 1896-ba. Pedig muszáj. Mert a lényeg akkor játszódik…

2011-ben egy kemény hangvételű Magyar Narancs-publicisztikában szálltál bele a Filmalapba, néhány év múlva viszont már dicsérted Andy Vajnát. Először beszóltál neki, utána hogy sikerült elérni, hogy jóban legyetek?

Talán ezért is lettünk végül jóban, mert jól beszóltam neki a Narancsban. Persze volt más oka is annak, hogy jóba lettünk. Mégpedig az, hogy Andy Vajna valóban imádta a mozit és a filmeket! És rájöttem, hogy az egy óriási előny, hiába politikai kinevezett, mániákusan hisz a moziban. Előítéletesen azt gondoltam róla, hogy a hatalom embere lesz, és mindent úgy fog csinálni, ahogy azt majd kérik tőle. De nagyon nem ez történt, mert tényleg azt csinálhattunk, amit akartunk, szóval ugyanaz volt, mint régen, pont mint mondjuk az MMK idők alatt. Senki nem szólt bele az 1945-be, senki nem mondta meg végül, hova tegyem a vágópontot, senki nem jött oda, hogy így legyen magyar, vagy úgy legyen még magyarabb a film. Úgy csináltuk, ahogy mi jónak láttuk. Szerencsére.

Andy Vajna egy komoly ember volt. Méghozzá igazi filmes. Annak ellenére mondom ezt, hogy az első filmalapos vetítések után az 1945-ben, de úgy tudom a Saul fiában sem látott túl sok forgalmazói potenciált, viszont hagyta, hogy megcsináljuk őket. Andyt így visszamenőleg megkövetem, tényleg jó filmek születtek akkoriban. Andy és Havas Ági nélkül nem lett volna Testről és lélekről és Fehér isten sem. Most már kicsit félve látjuk, mekkora űr keletkezett utánuk. Sándor Pál öt-hat éve megmondta, hogy egyszer még vissza fogjuk sírni az Andy Vajnát! Akkor ezt még fura volt elképzelni, de a Palikának sajnos megint igaza lett.

Mi lesz a következő filmed szerinted?

Remélem ez az amerikás-magyar gengszterfilm összejön. Nyáron vagy szeptemberben simán belehasítanék. Hat hét alatt megvan, nem nagy ügy az egész! És mozi!

Az interjú képeit Pozsonyi Janka készítette.