2008-as munkájában, A világ legnagyobb kínai étterme címűben a tavalyi Verzión bemutatott Szavazz rám, légyszi! rendezője, Chen Wei-jun továbbmegy a diktatúrában működő demokratikus vívmányok feltárásában. Míg a korábbi dokuban a – paternalista módon, fölülről támogatott – ébredező demokrácia csíráját kicsiben, egy általános iskolai osztálytitkár-választáson keresztül mutatta be, most a társadalmi-politikai elnyomás keretei között, illetve annak ellenére is virágzó piacgazdaságot élesben, egy sikeres üzleti vállalkozás képében ábrázolja.
A dél-kínai Hunan tartomány fővárosában működő Nyugati Tó étterem vezető(nő)je a térség 20 milliomosának egyike, a Kommunista Párt tagja. Csak úgy repkednek a további nagy számok: 2 emelet, 800 férőhely, 1000 alkalmazott, ebből 300 szakács, 100-nál is több különterem, hetente 700 csirke, 1200 kg disznóhús, 1000 kiló csili, 200 kígyó, a színpadon „folklórműsor”, a konyhában színek és ízek kavalkádja. A Nyugati Tó nemcsak a film címében, de a Guiness Rekordok Könyve által hitelesítve is a világ legnagyobb (kínai) étterme.
S hogy mindez mitől lesz több látványos turisztikai bemutatónál? Az étterem kapcsán az alkotó és alanyai nagyon sok mindenről beszélnek – a rendező pedig okosan a közös élményen, az étkezésen keresztül hozza testközelbe a távoli országot a nyugati néző számára, hogy aztán egy egész társadalomra nyújtson szélesebb kitekintést. Filmjében – az óriásvendéglő üzemeltetőinek, alkalmazottainak és vendégeinek gyorsportréin keresztül – megjelenik házasság és válás, gyermekvállalás, az ősi tradíciók és babonák, a buddhista szemlélet továbbélésének témája, de szóba kerül a férfi-női szerepek megváltozása, a feminizmus is.
|
| Egy anyagias társadalom képe rajzolódik ki |
A film erényeiből fakadnak hibái is: egyre újabb és újabb szereplők lépnek be, túl csapongó lesz, túl sok hozzávalót akar egyetlen történetbe sűríteni (így történhet meg például, hogy egy buddhista szertartást egy szakácsverseny követ). A világ legnagyobb kínai étterméből egy anyagias társadalom képe rajzolódik ki (ahogy az el is hangzik egy saját maga és országa helyzetét egészen pontosan megfogalmazó szereplő szájából), ahol a fiatal lányok számára a jó állásnál is fontosabb cél a gazdag férj, és ahol minden eseményt pompázatos banketteken, busás pénzszórással kiegészítve ünnepelnek meg.
A Bűn és bűnhődés ezzel szemben Kína sötétebb oldalát mutatja meg, és egészen más eszközöket használ. A fenti film információáradatával ellentétben a szereplők itt nem beszélnek a kamerába, az alkotók nem magyaráznak el semmit, csak rögzítik a kegyetlen eseményeket, minden kommentár nélkül mutatják be a szomorú valóságot (jó példa erre a nyitójelenet, amikor azt láthatjuk jó hosszasan, hogy egyenruhások akkurátusan hajtogatják ágyneműjüket, de olyan is van, hogy a kamera azt veszi, ahogy az egyik figura szótlanul pislog percekig vagy roggyantott térddel a sorsára vár).
Kína egy közelebbről meg nem nevezett, vidékies és lepusztult részén járunk, ahol a feladatukat talán kissé túl komolyan értelmező rendőröket és delikvenseiket ismerhetjük meg: süketnéma zsebeseket, illegális hulladékgyűjtőket, „elvetemült” fatolvajokat... Ám ez nem a Zsaruk (Cops) című amerikai reality sorozat: a hatóság emberei itt nem ismertetik az akció előtt a tényállást, azt a nézőnek magának kell kihámoznia a szerencsétlen bűnelkövetők összefüggéstelen szavaiból és a kínosan hosszú ideig (jó 20-30 percen keresztül) ábrázolt incidensekből.
|
| Minden kommentár nélkül mutatják be a szomorú valóságot |
Az alkotók kíméletlen kamerája és az eljáró rendőrök előtt minden jogsértő előbb-utóbb áldozattá válik (az alávetett helyzetet kikötözött és megkínzott kutyák közbe-közbevágott képsora hangsúlyozza): akár jogosan, akár jogtalanul vitték be a gyanúsítottakat az őrsre, a derék egyenruhások az arányosság elvét szinte minden esetben megsértik, és jobb esetben csak feleslegesen leckéztetik az előttük állót, rosszabban pedig premier plánban láthatjuk a pofonokat is (kész csoda, hogy a filmet engedték leforgatni). A kegyetlen jelenetek ellenére a helyzetekből időnként groteszk humor is adódik: egy alkalommal például kihallatszik és zeng az egész szobában, ahogy az egyik gyanúsított fia a telefonban nem éppen válogatott szavakkal a rendőröket szapulja.
A film ennek ellenére nem a brutális, jogsértő rendőrökről szóló szigorú jellemrajz, hiszen egyrészt több esetben a korábbiak ellenére is szimpatikusan, emberségesen viselkednek, másrészt pedig a bántalmazásoknál szándékosan nem kapnak arcot, akkor csak az áldozatokat mutatja a kamera. Inkább a rendszerben magában rejlő kegyetlenség jelenik itt meg. A Bűn és bűnhődés nem nagyon von le tanulságokat sem, hacsak azt nem, hogy Kínában azért még mindig nem túl vidám az élet...
