Krzysztof Zanussi

A létezés alapkérdéseit feszegető, Európa keleti és nyugati felén egyaránt otthonosan mozgó rendező számára nem ismeretlen hely Magyarország. Elmondása szerint a hatvanas évektől látogatja hazánkat, és ismer minden jelentős magyar filmest. A filmeken túl hamar szóba került Európa státusza és a ’68-as nemzedék is, amelynek tevékenységét a rendező jóval kevésbé látja kedvezőnek, mint arra számíthatnánk.

A Kelet-Európa kifejezés már nem szalonképes

Krzysztof Zanussi: Sokan nem gondolják, hogy a „Kelet-Európa” kifejezés nagyon is sértő lehet, mivel Jaltához kapcsolódik, ahol a második világháború után a győztes hatalmak felosztották Európát. Tudat alatt mégis elfogadjuk ezt a helyzetet, miközben valójában nem tartozunk Kelet-Európához, hanem a kontinens latin feléhez, vagyis a Nyugathoz. Az ortodox, a bizánci Európához Románia, Bulgária sorolható, és nem Magyarország, illetve Lengyelország. A politika világában és a diplomáciai nyelvben nem elfogadott a Kelet-Európa kifejezés, hagyományos jelentése a kommunizmusból maradt meg.

Filmplakát

K. Z.: Ő is börtönbe került a kommunizmus alatt, ahogy a legtöbb diplomatánkkal megtörtént, majd a rendszerváltással szabadult, így nem az a tipikus kommunista. A rendszer összeomlásakor le kellett cserélnünk a legtöbb külügyis emberünket, mert különböző előnyökért a Szovjetuniónak dogoztak, akár a magyarok, néhányan pedig kettős ügynökök voltak.

A gyanakvás mint életforma

filmhu: A filmjében a lengyel nagykövet egyik meghatározó tulajdonsága, hogy mindenkire gyanakszik maga körül.

K. Z.: Igen, mert aki valamilyen formában részese volt mindennek, és szembeszállt a kiválasztottak hatalmával, azon ugyanezek a tünetek jelentkeztek. Sokakkal, akik nem voltak elég erősek, hasonló történt a második világháború alatt. Valami elvész belőled, a képességed, hogy túl tedd magad nehézségeken, hogy képes legyél egyenesen mások szemébe nézni, mint a fiatal amerikaiak. Már nem tudni, mi számít árulásnak. Szinte elképzelhetetlen, hogy milyen gyenge is az ember.

filmhu: Ez a fajta gyengeség visszatérő elem a filmjeiben, mint például az 1977-ben készült Védőszínekben is.

K. Z.: Komoly probléma a saját generációm számára, hogy mit kezdjen a cinizmussal, a kiváltságosok hatalmával. Miközben gyengének érzed magad, kisebbségben vagy és próbálod bebizonyítani, hogy rossz a rendszer. Így természetes, hogy az emberek hajlamossá válnak a gyanakvásra, és az óvatosságra.

filmhu: Viszont a Csendes érintés című filmjében a fiatal zenetudós egy másfajta karaktert jelenít meg.

K. Z.: Igen, ő zenével foglalkozik és egy teljesen másik generáció tagja. Még vannak ideái és bizonyos módon a szabadság nemzedékéhez tartozik.

filmhu: Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy Európa válságban van. Miként látja ezt a folyamatot?

K. Z.: A tendencia folytatódik, és a helyzet egyre rosszabbá válik, Európa számos ellentmondással küzd. A legnagyobb országok, Németország, Franciaország, Olaszország kormányai nem képesek kiadáscsökkentő programot elindítani, ami nélkül a termelés Kínába telepszi. Egész Európa ragaszkodik a gondoskodó állam elképzeléséhez, miközben termelékenysége, alkotóképessége csökken. Ez az oka a mostani válságnak.

A kultúra szintén hullámvölgyben van, hinned kell a saját jövődben, az ötleteidben, az alapelveidben, akkor lehetséges művészetet teremteni. Így feltöltődik, aktivizálódik az ember, és álmai is lesznek. Ezzel szemben Európa több, mint egy évszázadon át a jóléti állam hazugságában élt, amit nem engedhetünk meg magunknak. Már nem vagyunk vezető kontinens, Amerika az. Nem fontos vezetőnek megmaradni, el kell fogadni a változást.

Eltévedt ’68-asok

Zbigniew Zapasiewicz és Nikita Mihalkov Wictor választ keres

K. Z.: Attól függ, mit tekintünk annak. Nagyszerűen indult, de ma már nagyon megnövekedtek a nemzetek közötti ellentétek, a kontinens gazdag fele nem akar a kevésbé tehetős országokkal osztozni. Pedig az egyesítés a vezető országokat még gazdagabbá tenné, így leginkább az ő érdekük lenne befektetni a szegényebb területeken, amelyek sok lehetőséget rejtenek.

filmhu: Láthatók pozitív jelek is?

K. Z.: Igen, új generáció nő fel, amely sokkal ígéretesebb a mi nemzedékünknél, amelyben leginkább a ’68-asok dominálnak. Ők mindig nagyon kritikusak voltak, de nekik köszönhető, hogy az EU-s folyamatok rossz vágányra terelődtek. Az ő forradalmuk valójában az egoizmus és a felelőtlenség győzelmét jelentette. Jó volt, hogy végrehajtották a rendszerváltást, hiszen a kommunizmusnak nem volt jövője, mert lassította a fejlődést, de most több energiát kéne adniuk. Ugyanakkor Nyugat-Európa hasonlóan passzív, a kivétel az Egyesült Királyság.

filmhu: Ilyen körülmények között mit remélhet a saját filmjeitől?

K. Z.: Csak annyit, hogy talán meg tudok győzni néhány embert arról, hogy van még remény, és rávenni őket, hogy tovább harcoljanak. Ennyit tehetek.

A szépség üzenet

filmhu: Nemes, de reménytelen?!

K. Z.: Igen, mert minden harc elveszett, hiszen végül úgyis mindannyian meghalunk, de azért késztetni kell az embereket. Kis cseppek vagyunk, amelyek végül megváltoztatják a folyót.

filmhu: Szintén egy korábbi interjúban nyilatkozta, hogy minden jó filmnek kell legyen üzenete.

K. Z.: Igen, de az üzenet nem szavakban leírható, mert akkor az emberek könnyen szlogenként használhatnák, és sms-ben küldenék tovább. Nemcsak a hollywoodi, hanem mindenféle direkt társadalmi jelentés hibás és felesleges. Minden filmnek, minden művészeti alkotásnak valami értékeset kell mondania. A szépség ugyancsak értékes dolog és kommunikál, vagyis a szépség ugyancsak üzenet. Nem csupán eszköz, hanem az érték maga. Nem kell „lefordítani” egy film minden mozzanatát, szereplőjét, annál sokkal gyakorlatiasabb dologról van szó. A mozi az életet mutatja, és segít azt jobban megérteni.

filmhu: Mégis, elmondaná a Persona non grata végső üzenetét?

K. Z.: Ha lehetne, akkor sms-ben elküldeném a közönségnek. Az üzenetet nem olvassa az ember, hanem érzi. Ha egy kis reményt ad, vagy megmutatja a belső békét, amit egy emberi lény elérhet, akkor van üzenet, nem pedig szlogen.

XII. Lengyel Filmszemle május 6-10. (Fotó: Ducki Tamás)

K. Z.: Komoly csatát nyertünk tavaly azzal, hogy kilenc év után kiharcoltuk a saját filmtörvényünket, a lengyel filmszakma képviselőinek megegyezésével. A törvény értelmében minden mozibevétel, az összes magán és köztelevízióban látható reklám után 1.5%-ot kap a nemzeti filmgyártás, ami hasonló a francia rendszerhez. Ugyanakkor részben függ az államtól is, mert a kulturális miniszter nevezik ki a Lengyel Filmintézet igazgatóját. A törvény nagyon nehezen ment át a parlamenten, köszönhetően a különféle ellenérdekű csoportok, például az amerikai forgalmazók lobbizásának. Valamint a magántévék mellett még a köztelevíziók is ellenünk voltak. Pedig végső soron mindez az ő érdekük is, hiszen ha több film készül, gazdagabb lesz a műsorkínálat.

filmhu: Nyilván tud a magyar filmtörvényről is - várható-e, hogy hamarosan nálunk forgat filmet?

K. Z.: Igen, éppen ma tárgyaltam Sipos Áron producerrel egy hármas, olasz-magyar-lengyel koprodukcióban készülő filmről. A történet a középkorban, a 1300-as évek végén játszódik, Anjou Hedvig lengyel uralkodóról, gyerekkoráról és királynővé válásáról szól. A később szentté is avatott királynő beházasodott a Jagelló dinasztiába, és ekkortájt kezdtünk királyokat „exportálni” Magyarországra.