Filmhu: 35 mm-ről vetítették a fesztiválon a Johannát. Nem gondoltam volna, hogy valaha itt, a hardcore zsánerfilmes fesztiválként számon tartott Sitgesben fogok látni egy ilyen vérbeli művészfilmet.
Mundruczó Kornél: Nyertünk vele díjat annak idején a Fantasportón is, és Busanban, Dél-Koreában is egy szintén fantasztikus filmeket felvonultató fesztiválon. Ázsiában nagyon sikeres volt a Johanna, ott adtuk el a legtöbbször, a japánok imádták a legjobban. Ez “weird”. A néző felteszi a kérdést, hogy mi a franc ez? Ilyet biztos, hogy még nem láttál. Oda is jöttek hozzám páran gratulálni. Nem könnyű beskatulyázni. Csak az utolsó 10 percre ültem most be, és azt vettem észre, hogy elfelejtettem ezt a filmet. Kevesebb snittre emlékeztem, mint amennyire nem.
Filmhu: Jó volt újra felidézni?
M.K.: Szeretem a Johannát. Ilyen őrült filmet azóta sem csináltam, és nem is fogok. Feszegettem a határokat, és ez mindig érdekes momentuma az ember életének. Színházban is volt ilyen darabom, a Nehéz istennek lenni, amiről azt érzem, nem lesz még egyszer ilyen csillagállás. Tallér Zsófi, Térey János, Tóth Orsi, a Sziklakórház, ilyen együttállás nem lesz még egyszer. Ha jól emlékszem, 40-50 millióból forgattuk, 15 nap alatt.
Filmhu: Pont ez a furasága a vonzereje a filmnek. Úgy konferáltad fel, hogy klausztrofób, tündérmese és operafilm. Erdély Mátyás az egyik operatőr, aki a Saul fiában is hasonló kameramunkával operált.
Fotó: Valuska Gábor
M.K.: Kérdeztem egy ismerősömet annak idején, hogy milyen volt a Birdman, és azt mondta, hogy tiszta Johanna, tele van hosszú felvételekkel, alig van benne vágás. Nagy András volt az elején az operatőr, csak ő elment a Hajdu Szabolccsal forgatni. Mivel ez egy nagyon kicsi projekt volt, érthető volt, hogy mást választott. A Matyi pedig ezért a filmért jött haza az USA-ból. Ezzel kezdődött a mi közös korszakunk, a Delta és A Frankenstein-terv, amiket vele csináltam.
Filmhu: Hogy érzed magad Sitgesben? Számomra az a legfurább, hogy a közönség rengeteget tapsol és ujjong, már a film elején a gyártó cégek logóinál is, az erőszakos jeleneteket pedig igazi katarzisként élik meg.
M.K.: Igen, és le vagyok sokkolva. Elképesztőek az itteni nézők. Fanatikus moziőrültek. Úgy érzem, hogy valójában ők tartanak fent minket. Egészen más a kapcsolatuk a mozival, mint a polgári nézőké. Könnyű lenne castingolni közülük egy Mundruczó-előadást. Ahogy néztem a rendezőket, akik itt voltak, rájöttem, hogy sokkal jobban vonz Herzog vagy Argento, mint Bergman. Az itteni közönségről Jarmusch filmje, az Only Lovers Left Alive jut eszembe, aminek a főhősei ősöreg, elfeledett vámpírok, akiknek lejárt az ideje, de még élnek bennük a régi idők. Az itteni nézők is ilyen letűnt, régimódi voyeurök. Nem voltam oda azért a filmért, de itt azt mondtam, hogy “Jim, mindenben igazad volt”. A fesztivál pedig óriási, sokkal nagyobb, mint hittem, és azt sem gondoltam volna, hogy már az ötvenéves évfordulónál járnak. Egy filmet láttam eddig, a Caniba című dokumentumfilmet egy japán kannibálról, az remek volt.
Filmhu: Mit lehet tudni a Deeperről?
M.K.: Elkezdtük, februárban forgatunk a tervek szerint. Az benne a fő újdonság, hogy ez stúdiófilm, ahol meg kell tanulnom, hogy nem a rendező a legfontosabb, hanem a producerek. Teljesen más rendszer számomra.
Borítókép forrása: Filmalap
