Olyan szereplőket kerestünk, akik a társadalom lehető legszélesebb rétegét hitelesen képviselik, saját, polgári egzisztenciával rendelkeznek és nem a színjátszásból, vagy a világ újrafogalmazásából (művészeti tevékenység – író, képzőművész, színész, stb.) élnek, hanem a közösség mélyrétegeiből tudnak élményeket, élettereket, kapcsolatokat hozni.
A kiválasztott szereplőkkel beszélgetni kezdtünk vágyaikról, élethelyzetükről, emlékeikről, stb. És ezekből a beszélgetésekből kialakítottunk egy viszonyrendszert a szereplők között. Ugyanakkor történeteikből rögtönzésre alkalmas helyzetek, szituációk és izgalmas elágazások lehetőségei fejlődtek ki. A szereplők rögtönzéseit azonnal, próba nélkül rögzítettük a valós helyszíneken. Rögtönzéseik újabb jeleneteket, és újabb rögtönzéseket gerjesztett. És így haladtunk tovább, míg minden elkezdett történet a végére nem ért, és minden szereplő találkozott a másikkal.
Igyekeztünk, hogy a szereplők történetei időrendben nagyjából egymás után készüljenek a forgatáson. Ez arra szolgált, hogy a szereplőknek saját választási esélyük legyen, és ne tudják a másik szereplő merre tart a saját történetében. Így rögtönzésüknek tétje volt, és hitelesebb játékot kaptunk.
Ennek a módszernek egy túlbeszélt, felpörgetet működési elve van, és alapvetően drámai, mély érzelmi tematikája. A videotechnika dokumentarista, főleg kézből vett látványvilága és technikája megadta a szereplőinknek a lehetőséget, hogy akár egy óráig (a kazetta hossza) is fenntartsák a szituációkat. Hibázhattak, és üresjáratokat is rakhattak a jelenetekbe, mert a vágás során csak a legjobb pillanatok és a legerősebb szövegek kerültek a filmbe.
A spontán emberi érdekelt.
