Mint Szinetár írásában kifejti, ezek az intézmények nem valós támogatást, hanem adományt kapnak, miután annak "összegét évről évre határozzák meg kényre-kedvre". Az igazgató szerint manapság is éppúgy Godot-ra várunk, mint a rendszerváltás előtti időkben, ma is egyéni ízlések és érdekérvényesítő képességek szabják meg, kinek megy jobban a sora.

"A szomorú csak az, hogy ezektől az érdekérvényesítési adottságoktól függ az intézményekben dolgozó több ezer ember és családja sorsa, megélhetése, biztonsága."

Szinetár a továbbiakban így fogalmaz:

"Az utolsó 15 év érdekérvényesítésében is működik az "együtt ivás", a "bográcsolás", mert a magyar szocializmusnak és kapitalizmusnak megvan a maga feudális bukéja, de ugyancsak milliókat ér a meghívás az olyan kifinomult "diner"-re, ahol a vörös kaviár után a német színház legújabb posztmodern disznóságain lehet rágódni.

Mint ez írás címe is jelzi, javaslatot szeretnék tenni: nem kívánok itt és most a kultúra és a tudomány finanszírozásával általában foglalkozni - csak a kiemelt nemzeti kulturális intézményekkel. Ezek kiszolgáltatottságán javasolnék változtatni. Tekintettel arra, hogy ezek azok az intézmények, melyeket belátható időn belül az állam tart fenn.

Tisztelt Kormány!

Javasolom, hogy a 2005. év folyamán dolgozzanak ki törvényjavaslatot a Magyar Televízió, a Duna Televízió, A Nemzeti Filmalap, a Nemzeti Múzeum, a Szépművészeti Múzeum, a Nemzeti Galéria, a Széchényi Könyvtár, a Központi Levéltár, a Nemzeti Filmharmonikusok, a Magyar Állami Operaház és a Nemzeti Színház 5 vagy 10 évre szóló normatív finanszírozására. Úgy gondolom, ugyanígy fontos lenne, hogy a főváros normatívan gondoskodjon a Szabó Ervin Könyvtárról, a Vígszínházról, a Budapesti Operett Színházról - én nem akarom meghatározni a kiemelt intézmények körét, ezt erre alkalmas bizottság döntse el, de itt is és a nagyobb vidéki városokban is szükség van arra, hogy ezek az intézmények ne legyenek kiszolgáltatva annak, hogy "abban az évben milyen a termés", meg hogy az aktuális politikai vezetés szereti vagy nem a műfajt, az intézményt vagy a vezetőjét.

Javaslatom szerint egy parlamenti bizottságnak kellene létrejönnie, mely javaslatot tesz ezen intézmények normatív támogatására az ország éves költségvetésének meghatározott százalékában, és ezen belül meghatározná a finanszírozás intézményenkénti megoszlását. Ez a bizottság vegye tekintetbe, hogy az európai országokban a GDP hány százalékával támogatják ezeket az intézményeket. Vegyék tekintetbe az összes létező érvet, amit a társadalomtól kapnak, és a költségvetés százalékában állapítsák meg az állami-városi hozzájárulás mértékét.

Bármilyen is legyen ez a mérték, de öt vagy tíz évig legyen kötelező érvényű.

Nem az a lényeges, hogy állami tulajdonú intézményről, ál-részvénytársaságról vagy ál-kht.-ról van szó, ezeket az intézményeket lényegében az adófizetők pénzén tartják fenn, és törvényerővel kéne megszabadítani őket az évenkénti alkudozástól és a bizonytalanságtól.

Ehhez persze parlamenti egység lenne szükséges. Az, hogy mind a négy párt győzzön saját magán. Az is, aki még a zsigerekben őrzi a proliságot, mely szerint a kultúra csak azután jön, amikor a kohászat rendben van. De az is legyen önmegtartóztató, aki az empire kegyosztogatásban leli örömét. És az is pártolja ezeket az intézményeket, aki tulajdonképpen csak a padlásszínházhoz és a pincetárlathoz vonzódik. Az pedig, aki szereti ezeket a XIX. századi intézményeket, azért bocsássa meg nekik, ha nem mindig a XIX. századi szellemiséget sugározzák.

Itt egy közös nemzeti ügyről van szó, ezt kellene megoldani.

Ha erről törvény születne 2005-ben, úgy hiszem, ez a magyar parlament becsületére válna."