Shane Carruth első, Találmány (Primer, 2004) című zavarba ejtő, időutazós filmjének felbontott narratívítása alaposan elbizonytalanította nézőit és kritikusait is. A rendező eredeti szakmájának, a matematikai logikának szinte semmilyen törvényszerűsége nem köszön vissza legújabb víziójában, a Feltörő színekben (Upstream Color) sem. Ezzel együtt viszont törvényszerűen megosztja a közönségét. A Titanic Filmfesztivál vetítés után ezért egyesek morogtak, mások tapssal fogadták a tripet. Nem véletlenül. Nehéz feladat egy ennyire radikális és nem megfogható alkotást értékelni: vagy azt mondjuk, hogy zseniális költői filmfolyamot látunk, vagy lehúzzuk az öncélú celluloidpocsékolás mélyébe. Valószínűleg mindkét érvelés helytálló.
Shane Carruth nem szokványos love-sztorit forgatott - világa hasonlít David Lynchéhez, de ahhoz képest virágosabb univerzumot teremt. A film főhőse Kris (Amy Seimetz), akit egy különös rabló (Thiago Martins) a virágok földjéből kiszedett drog-kukacokat ültet bőre alá, és kirabolja. A lány késsel próbálna megszabadulni a parazitáktól, ami miatt transzba esik, majd személyiségét egy malacba plántálja a hangok mindentudó őre és megváltoztatója, a Sampler (Andrew Sensenig). Kris tudata meghasonlik és személyisége eltérő világokba kerül át. Emberként kettős alternatív valóságban találkozik Jeff-fel (Shane Carruth), és közösen jönnek rá arra, hogy létezésük különböző párhuzamokban és lehetőségekben van elrejtve.
Az alternativitás, a cselekedet, mind-mind enigmák útján bomlik ki a film képeiben, sokszor csak fraktánsokba (matematikailag leírható ismétlődő formákba) elrejtve. Miközben találkozásuk, beszélgetéseik többször megjelennek a filmen más-más változatban, addig életük fordulatait ugyanúgy megélik disznólétükben is, miközben a mindentudó hangmérnök felügyeli őket. A párhuzamosságokat Carruth homályos rímképekben mutatja meg, amelyek közül valamelyik még egyértelmű is, mint például a vonatszerelvény gyűrűsférgekhez és disznókarámhoz hasonlított képe. Hasonlóan groteszk és szatirikus párhuzam, hogy a társadalmat és az embert disznókhoz hasonlítja, mintha evolúciós családfája is ide lenne visszavezethető. Nem véletlen, hogy Kris teste egy disznóbőr átplántálásával kerül át a négylábúak szférájába.
A Feltörő színek a tudatvesztés és az alternatív létek álomvilágában játszódik, parametrikus narratívája kollázsszerűen épül fel, a gyors vágások úgy alakítják a képeket, hogy egymásra rakódva adnak ki egy emocionális kognitív értelmet. Ez egyfelől a szerelem tematikájában, a párhuzamos dimenziók és a transzcendens filozófia felől közelíthető meg. Jeff és Kris szerelmük útján találják meg az átjárást a világok között, és végül felszabadítják, eltüntetik az alternatív világok határát. Mivel a hangmérnök mozgatja közvetetten ezt a világot, ezért a hang áttörésével érnek el a disznókarám kör alakú, időbe zárt világához. Innen csak halállal lehet kilépni, csakúgy, mint az ember világából is. Amikor a kis süldőket folyóba dobja a hangmérnök, lebomló testüket a természet egyik évszázados őre, egy hatalmas gyökerű fa szívja fel és alakítja át kék, illetve fehér orchideává - talán ez a jelenetsor demonstrálja legjobban a film üzenetét.
Ez a panteisztikus filozófia legutóbb Terence Malick: Az élet fájában (2011) jelent meg ennyire. A minden szempontból megfoghatatlan filmbe abszolút megoldókulcs a motívum, amikor a szereplők Henry D. Thoreau: Walden – Life in Woods című könyvéből olvasnak fel. (Itt az egész könyv letölthető.) Az első környezetvédő és a polgári engedetlenség filozófus Thoreau, aki maga is kivonult az erdőbe, ahol hosszú éveket töltött egy zsindelyes kisházban, míg megírta irodalmi-filozófiai művét a természetről. A gyökerekben felszívódó élet pont olyan párhuzamosan jelenik meg, mint Kris és Jeff alternatív, traumatikus kollázs-életei. Thoreau művében benne van minden, ami Carruth filmjében metonímiaként is visszaköszön: a természet és a társadalom groteszk párhuzama, a hang, a zaj, mint az álom szerepének megzavarója. A Feltörő színekben a természet mitologikusan (pl. a rabló „Nap” alakja), mint az emberi lét reflexiós motívumaként jelenik meg, amely megmutatja a társadalom ésszerűtlenségét. Ez az ésszerűtlenség a hasadt én traumatikus képében is megjelenik, amelynek célja, hogy újra helyreálljon, visszataláljon saját magába.
Az új hullámos filmeket idéző képi és hangi világért, valamint a rendezésért (sőt a forgalmazásért is) egy személyben Shane Carruth a felelős. A szép képi megvalósítások mellett azonban nehéz beszélni akár forgatókönyvről, vagy színészi játékról. A Kriset alakító Amy Seimetz többféle kinézetben, de egyaránt érzékenyen tud megjelenni a vásznon, akárcsak a rendező által megformált Jeff. Mai szemmel nézve azonban Carruth kollázsa legalább annyira naiv, mint Thoreau romantikus munkája. Már-már bosszantó, hogy az amerikai film (ennyire experimentális tematikája) nem képes happy end nélkül elképzelni egy tisztességes lezárást. A disznókarám felszabadítása és a kis süldők szeretgetése ugyan növeli a film cukisági fokát, de meg is fosztja komolyságától. A nem szokványos narratíva, a párhuzamos világokba bezárt ember képének ilyen szimfonikus és művészi megjelenítése után kicsit furcsának tűnik ez a finálé. Nem biztos az sem, hogy vajon szükség volt-e ekkora játékidőre, hogy ezt a nehezen befogadható világot a rendező közvetítse. Ebből a szempontból öncélú jelenetek sokasága található a filmben (pl. az úszómedencés Walden-felolvasás), mégis a kollázsszerkezet, a befogadás nehézsége ellenére is szép élménnyeket ad a vászon.
A Feltörő színek megosztó mozi, senki se várjon tőle felhőtlen szórakozást; a nézői részvétel itt elengedhetetlen. Ennek ellenére az sem biztos, hogy meghálálja magát: aki belemerül ebbe az utazásba, talán elkezdi olvasni a filozófiai alapművet, amelynek szerelmi történetté való átformálására vállalkozott a film.
November 21-én tartják meg a Nemzeti Filmintézet 10. Inkubátor pitchfórumának döntőjét, ahol tíz pályakezdő filmes fogja prezentálni az első egészestés (és egy rövid animációs) filmtervét. A következő két hétben az összes alkotót bemutatjuk.
November 20-án kerül a mozikba a Sárkányok Kabul felett című magyar háborús akciódráma. Dyga Zsombor valós eseményeken alapuló filmjének főbb szerepeit Jászberényi Gábor, Mészáros Blanka, Borovics Tamás, Hajmási Dávid, Dietz Gusztáv, Trokán Nóra, Ertl Zsombor és Stohl András alakítják.
A 22. Verzió Filmfesztivál idei szlogenje az "Együtt létezünk". November 11. és 19. között Magyarország egyetlen emberi jogi dokumentumfilm-fesztiválja 11 szekcióban mutatja be újra a világ legaktuálisabb és legerősebb kreatív dokumentumfilmjeit.
Nemes Jeles László történelmi családkereső-trilógiájának záródarabja az apaság kérdését, az apai szerep ellentmondásosságát állítja a középpontba. Az Árva Velencében debütált, a magyar közönség először pedig a Cinfesten láthatta először.