Tíz verzió: a Google és az atombomba

Virtuális történelmi kísérletként harangozták be a filmet, hogy vitatott témáját, a vietnámi háborút újfajta megközelítési módszerrel mutatja be Koji Masutani rendező - mi lett volna, ha 1963-ban John F. Kennedy nem lesz merénylet áldozata. Ezzel ellentétben a film nem tesz mást, mint közel egy órán át nemrégiben deklasszifikált, kétségtelenül kuriózumnak számító archív felvételeket, hanganyagokat és fotókat elemez, majd hatvan perc után bombasztikus következtetést von le: ha Kennedy nem hal meg, nem lett volna vietnámi háború. A következtetéshez hasonlóan a film sem mondható invenciózusnak, inkább emlékeztet egy hidegháborúról szóló, rengeteg archív anyaggal tarkított egyetemi előadásra - ilyen értelemben még csak virtuálisnak sem mondható, hiszen Kennedy korábbi nyilatkozatai és intézkedései alapján latolgat, mutatja ki a koreai és a vietnámi helyzet különbségeit, és állítja, a Kennedy halála után az elnöki széket nem választás útján elnyerő Lyndon B. Johnson alelnök feleslegesen sodorta a nemzetet ismét háborúba. Akinek még így sem lennének egyértelműek az áthallások, a zárlatban külön hangsúlyozzák a választás fontosságát, hiszen a demokrácia útján választott elnök (JFK) döntései szerint a háború elkerülhető lett volna. Sőt, a végére még egy, a történelem körforgásáról szóló idézetet is sikerül beszúrni - a film hat héttel az amerikai elnökválasztás előtt debütált Amerikában: az esetleges kétségeket és kérdéseket Peter Almond producernek lehet szegezni a vetítés után Mink András (OSA Archivum), és Meszerics Tamás (CEU) történészek vezetésével.

Előre a múltba

Annál inkább a valóságos, húsbavágó történelmet kutatja egy szerb és egy horvát író, miközben egy Yugóval átszelik a Testvériség és egység autópályán az egykori Jugoszlávia területét. Ausztriától Görögországig tart az út: fontos kérdéseket szegeznek történészeknek, újságíróknak, politikusoknak, közéleti szereplőknek, gondolkodóknak. A Balkán divatos téma lett az elmúlt évek során: Montenegro és Kosovo függetlenedett, tündököl a Sarajevói Filmfesztivál, virágzik a turizmus - mégis megszámlálhatatlanul sok konfliktus feszíti még ma is a térséget. És hogy nemcsak a közelmúltat érintő kérdésekben (pl Vukovár ostroma), arra jó példa a középiskolai tanár esete Gavrilo Princippel, akit egyszerre kell nemzeti hősként és a világot romba döntő terroristaként megtanítania a kisiskolásoknak, és hogy mai napig ellenségesek a magukat Nagy Sándortól eredeztető antik makedónok a szláv makedónokkal. A film zárlatában a piros Yugóban zötykölődő írók nem tudnak zárszavakat megfogalmazni, csak annyi következtetést tudnak levonni, hogy mindenhol sok az idióta. A film ennél sokkal fontosabbra törekedett: éppen azt a sokkal komplexebb történelmi igazságot, és annak mindkét-három-négy-öt-hat oldali következményeit tudta bemutatni kiragadott példákon, amire megszólalói képtelenek voltak, és ha talán direkt és leegyszerűsített, talán már-már szájbarágó eszközökkel bemutatta, hogy a békés egymásmellett élés csak egy hajszálra van a párhuzamos káoszoktól. A jugoszláv államot jelképező autó a görög határon, az EU-ba belépve felmondja a szolgálatot, mintegy megoldást suggalva utasainak.

Társbérleti peresztrojka

A velünk élő múlt kényelmetlen következményeivel szembesít a társbérleti peresztrojka is: Szentpétervárott a régi rendszer szomorú örököseiként több család él egy-egy lakásban összezsúfolodva, konyhán-fürdőszobán megosztozva. A társbérleti, kollégiumi élet sokaknak ismerős lehet, annál kényelmetlenebb belegondolni abba, hogy egy négyszobás belvárosi lakást egy kisgyermekes családdal, egy egyedülálló anyukával, egy otthonról elszakadni vágyó fiúval és egy konok öregasszonnyal kell megosztani, akik között szobatulajdonosok és bérlők egyaránt vannak, így a lakás eladása, a megfelelő vásárló fellelése és a  lakók kárpótlása összesen hat hónapot vett igénybe, a szerződés aláírása pedig tizenegy órát. Ezek megdöbbentő adatok, de az orosz mindennapokról sokkal többet árul el a film, amikor egyórás csúszást okoz egy hamisnak hitt útlevél, amikor minden szobának külön villanyórája, a közös helységekben a pontos elszámolás végett külön villanykörtéje is van, akkor minden beszélő fejnél többet mondanak a dohos falak, a felázott plafonok, a vakablakra néző szobák, megállás nélkül villódzó tévék. Ez itt nem észak Velencéje, hanem a valósághoz közelebb álló, koszos, barnás-szürke, négymilliós metropolisz, annak minden problémájával.

Google Baby

Ügyesen választott témát Google Baby: hogy a szülés és a test feletti szabad rendelkezés kérdése parázs vitákat generáló téma,  azt már Magyarországon sem kell bizonygatni. Az viszont egyenesen sokkoló, hogy a szabadkereskedelmen és globalizáción stabilan álló modern világ már odáig fejlődött, hogy a nő számára kellemetlen terhesség és szülés megfelelő pénz ellenében (más egyszerűbb munkákhoz hasonlóan) kiszervezhető a harmadik világba. Most még ugyan csak egy becsületes és szimpatikus szülésznő vezette klinikán, csak is és kizárólag meddő párok számára, személyes konzultációt követően elérhető a szolgáltatás a feladatra jó pénzért, önként jelentkező indiai nők segítségével, de ahogyan a film során is a vállalkozás fejlesztését kísérjük figyelemmel (európai donoroktól származó megtermékenyített petesejteket szállítanak az indiai béranyák testébe), úgy belegondolva csak egy lépés választ el minket a fájdalommentes gyermekvállalást kínáló cégektől. A költségek jelentősen csökkenthetők, miközben mindenki jól jár: a petesejt adományozó felújításba kezd, a gyermeket kihordó indiai asszony házat és oktatást tud biztosítani saját gyermekének, az európai vásárló pedig tejben-vajban füröszti majd a jó pénzen vásárolt csecsemőt. És noha az egész vállalkozás jószándékkal van kikövezve, hátborzongatóan orwelli képet vázol a petesejt-donorokat reklámozó honlap vagy a bentlakásos terhesgondozó.

Afgán megasztár

Afganisztánra egyszerre csap le a kereskedelmi média és az instant demokrácia az ismert zenei tehetségkutató formájában. A korábban súlyos jogkorlátozásban élő afgánok számára felszabadításként hat, hogy az afgán Megasztárban bárki indulhat és bárki szavazhat. Felfoghatatlan és feldolgozhatatlan élmény az egész társadalom számára: a popkultúra mámora megrészegít mindenkit, a szavazók képesek akár autójukat is pénzzé tenni, hogy a vásárolt SIM-kártyák segítségével győzelemhez segítsék választottjukat (és ezt cseppet sem érzik csalásnak, hiszen ez a túláradó szeretet jele), a versenyző nők pedig olyan kulturális tabutörésre is képesek, hogy a verseny után halálos fenyegetések között kell folytatni életüket. Az afgán megasztár sem képes elkerülni a Czukor show filmváltozatnak csapdáját: a másfél órás filmen sokszor eluralkodik a forma, márpedig a tehetségkutatók formátumát mi magyar nézők talán túlságosan is jól ismerjük - ahogyan a szabad választás és a népi hősökből lett bálványok és a kereskedelmi média erejét is.

Vetítik: november 5, 22 óra, Toldi mozi, november 7, 18:30, Cirko-Gejzír

A kommuna gyermekei

A kommuna gyermekei egy hálás, ugyanakkor nagy fokú érzékenységet megkövetelő témát kifogástalanul feldolgozó dokumentumfilm Otto Mühl bécsi akcióművész hírhedt kommunájáról, amelyben egy társadalmi kísérlet alanyai-elszenvedői emlékeznek meg az osztrák hippi-kommunában eltöltött gyermekkorukról. Ott Mühl harminc nővel és közel azonos számú férfival költözött az osztrák vidékre, hogy megvalósítsa (anti)utópiáját, és szellemi és érzelmi kötöttségektől mentes, szabad művészeket termeljen a világ számára. A '70-es években alapított kommuna vezéralakja a teljes szexszuális szabadságot és a mindenek fölött álló művészi önmegvalósítást hirdette, a magántulajdont és a két ember között szövődő bármifajta, a szexualitáson túlmutató kötődést azonban tagadta. 1991-ben a karizmatikus férfit letartóztatták fiatalkorúak molesztálásáért, a kommunát pedig felszámolták. A film a kommuna gyermekeit mutatja be, ők mesélnek arról, milyen embernek tartották a kommunatagok által istenként tisztelt és csodált Mühlt, hogyan élték meg azt, hogy anyjuktól elszakítva kellett élniük, s apjukat sok esetben évekkel később sem tudták beazonosítani, hogyan hatottak későbbi életükre a mikrotársadalom nem mindig konzekvens és igen sajátos szabályai és a rájuk erőltetett önkifejezési kényszer, valamint a művészet piedesztálra emelése, és hogyan látják felnőtt fejjel Otto Mühl munkásságát.

Vetítik: november 5,  18 óra, Toldi mozi, november 7, 16:30, Cirko-Gejzír

Diszkó és atombomba

Antall József halálának híre sok akkori gyerekbe bevésődött kis hazánkban, hisz megszakították miatta a Kacsamesék aktuális epizódját. Ha ebben nem is, a péntek esti Dallas őrületben például osztoztunk az észtekkel, vagyis közülük azon kiváltságosokkal, akik a fővárosban laktak, s fogták a finn tévé adását. A Szovjetúnió totalitárius rendszere információs zárlat alatt tartotta lakosságát, ám a nyugati popkultúra be-beszűrődött a vasfüggöny résein át. Az észtek számára a nyugati világot a finn csatorna jelentette, az ennek befogására szükséges dekóderre mérnökök szakosodtak, fizetéskiegészítés gyanánt, dacolva a hatalom azon állításával, hogy "a finn tévé dehumanizálja az észt fiatalságot". A Diszkó és atombomba egyrészről személyes napló egy ész fiú szemszögéből, aki kiskölyök volt a hidegháború időszakában, ugyanakkor egy politikailag korrekt történelemóra, amely precíz adatokkal szolgál a tárgyalt időszakról. A filmet terjedelme és kétarcúsága néhol zsákutcába vezeti, ugyanakkor elvitathatatlan erényei a rekonstruált jelenetek plasztikus hangulata, a képi megvalósítás kreativitásának magas foka, valamint az, hogy kiderül belőle, hogyan kell lázmérőből antennát csinálni, mit tesz az egyszeri észt kislány, ha nem meri bevallani a vidéki kisközösségnek, hogy adásszünet van a Dallasban, hány észt kisfiú beszélt a Knight Rider hatására az órájához, külföldi rendszámú kocsit látván, és hány ezer vidéki észt ült autóba, hogy a fővárosba utazzon, amikor a finn tévé az Emanuelle-t vetítette.

Vetítik: november 3, 16 óra, Toldi, november 4, 18:30, Cirko-Gejzír

Az utolsó vonat

A dokumentumfilm készítés lélegzetelállító iskolapéldája Az utolsó vonat, amely egy átlagos kínai családot, a Zhangékat állítja középpontjába. A szülők több, mint tíz évvel ezelőtt a fejlődő nagyvárosba költöztek, s gyerekeiket hátrahagyva próbáltak munkát találni, hogy szebb jövőt biztosíthassanak nekik. Több százezer ember döntött hasonlóképp, akik mind-mind a kínai újévkor próbálják meg bepótolni mindazt, ami az év többi napján elmaradt. Zhangék 130 millió sorstársukkal, parasztból lett gyári munkással igyekeznek haza ezen az ünnepen, s nem riadnak vissza sem az óriási tömegek rock-koncertet megszégyenítő tülekedésétől, sem attól, ha a több napos utazást esetenként több napos várakozás előzi meg a rideg vonatállomáson. A varrodában robotoló házaspár "magas és kövér amerikaiaknak" varrja szorgalmasan a farmereket, és közben a boldog családi ünnepről fantáziálnak, hiszen "e nélkül nincs semmi értelme az életnek". Ám a globalizáció adta pénzkereseti lehetőség több áldozattal jár, mint azt az elején hitték, a szülő-gyerek viszonyt ugyanis nem lehet évi néhány ünnepnap alatt kialakítani. A tragikus és mélyen emberi történet olyan szimbólumokkal van tele, amelyeket a valóság égetett bele - bármi áron hazautazol a családodhoz, hogy azután rádöbbenhess, gyakorlatilag semmi közöd  nincs a saját gyerekeidhez. A világ legnagyobb migrációja és a mai kínai rögvalóság mögé betekintő dokumentumfilm néhol valóságshow-kon edződött szem számára is zavarba ejtően intim jeleneteket ragad ki egy család mindennapjaiból és ünnepnapjaiból, és egyáltalán nem véletlen, hogy 2009-ben Az utolsó vonat lett az IDFA legjobb egészestés dokumentumfilmje.

Vetítik: november 4, 18:30, Cirko-Gejzír, november 7, 14 óra, Toldi

Űrturisták

A svájci Christian Frei számos filmfesztiválon díjazott filmjében két szálon fut a cselekmény. Ezek egyike az iráni születésű amerikai milliomosnő, Anousheh Ansari álmának megvalósulását követi nyomon, a másik szál pedig a kazah sztyeppén élő embereket mutatja be, akik a környezetükbe becsapódó űrszemét begyűjtésével próbálnak némi pénzt felhajtani. A saját elmondása szerint sokak által bírált nő 20 millió dollárért váltott jegyet az űrbe, s ezzel valóra váltotta gyerekkori álmát, melynek megvalósulásáért beáldozta volna hátralévő életét is. A film a felkészüléstől a visszaérkezésig követi nyomon az első űrturista irigylésre méltó kalandját, miközben ennek vélt ellentétpárjaként bemutatja a Szovjetúnió egykori kozmonauta-fellegvárát, Bajkonurt, amelynek karrierjét Gorbacsov törte ketté azzal, hogy leállította a szovjet űrporgramot a '80-as években és ennek hatására tízezer ember kényszerült elhagyni az azóta kis túlzással szellemvárossá vált települést. Az amerikai milliomosnő, a sztyeppén űrszemetet fényképező norvég fotós, vagy az űrszeméttel tetőt foltozó és abból lábost készítő egyszerű emberek mind-mind remek dokumentumfilm-alapanyagok, ám így egybegyúrva kissé hosszú és nehezen emészthető darab lett az elsőosztályú képanyagból felépített Űrturisták, melynek epilógusában a második kivételezett, a magyar származású Charles Simonyi felkészülésébe is bepillantást nyerhetünk, amely a nemzetközi űrállomáson tett látogatását előzte meg. Alejandro González Inárritu ilyen dokumentumfilmet rendezne, ha rendezne.

Vetítik: november 7, 20 óra, Toldi

Tibet dalban

A Tibet dalban legalább három film az egyben: egyszer Ngawang Choephel tibeti születésű, a kínai megszállás után indiába menekült férfi hazatérésének története, akit a tibeti népzenéhez fűződő olthatatlan rajongása űzött vissza szülőföldjére, ám a kínai rendőrség hat év börtönbe zárta kémkedésért. Szól másszor a film - noha kisebb hangsúllyal - Ngawang Choephel anyjának több éves fáradhatatlan kampányolásáról, hogy fiát kiszabadítsa a börtönből. És szól elsősorban a tibeti népzenéről, a kínai popról, és arról, hogy művészet és kulturpolitika szétválaszthatatlanok. A Tibet dalban-nak vitathatatlan erénye az alaposság és az, hogy nagyon izgalmas és gazdag képanyagot vonultat fel mind az archív felvételek - például Tibet kínai megszállása és a Dalai Láma 1959-es száműzetésbe vonulása -, mind a rendező saját - nem elkobzott - felvételei közt. Ugyanakkor különös és kissé demagóg dolog számonkérni az információs társadalom szülöttein, hogy az autentikus népzene a mai társadalmakban háttérbe szorul a többi, rádióhullámokon terjedő zenei irányzat mellett - legyen ez az amerikai rockzene, vagy történetesen a megszálló kínaiak által terjesztett, égetnivaló kínai popzene. A film befogadását - hossza mellett - az is nehezíti, hogy európai fül számára nagy mennyiségben kevéssé hallgatható dallamokat vonultat fel majd a film teljes, 1,5 órás hosszán át - a tibeti népzenétől a kínai popon át az öszvér műfajokig és a kínai kommunista mozgalmi dalokig. Elsősorban Tibet és népzene-fanatikusoknak ajánljuk.