A Sparta azonban más miatt került már megjelenése előtt a köztudatba. A népszerű német lap, a Spiegel súlyos vádakkal illette Seidlt, azt állítva, hogy a forgatáson a sírásig terrorizálták a pedagógiai felügyelet nélkül hagyott gyerekeket, akik, családjukkal együtt nem voltak tudatában, hogy a film egy pedofilról szól majd. A sugalmazás hatására Seidlhez és a filmhez is ellenségesen viszonyult az osztrák és nemzetközi média, a világpremier eredeti helyszíne, a Torontói Filmfesztivál kizárta a Spartat a programjából, a San Sebastian-i bemutatón vastaps fogadta a filmet. A vádakat Seidl és több, nevét vállaló munkatársa visszautasította, hatóság vagy konkrét személy nem igazolta azokat.
Ewald, a Sparta főszereplője, majdnem mindenben különbözik testvérétől, Richie-től. Mindketten maguk mögött hagyták a nyomasztó, náci múlttal kísértett családot és Ausztriát, Ewald azonban nem hanyagolja el az apját, az idősek otthonában rendszeresen meglátogatja és szeretettel ápolja őt. Ewald a „jó fiú”, a „rendes fivér” a családban, aki kalandor bátyjától eltérően tisztes munkát végez, és méltányosan bánik az idős férfival. Szemben Richie-vel, aki a Riminiben leénekli, túlkiabálja az apját, amikor az fiatalsága náci dalait eleveníti fel, Ewald sosem tagadta meg a tekintélyt, sosem tört ki az alárendelt, gyermeki állapotból. Ewald már csak azért sem tudná túlkiabálni az apját, mert erőtlen, áttetsző fejhangon beszél.
Georg Friedrich és Ulrich Seidl a Sparta forgatásán
Ahogy filmjei többségében, Seidl a Spartaban is zömmel amatőrökkel dolgozik, a főszerepet azonban egyik kedvenc profi színészére, Georg Friedrichre bízta. A színész a feltűnő hangszínt kifejezetten Ewald karakterére fejlesztette ki, ami az első pillanattól kezdve jelzi a később kibontakozó, félfelnőtt, érzelmileg fejletlen, önmarcangoló személyiséget. Amint megszólal, csenevész, elcsukló, magas hangja leleplezi impotens énjét.
A férfi Romániában él barátnőjével, de egyre kevésbé találja a helyét a párkapcsolatában. Egy családi rendezvény alkalmával – talán nem először – megérzi, hogy a gyerekekkel való játék szexuális vágyat ébreszt benne. Elhagyja a barátnőjét és a várost, ahol élnek, vidékre megy, ahol egy egykori, lepusztult iskolát dzsúdóteremként újít fel. A hely hamar több lesz, mint edzőterem: egy világtól elzárt erőd, Sparta, ahol a gyerekek különböző isteneknek öltözve gyakorlatoznak és játszanak.
Ewald nemcsak közösségi teret, hanem közösséget teremt: védelem és bűn terét, amely egyszerre biztosít menekülést a gyerekeknek rossz életkörülményeik elől, és Ewaldnak alkalmat, hogy a közelükben lehessen. Ewald nem akarja megalázni vagy bántani a gyerekeket. Már az első jelenetektől kezdve kívülálló a felnőttek világában: míg a kocsmában a férfiak társaságban ülnek, ő egyedül bóbiskol egy asztalnál.
A gyerekekkel való játék teszi boldoggá, a játék számára a valóságból való kiszakadást jelenti, és persze lehetőséget a testi kontaktusra. Amikor felfedezi, hogy az utóbbiban mekkora örömét leli, iszonyodva megretten magától. A gyerekekkel szelíd, az erődben szó sincs spártai szigorról, Ewald nem tanárként lép fel, úgy tesz, mintha a gyerekekkel egykorú lenne, aki vagány programokat szervez. Figyelme a legszelídebb, legbátortalanabb fiúra, Octavianra összpontosul. Nem azért, mert ő a legvédtelenebb, hanem mert ő az, akivel Ewald a leginkább közösséget érez. Octaviannak is van egy erősebb, férfiasabb bátyja, akihez képest a kisfiú gyengesége, finomsága még inkább szemet szúr az apjának, aki ezért folyamatosan megalázza. Ezzel szemben nyújt védelmet Ewald törődése. Deviancia, amelyről nehéz beszélni, mert a vonzalom megmutatása is kétségbeejtő, viszolyogtató.
Octavian
Ewald olyan helyzetekben simogatja meg a gyerekeket, amelyekben más szándékokkal, más vágyakkal bármelyik felnőttnek meg kellene simogatni őket, de Ewald minden érintése bűnösnek hat.
A film felépítése viszont zavarba ejtő, ugyanis a jelenetek legtöbbször nem kapcsolódnak egymáshoz térben és időben, hirtelen érnek véget, így nem tudjuk meg, hogy egy-egy helyzetnek mi a kifutása. Amikor Ewald édességeket vásárol a gyerekeknek és elindulnak az autójával a havas tájba, nem tudjuk, hova viszi őket, amikor Octaviannal fürdenek vagy fekszenek az ágyon, nem látjuk, hogy ki, mikor és miért lép ki a helyzetből. Ez tovább fokozza a bizalmatlanságot Ewald felé – önmegtartóztatásra való képességének folytonos bizonyítása sem altatja el a kételyt.
Ewald töri magát, nehogy átlépjen a vörös vonalon, miközben a film azt sugallja, hogy már a tábor létrehozásával is régen megtette azt. Nem látunk mást, csak alsónadrágban birkózó fiúkat, mégis szinte pornográfnak, romlottnak hatnak a képek, pusztán Ewald figyelő tekintetétől. A férfi bűnös nézőpontját még jobban kiemelik a fotózások jelenetei, amelyekben megörökíti a gyerekek izmait, majd amikor egyedül marad, részletesen átnézi a képeket.
A beállítások is erősítik azt a félelmet, hogy a tekintet bármikor fizikai közeledéssé válhat: Ewaldot sokszor hátulról, totálképben látjuk, ahogy szinte ráveti magát a gyerekekre, betör a hógolyózók közé vagy lebirkózza őket a tatamin. Seidl egyértelműen kiemeli az erőviszonyokat, ugyanakkor azt a távolságot is, amelyet a férfi magára kényszerít.
Edzés a Spartaban
Ahogy mi sem, a szülők sem találnak bizonyítékot arra, hogy Ewald bármi rosszat tenne a gyerekekkel, de érzik, hogy valami nincs rendben. Vagy legalábbis azt érzik, hogy elveszítik a gyerekeik felett az irányítást. Ewald jelenléte nem azért vált ki ellenérzést, mert pedofilnak tartanák, hanem mert a gyerekek jobban kötődnek hozzá, mint saját szüleikhez.
Ahogyan Fritz Lang M – Egy város keresi a gyilkost című filmje, a Sparta is legalább olyan sötét képet fest az üldöztetésről, a gyűlöletről, a fasizálódásról, mint a devianciáról, amely ellen az önbíráskodó társadalom megszervezi magát. A szülők lincselésre készülnek, amely nem pusztán Ewaldot fenyegeti.
Ulrich Seidl nem programfilmeket készít, a Spartaban sem a pedofília problémáját, helyét és megítélését dolgozza fel, hanem ezúttal is magányos, emberi karaktereket mutat, akik próbálják szeretni egymást, vágynak az intimitásra, de ennek a megélése csak még jobban elidegeníti őket a társadalomtól, az emberektől, akik között élnek.
