A budapesti német filmhét záró alkotása Uli Edel A Baader Meinhof-csoport címet viselő alkotása volt. Az előadás előtt a Művész mozi pénztáránál előttem állva egy fiatal lány éppen mobiltelefonja kijelzőjét mutatta kísérőjének, kérdezve tőle, felismeri-e a háttérben lévő két alakot. A fiú tippelt jobbra-balra, a választ mindenfelé kereste, holott az a szélsőbaloldalon lapult. Ulrike Meinhof és Andreas Baader volt ugyanis a kijelző háttere. A történelemre reflexíven tekintők ilyenkor rögtön ifjúságszociológia tárgyává teszik a jelenséget, mit is keres egy balos terrorista páros egy fiatal lány mobiltelefon kijelzőjén. Hiába, a RAF (Vörös Hadsereg Frakció) és mítosza nem csak a hetvenes évek médiáját hekkelte meg, hanem az új médiából is kiveszi helyét.
Egy politikai mítoszról filmet forgatni irgalmatlanul nehéz vállalkozások közé tartozik, és ez Uli Edelnek sem sikerült. A kulturális emlékezet terén elvégzett munkára oly érzékeny Németországban filmje rögtön a közéleti viták célkeresztjében találta magát, különösen úgy, hogy folyamatosan napirenden volt az egykori „igazságharcosok” (Brigitte Mohnhaupt, Christian Klar) börtönből való szabadulása. A Vörös Hadsereg Frakció (és az olaszországi Vörös Brigádok) leszerelését követő Európában egyetértés volt a téren, hogy sem jobboldali, sem baloldal terrorizmust nem lehet szalonképessé tenni. Erre Berlinben a film töretlen népszerűségnek örvend, míg Budapesten mobilkészülék-kijelzők hirdetik a „fegyverek szavának” féloldalas igazát. A szimpátia szelleme annak ellenére szabadult ki a palackból, hogy a film nem sok helyet ad az eszmék táncának megtapsolására. Akciófilm születetett, holott történelem-feldolgozásnak indult.
 |
| Esztétizálja az erőszakot |
A filozófiai radikalizmusban a RAF-terroristákat minden tekintetben meghaladó Walter Benjamin szerint a fasizmus esztétizálja a politikát, a kommunizmus pedig politizálja a művészetet, mely figyelmeztetés is lehetett volna a szélsőbaloldali terroristáknak a rájuk oly jellemző harci virtuozitás veszedelmeire. Stefan Aust „igaz történetet” megörökítő könyvéből filmre vitt terroristák láthatólag nem tanultak szellemtörténeti elődeiktől. Ebben a filmben élesen elválik egymástól a kép és a jelentés. Rengeteg akciójelenetet és „forradalmi” felkészülést látunk, melyekből akár arra is következtethetnénk, hogy a RAF-terroristákat nagyfokú elméleti tudatosság jellemezte.
A filmben Moritz Bleibtreu által alakított Andreas Baader mondja ki: a RAF második és harmadik generációja esetében már szó sincs elméleti megalapozottságról vagy bármiféle, az utópia megvalósítására törekvő, célirányos cselekvésről. Ami azt illeti, Baader megjelenítéséből szinte az egész 150 perc alatt egy meglehetősen ellenszenves, ösztönös cselekvő alak bontakozik ki. Johanna Wokalek formálta Gudrun Ensslin észbontó szépségével és nőiességével sem tudja elhitetni a nézővel, hogy méltó követője lenne Saint-Just-nek. A holokauszt utáni Német Szövetségi Köztársaság ideológiai szentjánosbogarai ők, akik még saját action directe hagyományaikkal is csak szórványosan vannak tisztában.
Ezen az sem segít, hogy Ensslint egy ízben, a kádban ülve, fedetlen kebellel Trockij Leninről szóló könyvét olvasva látjuk viszont. Egyrészt ezen pillanatkép (is) meglehetősen modoros, másrészt sem Trockij, sem Lenin nem illeszkedik a RAF képviselte nagyvárosi gerilla hagyományba. „Úgy vélem, a leninizmus mint ’imperializmus korabeli marxizmus’ ma már csak nagyon feltételesen, a forradalmi tudomány alkotó módszereként gyakorolható.” – írja Rudi Dutschke egy 1967-ben kelt levelében Lukács Györgynek. Dutschke két alkalommal is feltűnik a filmben.
Rögtön az elején egy NSZK-beli antiimperialista egyetemi tüntetésen, melyen minden bizonnyal hemzsegtek a Stasi-ügynökök. Ez utóbbi azért lehet érdekes, mert az NDK-szál teljesen kimarad a történetből. Minden bizonnyal széttörte volna az egyszerű linearitást követő cselekményt. Volker Schlöndorff A lövés utáni csend 10 évvel ezelőtti filmjében nem mulasztja az erre való utalást, bár a terror-akciókat – ami Schlöndorffnak nem volt célja – A Baader Meinhof-csoport jóval hitelesebben rekonstruálja.
Dutschke még egyszer felbukkan, mintegy keretbe foglalva a filmet és nyitva hagyva a kaput az események szabad értelmezésére, a harcba vetett hit erősítésére. A RAF-terrorista Holger Meins temetésén előre megy a sírig, majd felemelt ököllel (Rotfront!) azt kiáltja a koporsó felé: „Holger, der Kampf geht weiter.” A harc valóban folytatódik, megalakul a második generáció, és a film innentől kezdve villámgyorsan fut bele az unalomba, a csikicsuki börtönjátékba, a nézők is egyre jobban várják a stáblistát.
A filmben Moritz Bleibtreu által alakított Andreas Baader mondja ki: a RAF második és harmadik generációja esetében már szó sincs elméleti megalapozottságról vagy bármiféle, az utópia megvalósítására törekvő, célirányos cselekvésről. Ami azt illeti, Baader megjelenítéséből szinte az egész 150 perc alatt egy meglehetősen ellenszenves, ösztönös cselekvő alak bontakozik ki. Johanna Wokalek formálta Gudrun Ensslin észbontó szépségével és nőiességével sem tudja elhitetni a nézővel, hogy méltó követője lenne Saint-Just-nek. A holokauszt utáni Német Szövetségi Köztársaság ideológiai szentjánosbogarai ők, akik még saját action directe hagyományaikkal is csak szórványosan vannak tisztában.
Ezen az sem segít, hogy Ensslint egy ízben, a kádban ülve, fedetlen kebellel Trockij Leninről szóló könyvét olvasva látjuk viszont. Egyrészt ezen pillanatkép (is) meglehetősen modoros, másrészt sem Trockij, sem Lenin nem illeszkedik a RAF képviselte nagyvárosi gerilla hagyományba. „Úgy vélem, a leninizmus mint ’imperializmus korabeli marxizmus’ ma már csak nagyon feltételesen, a forradalmi tudomány alkotó módszereként gyakorolható.” – írja Rudi Dutschke egy 1967-ben kelt levelében Lukács Györgynek. Dutschke két alkalommal is feltűnik a filmben.
Rögtön az elején egy NSZK-beli antiimperialista egyetemi tüntetésen, melyen minden bizonnyal hemzsegtek a Stasi-ügynökök. Ez utóbbi azért lehet érdekes, mert az NDK-szál teljesen kimarad a történetből. Minden bizonnyal széttörte volna az egyszerű linearitást követő cselekményt. Volker Schlöndorff A lövés utáni csend 10 évvel ezelőtti filmjében nem mulasztja az erre való utalást, bár a terror-akciókat – ami Schlöndorffnak nem volt célja – A Baader Meinhof-csoport jóval hitelesebben rekonstruálja.
 |
| Forradalmi háttér |
Dutschke még egyszer felbukkan, mintegy keretbe foglalva a filmet és nyitva hagyva a kaput az események szabad értelmezésére, a harcba vetett hit erősítésére. A RAF-terrorista Holger Meins temetésén előre megy a sírig, majd felemelt ököllel (Rotfront!) azt kiáltja a koporsó felé: „Holger, der Kampf geht weiter.” A harc valóban folytatódik, megalakul a második generáció, és a film innentől kezdve villámgyorsan fut bele az unalomba, a csikicsuki börtönjátékba, a nézők is egyre jobban várják a stáblistát.
A RAF-ról vagy az általában vett politikai radikalizmusról nem lehet minden magától értetődéssel filmet forgatni. Holott vannak rá jó példák, úgymint Magyar Dezső Agitátorok-ja. Jó alapanyagnak bizonyult Magyarnak a Tanácsköztársaság idején írott Lukács György-írások és Sinkó Ervin nevezetes Optimisták címet viselő regénye.
A RAF-terroristák kapcsán még mindig ugyanaz a probléma, amelyet Lukács így fogalmazott meg saját magának is: „a bolsevizmus azon a metafizikai föltevésen alapul, hogy a rosszból jó származhatik, hogy lehetséges, mint Razumihin mondja a Bűn és bűnhődésben: az igazsághoz keresztülhazudni magunkat.” Ezt a filmet megnézve nem vagyunk képes osztani ezt a hitet. A 68-as nyitókép, amely tele volt élettel és jogos felindultsággal a szemünk előtt válik szűkössé, irracionálissá és elfogadhatatlanul igazságtalanná. Ehhez nagymértékben hozzájárul a RAF tevékenysége is.
Bármennyire is közel hajol hozzájuk Uli Edel, nem leszünk szimpatizánsai a hősöknek. A 60-as éveket követő forradalmi apály beálltával a RAF akkor kezd támadni, amikor még nem záródtak újra össze a fogyasztói társadalom sorai, de mire a „csúcsra jut” már értetlenül állunk az előtt, mit is keres Jean-Paul Sartre látogatóban a börtönben, Andreas Baadernél. Ez a kép nincs bent a filmben, holott Sartre feljegyzése („Baader teljesen hülye!”) segítene azt a távolságtartást felvenni a terroristákkal szemben, amelyet a film nem mindig enged meg. Óhatatlanul is kialakulhat a nézőben egyfajta szimpátia a lázadókkal, amelynek következtében nem látunk semmi viszolyogtatót abban, ha brandként tűnnek fel pólókon és mobilháttereken.
A RAF-terroristák kapcsán még mindig ugyanaz a probléma, amelyet Lukács így fogalmazott meg saját magának is: „a bolsevizmus azon a metafizikai föltevésen alapul, hogy a rosszból jó származhatik, hogy lehetséges, mint Razumihin mondja a Bűn és bűnhődésben: az igazsághoz keresztülhazudni magunkat.” Ezt a filmet megnézve nem vagyunk képes osztani ezt a hitet. A 68-as nyitókép, amely tele volt élettel és jogos felindultsággal a szemünk előtt válik szűkössé, irracionálissá és elfogadhatatlanul igazságtalanná. Ehhez nagymértékben hozzájárul a RAF tevékenysége is.
 |
| Akciófilm |
Bármennyire is közel hajol hozzájuk Uli Edel, nem leszünk szimpatizánsai a hősöknek. A 60-as éveket követő forradalmi apály beálltával a RAF akkor kezd támadni, amikor még nem záródtak újra össze a fogyasztói társadalom sorai, de mire a „csúcsra jut” már értetlenül állunk az előtt, mit is keres Jean-Paul Sartre látogatóban a börtönben, Andreas Baadernél. Ez a kép nincs bent a filmben, holott Sartre feljegyzése („Baader teljesen hülye!”) segítene azt a távolságtartást felvenni a terroristákkal szemben, amelyet a film nem mindig enged meg. Óhatatlanul is kialakulhat a nézőben egyfajta szimpátia a lázadókkal, amelynek következtében nem látunk semmi viszolyogtatót abban, ha brandként tűnnek fel pólókon és mobilháttereken.
A Baader Meinhof-csoport nem ad lehetőséget a nézőnek, hogy bővítse a RAF-ról való tudását. Ez utóbbihoz mankó lehet a film magyarországi forgalmazásával egy időben, a Kalligram gondozásában megjelent RAF: Búcsúszimfónia címet viselő kötet. Amit ebben a filmben látunk, azt mát tudhatjuk Fassbindertől, Kluge-től, Schlöndorfftól, Reitztől, továbbá Stefan Aust dokumentumfilmje is pontosabban idézi föl a RAF történetét. A film záróképe Hanns Martin Schleyer, Német Munkaadók Szövetsége elnökének a RAF ifjabb generációja által végrehajtott kivégzése. Állunk az őszi erdőben, hallunk három lövést, majd ránk borul a sötét vászon. A Vörös Hadsereg Frakció búcsúkommünikéjét 1998-ban adta ki, de már 1977-re világossá vált: az igazi politikát nem fegyverrel vívják.
