filmhu: A boldogság színe az utómunkálatoknál tart. Összefoglalná pár mondatban, miről szól a film? 

Pacskovszky József: Több epizódból áll, melyek a végén összekapcsolódnak. Budapesten játszódik a történet, egy különleges nyári napon, amikor esni kezd a hó. Minden szereplő másképpen reagál erre a különös esetre, úgy érzik ezen a napon olyan döntéseket kell meghozniuk, melyek alapvetően változtatják meg az életüket. Tíz-tizenöt egyenértékű szereplője van a filmnek a magyarok mellett egy afrikai, aki buszt vezet, egy arab, aki egy Patyolatban, egy vietnámi, aki egy kínai üzletben, egy francia, aki a Francia Intézetben dolgozik – nem tennék különbséget közöttük. Több család és egyedülálló ember keresi az életben a kapaszkodókat, azokat a dolgokat, amelyek fontosak számukra – a szeretetben, a családban, a barátságban próbálják meglelni a boldogság pillanatait. Ez a film nem a szerelemről szól, inkább a szeretetről vagy annak hiányáról.

filmhu: Hogyan talált rá a történetre?

PJ: Valamikor a múlt évezredben, az ezerkilencszázas évek végén kezdtem el írni a történetet, apróbb szkeccseket jegyeztem le emberekről, helyzetekről. Voltak közöttük olyanok, amelyeket megtartottam, és továbbfejlesztettem, másokat kidobtam, aztán összefűztem a szálakat. Mindig szerettem volna olyan filmet készíteni, melyben több síkon zajlik a történet, és ugyanarról a dologról más-más szemszögből is el tudom mondani a véleményemet – ez így volt az Esti Kornél csodálatos utazása című filmben is. Kétféle típusú filmet szeretek csinálni, az egyikben komolyan veszem a dolgokat, azt, ami az ember lelkében történik, a történet ezekben a filmekben valami dráma köré csoportosul; a másikban viszont játszom, ez a szürrealista típusú film, melyben a film struktúrája az álom és a realitás határán mozog, és amelyben az álmoknak épp annyira fontos szerep jut, mint a realitásnak. A boldogság színe is ilyen típusú film. Sok játékosságra nyílt alkalom a filmben, pedig súlyos problémákat boncolgat. Szerettem ezt az átjárást a képzelet és a valóság között, ahogyan az álom hat az álmodójára.

filmhu: Miben más ez a mozi a többi filmjéhez képest?

PJ: Érzeteim vannak a filmről, de nem láttam még egyben. Egy Milan-Real Madrid meccs valószínűleg izgalmas lesz, de azért az is előfordulhat, hogy a világ legrosszabb fociját látjuk majd, ezt sosem lehet tudni előre. Maguk a szekvenciák érdekesek, legalább is a számomra. Valahol tartok abban, amit csinálok, de azt nem tudhatom, hogy az art mozik közönsége, melyet megcéloz a film, most éppen hol tart, hogy hogyan kapcsolódnak majd a nézők filmemhez.

filmhu: Ön hol tart? 

PJ: Úgy gondolom, a magyar szerzői filmek: önportrék. Az ilyen filmeknek nagyon fontos a szemlélete, az a gondolat, amit közvetít, az, hogy milyen energiákat sugall, a rendező hogyan látja éppen a dolgokat. Egyre inkább frászt kapok a világtól, valami nagyon felborult benne – az értékek nincsenek a helyükön, nem tudjuk megbeszélni a dolgainkat.

filmhu: A film első címváltozata is ez volt: Miért nem tudjuk megbeszélni a dolgainkat.

PJ: Igen, ez az aktuális probléma benne van a filmben. Az emberek elmennek egymás mellett, ugyanaz a dolog más-más helyi értékkel szerepel minden ember életében. Nekem is mást jelent, hogy most itt ülünk, és beszélgetünk, és magának is, miközben ugyanarról a szituációról van szó. Másképpen éljük meg, és másképpen beszélünk róla. Azon a napon, amikor ez a történet játszódik, a film hősei mindannyian másképpen értelmezik a környezetük megnyilvánulásait, mint ahogyan azt talán egy olyan napon tennék, ami semmiben sem különleges. De a dolgok félreérthetőek, másképpen különféleképpen értelmezhetőek. Amióta a beszédet kitalálták, azóta vannak a problémák. Én mondok valamit, amin a másik teljesen mást ért, és mindegyikünknek igaza van. A filmemben is ezt a sok-sok igazságot próbálom meg bemutatni. Nem csak a helyzetek a lényegesek, hanem az, hogy hogyan éljük meg őket.  

filmhu: Hogyan talált rá a film szereplőire?

PJ: A rendezőnek van egy baráti köre, akikről azt gondolja, hogy az ő színészei. Egy stáb olyan akár a család, a forgatás során a rendező olyanokat gyűjt maga köré, akikben maradéktalanul megbízik, akikkel együtt tud dolgozni. Majdnem ugyanazzal a csapattal dolgoztam együtt, akikkel a régi filmjeimet is csináltam. Gózon Francisco volt a film operatőre, akivel már az ötödik filmemet készítettem együtt. 

filmhu: A forgatás alatt minden a terv szerint haladt?

PJ: Nekem a forgatás nyugodt időszak az életemben, akkor vagyok kiegyensúlyozott, ha dolgozom. Egy forgatás alatt az a jó, ha minden a terv szerint halad. Azok a váratlan helyzetek, melyek a színészben a kamera előtt születnek meg – ha valamit akar az ember, de a színészei sokkal jobbat hoznak ki belőle, és ehhez én még hozzá tudok tenni valamit. Nekem ez a film formai kísérlet is, jó alkalom volt arra, hogy másfajta stílust próbáljak ki, ilyen erős színekkel nem dolgoztam még, sok képet készítettünk egy beállításban, vannak ötperces jelenetek is, amikor a kamera nem állt le, ezt a színészek is nagyon szerették, mert folyamatosan játszhattak.

filmhu: A legtöbb filmje irodalmi adaptáció, most szerzői filmet készített. Mi motiválja egy-egy történet megfilmesítésében? 

PJ: Izgat az a problémakör, ami körül a film története forog, és izgat az, hogy az, amit erről gondolok, hogyan juttatható el a nézőkhöz film formájában. Nagyon figyelek arra, hogy akkor csináljam meg a filmet, amikor a forgatókönyv eljut abba a stádiumba, hogy nem szabad tovább írni, hanem forgatni kell, amikor már kristálytiszta, hogy miről is szól a film, hogy az egyes jelenetek hogyan kapcsolódnak egymáshoz, mit kell játszania a színészeknek. Ennél a filmemnél jó ütemben történtek a dolgok. 

filmhu: Milyen elvárásokkal tekint a bemutató elé?

PJ: Igen korán megtanultam már, hogy el kell engedni a filmet, aztán majd lesz valami. A következő filmemre koncentrálok, az előző pedig élje az életét. Pár hónap múlva, ha majd leülepedett bennem a film, már tudni fogom én is, hogy mit csináltam.