Kristen Stewart gyerekkora óta aktív színész, tizenkét évesen már Jodie Foster oldalán játszott a David Fincher rendezte Pánikszobában, de még a híres-hírhedtté vált Alkonyat előtt is dolgozott együtt Sean Penn-nel (Út a vadonba) és Barry Levinsonnal (Minden azzal kezdődött) is. Az Alkonyat Bellájaként aztán mém lett belőle, ám a young adult vámpírfilmek után elég gyorsan rehabilitálta magát: olyan szerzői filmesek munkáiban tűnt fel sorra, mint Olivier Assayas (Sils Maria felhői, A stylist) vagy David Cronenberg (A jövő bűnei), de eljátszotta Jean Seberget (Jean Seberg minden rezdülése), és Diana hercegnét is, a Pablo Larraín rendezte rendhagyó életrajzi filmben (Spencer) nyújtott alakításáért Oscarra jelölték.
A víz kronológiája a Spencerhez hasonlóan egy rendhagyó életrajzi film, ami a főszereplő lelkében igyekszik minél mélyebbre ásni, és szinte mindent ennek is rendel alá. A forgatókönyvet is jegyző Stewart Lidia Yuknavitch 2011-ben megjelent memoárját dolgozta fel, amiben az író őszintén vall alkohol- és drogfüggőségéről, az őt fiatalon ért szexuális abúzusról, biszexualitásáról és derékba tört sportkarrierjéről, miközben az anyai szerep ellentmondásosságai is foglalkoztatják. Mindez egy épp kibontakozó szépírói pálya árnyékában történik, az írás, mint traumaoldás szintén visszatérő elem a könyvben.
A víz kronológiája főhőse tehát maga a szerző, Lidia (Imogen Poots - Popsztár, Zöld szoba, Ez minden, amit tudok), akit leuraló és abuzív apja (Michael Epp) gyakorlatilag elüldöz otthonról. Lidia a családi traumáit nem csak alkohollal, drogokkal és intenzív szexuális élményekkel próbálja feldolgozni: elkezd úszni, ami egyet jelent számára a megtisztulással, fájdalmait pedig szavakba önti, és öles léptekkel halad egy ígéretes írói karrier felé.
Kristen Stewart asszociációkra és markáns szimbólumokra építi a filmjét, A víz kronológiája már a címével is azt sugallja, hogy ebben a történetben nem az időbeliség a lényeg, hanem azoknak a mintázatoknak és traumáknak a megjelenítése, amiket a főszereplő a családjából hoz, és akár évtizedes távlatokban meghatározhatják a döntéseit. Így a rendkívül sokoldalú vágó, Olivia Neergaard-Holm (többek között ő jegyzi Ali Abbasi eddigi összes filmjét) gyakran több tíz évet ugrik előre vagy vissza két beállítás között, ezt pedig, főleg a film első felében, bravúros ritmusérzékkel teszi. Asszociatív montázsfüzérek görgetik előre a történetet, amikben inkább az érzetek, és a sokszor előtérbe tolt szimbólumok dominálnak.
Stewart nem pironkodik, amikor felrakja a legfontosabb motívumokat. A víz kronológiájában a folyó, az úszómedence és a lefolyó álomszerű képei mellett fontos szerep jut a női ejakulátumnak, a vérnek, sőt, a szexualitás hangjainak is, amik rögtön a film elején az apa határsértéseit érzékeltetik rendkívül sokkolóan. A rendező nagyon hasonló megközelítést választ a szintén a tavalyi cannes-i filmfesztiválon bemutatott A zuhanás hangjai című többgenerációs családdrámához. Ahogyan Mascha Schilinski, úgy Kristen Stewart is abban érdekelt, hogy merész képzettársítások mentén, emlékek és idősíkok egymásra rímeltetésével ábrázoljon komplex családi dinamikákat.
A legfőbb különbség, hogy A víz kronológiája végig egyetlen szereplőre fókuszál, mindent Lidia szűrőjén keresztül látunk, és az egész film olyan, mintha az ő gondolatfutamai, asszociációi elevenednének meg. Stewart, ahogyan egyébként Schilinski is, egy kirakósjátékra invitálja a nézőt, a rendelkezésre álló jelekből kell összeraknunk, hogy épp mi történik a főhős lelkében, és az események sorrendisége sem feltétlenül egyértelmű. Az asszociációk mellett ezt a belső világot szemlélteti az a rendezői döntés is, hogy bár a történet évtizedeket ölel fel, Lidia a gyerekkori flashbackek kivételével végig ugyanúgy néz ki. Ez nagyban meghatározza a nézői pozíciót is: itt elsősorban a karakter, és, A zuhanás hangjához hasonlóan bizonyos mintázatok megértésére vállalkozhatunk, nem a kronologikus történet az elsődleges.
Stewart koncepcióját jól szolgálják a szemcsés, 16mm-es filmre rögzített képek, amik nemcsak markáns hangulatot teremtenek, de Lidia pszichéjének kivetüléseiként is működnek. Corey C. Waters operatőr elsősorban közelikben és kis mélységélességű képekben fogalmaz, végig nagyon közel marad a történésekhez, ezáltal Lidiához is. A főszerepet játszó Imogen Poots-ra emiatt is nehéz feladat hárult: a rendhagyó szerkesztés miatt ő az egyetlen fogódzója a nézőnek, miközben komplex érzelmeket kell átadnia nehéz szituációkban (a kisbabája elvesztése, vagy egy újra találkozás az abuzív apával).
Poots karizmatikus jelenség, ami önmagában segít, hogy egy ilyen filmet el tudjon vinni a hátán, emellett az érzelmileg terhelt állapotot megmutató jelenetekben is hitelesnek hat. A mellékszereplőknek kevés tér jut, közülük a Lidia testvérét, Claudiát alakító Thora Birch, és a Száll a kakukk fészkére szerzőjének, Ken Kesey-nek a szerepében váratlanul erős Jim Belushi maradnak emlékezetesek.
A víz kronológiája másik fontos erénye a kivételes hangkulissza, ami miatt mindenképp moziban ajánlott megnézni a filmet. Bizonyos zörejeknek, hangfoszlányoknak asszociatív szerepük van, és sokat segítenek abban is, hogy érthetővé váljon Lidia aktuális pszichés állapota. Stewart a játékidő első felében van igazán elemében, a hiányosságok az utolsó bő fél órára ütköznek ki, amikor a rendező maga mögött hagyja a pörgő montázsokat, és megpróbálja elmélyíteni a drámát. A lassabb tempó kevésbé áll jól a filmnek, és ugyan Imogen Poots-nak hála a lezárásnak is van ereje, az utolsó szakasz így is kissé tanácstalannak érződik.
Kristen Stewart rendezői bemutatkozása a ritmusbeli egyenetlenségek ellenére is ígéretes, bizonyos pontjain kifejezetten megrázó mű, ami rendesen megdolgoztatja a nézőt. A víz kronológiája így elsősorban azoknak ajánlott, akik nem ijednek meg a küzdelmes puzzle-feladványoktól.
A víz kronológiája már látható a mozikban, a Mozidózis forgalmazásában.
