„Az életem kész regény” - szokták mondani, de Herskó János életéből valóban kalandregényt, sőt kalandfilmet lehetne készíteni. Zsidó származású budapesti fiúként bátornak és szerencsésnek is kellett lennie, hogy túlélje a II. világháborút, édesapja még a deportálások előtt meghalt, anyukája a zsidóüldözések áldozata lett. 1944 tavaszán, 18. születésnapját a munkaszolgálatra való behívóval ünnepelhette, ahol vasútépítésre, bombák kiásására kényszerítették, és ahonnan női ruhában próbált megszökni. Végül akkori szerelme, Nusi bújtatta, amelyről egyik utolsó filmjében emlékezett meg.
A háború lezárulása után egyik első dolga volt, hogy 19 évesen, miközben a Gólya áruházban berendezett eszpresszóba kifutófiúként dolgozott, beiratkozzon Gertler Viktor filmiskolájába. Bár anyagi nehézségek miatt szinte semmilyen gyakorlati feladatot nem tudtak végezni, de Bán Frigyestől és Hamza D. Ákostól tanulhatta a mozgókép készítést. Mindeközben a bölcsészkar filozófia-esztétika-művészettörténet szakjain tanult és bejárt a Színészeti Tanodába Radványi Géza előadásaira, ahol megismerte későbbi feleségét, Herskó Annát (született Tränka Annát), aki az első diplomás magyar női operatőr lett, és akivel aztán egész hátralévő életét megosztotta.
Dolgozott a Filmgyárban felvételvezetőként, gyártásvezetőként és rendezőasszisztensként is rövidfilmekben, népszerű tudományos- és dokumentumfilmekben, de a Valahol Európában és a Talpalatnyi föld forgatásán is a stáb tagja volt. Megismerte a filmkészítés teljes spektrumát, amikor 1950-ben kikerült Moszkvába, ahol szovjet rendezők mellett tanulta tovább a filmkészítést. Nem csoda hát, hogy tárt karokkal fogadták itthon és várták el tőle, hogy ideológiai szempontok mentén lásson neki első egészestés filmje elkészítésének.
Így is tett, az 1953-ban bemutatott A város alatt című sematikus filmmel, amely a Rákosi-rendszer egyik nagy beruházásáról, a metróépítésről szól. A termelési filmek mintapéldája Herskó első mozifilmje, ám nála az épülő kommunizmus ellenségének karaktere nem lett annyira egyértelműen reakciós figura, mint az akkoriban központi kívánalom volt. Az alkotásban természetesen a munkaverseny áll a középpontban, az alagutakat építő brigádok próbálják minél gyorsabban kivájni a szocialista jövő földalatti útját. Herskó éles, magához sem kíméletes stílusával „nagyon rossz filmnek” címkézte A város alattot, de mégsem tagadta meg, mert ahogy fogalmazott, „nem mondhatom, hogy puskával álltak a hátam mögött a forgatás alatt”. Egyet mindenesetre tanult az esetből: „A város alatt után eldöntöttem, ezen túl csak olyan filmet készítek, amiért teljesen vállalhatom a felelősséget” - osztotta meg Muhi Klárával a vele készült interjúkötetben.
Herskó János / Fotó: Korona Kiadó
Éppen ezért második filmjére már öt évet várt. Addig rendezőasszisztensként dolgozott olyan filmekben, mint a Hannibál tanár úr (1956, r.: Fábri Zoltán), vagy a Melyiket a kilenc közül? (1956, r.: Szőts István) című kisfilmben. Aktívan részt vett a forradalom utáni filmgyártás újjáépítésében, 1957-ban alakultak ki azok az alkotói csoportok, amelyekből később a négy magyar filmstúdió létrejött. Herskó Fehér Imrével, Zolnay Pállal, Kovács Andrással, Bíró Zsuzsával alkotott egy csapatot, élükre a kezdeti időszakban a szakmai garanciát biztosító Szőts István állt, aki még abban az évben elhagyta az országot és Ausztriában telepedett le.
1958-ban mutatták be Herskó Vasvirág című filmjét, amelyen erősen láthatóak a ’30-as évek francia irányzatnának, a lírai realizmusnak a jegyei. Nem csoda, egyik nagy képviselője, Marcel Carné Herskó egyik kedvenc rendezője. A Gelléri Andor Endre novellái alapján készült alkotás visszarepít a ’30-as évek óbudai környezetébe, és két szegény munkás fiatal szerelmét meséli el. A „vasvirágot”, a szép és erős nőt, aki lemond őszinte érzéseiről az érvényesülésért, a Körhinta sikere után frissen sztárrá avanzsált ifjú Törőcsik Mari alakította. A melodráma bekerült a cannes-i versenyprogramba is.
Következő filmje megint egészen más megközelítésből készült - és most már gyaníthatjuk, hogy Herskó mind a hat filmje teljesen különböző stílusú, egyiken sem ismerhetjük fel saját kézjegyét. Az 1960-as Két emelet boldogság az évtized vígjátékainak egyik mintadarabja. A korai Kádár-korszak más szórakoztató filmjeihez hasonlóan (Fűre lépni szabad, Tanulmány a nőkről, Mese a 12 találatról), könnyed képet fest a magyar, illetve a fővárosi élet mindennapjairól. A remek dramaturgiával és kiváló színészválasztással készült alkotás egy újonnan épült kétszintes ház lakóinak mindennapjait ábrázolja, így különböző társadalmi társadalmi, korosztálybeli, és családi állapotú embereket mutathat be - remek humorral. (Néhány évtizeddel később Horváth Ádám hasonló szerkezettel rakja össze a mindenki által ismert Szomszédok című televíziós sorozatot, bár ott a könnyedség és a humor nem szerepel vezérelemként - ismeri fel a párhuzamot Murai András.)
Három évvel később megint teljesen új stílusú filmet mutat be: Párbeszéd (1963) a kádári konszolidáció időszakának kulcsfilmje, amely elsőként nézett szembe az 1945 utáni magyar történelem eseményeivel, és elsőként beszél Rákosi-korszak visszaéléseiről. A több évtizeden átívelő történet elején, az egyik főszereplő, a zsidó származású Judit (Semjén Anita) koncentrációs táborból szabadulva a kommunista pártba kéri felvételét, amely egyrészt a holokauszt témáját is előtérbe hozza, másrészt rávilágít arra, hogy a náci és nyilas terror üldözöttjei sokszor a kommunistáknál találtak menedéket. A Párbeszéd bátorságát jelzi még, hogy ’56-os archív felvételeket jelenít meg, így segítségével talán először láthatták újra a forradalom képeit a mozinézők.
Az 1967-es Szevasz, Verával a rendező ismét utat tört. Nem csak saját életművében számított újítónak, de Magyarországon sem volt jellemző a filmben ilyen erősen jelenlévő szociográfia. Érdekes módon a főszerepet az amatőr Neményi Mária alakítja, akit szociológusként ismerhetünk. Vera a Balatonhoz, barackszedő táborba indul ügyeletes szerelmével, Gyurkával, aki barátaival filmezni megy a magyar tenger partjára, a lány kalandozása alkalmával pedig megismerhetjük a szociológiai környezetet. Herskó ebben a filmjében itthon először alkalmazta a cimema verité módszerét - hívja fel rá a figyelmet Murai András, és csak két évvel később, 1969-ben írják meg a Szociológiai filmcsoportot! kiáltványt, amellyel elindult az a Budapesti Iskola, amely dokumentalista stílussal mutatta be a fikciót.
Párbeszéd / Fotó: NFI / Oláh János
Utolsó filmje, az 1970-ben készített N. N. a halál angyala búcsú, amely csak később nyert értelmet. Korin György (Gábor Miklós), a sármos és neves budapesti pszichológus tévésorozatot indít a negyvenévesekről. Az első adás délutánján azonban egy furcsa baleset miatt halálhírét keltik, és minden fejtetőre áll. Korin belemegy a játékba, mert így testközelből figyelheti, hogy számos barátja, szeretője, kollégája és tanítványa mit is gondol róla - őszintén. A meglepő fordulatokkal teli nap végén a jóslat önbetlejesítőnek tűnik: a pszichológus kocsijával a Dunába hajt. Korin figuráját bátran gondolhatjuk a rendező alteregójának, ő maga is így tekint rá: „Mindig egy női figurába építettem bele magam, itt elhatároztam, hogy most egy férfi figurát vállalok magam helyett” - nyilatkozta Muhinak.
A film bemutatója után nem sokkal, 44 éves korában Herskó családjával együtt elhagyta az országot és Svédországban telepedett le. A környezete teljes döbbenettel fogadta az emigrációról szóló hírt, hiszen a rendező remek pozícióban volt a vasfüggöny ezen oldalán is: a ’60-as években négy filmet rendezett, a négy nagyjátékfilmstúdió egyike, a Hunnia élén állt - gyakorlatilag a kor néhány producerének egyike volt, és olyan filmek létrehozásában vehetett részt, mint az Álmodozások kora (r.: Szabó István, 1964), A tizedes meg a többiek (r.: Keleti Márton, 1965), az Apa (r.: Szabó István, 1966), a Feldobott kő (r.: Sára Sándor, 1969), vagy az Ismeri a szandi mandit? (r.: Gyarmathy Lívia, 1969), miközben tanított a Filmművészeti Főiskolán. Későbbi nyilatkozata szerint „szakmai körökben szerettem jó kompromisszumokat kötni, de az 1968-as prágai tavasz elfojtása és a hazai reformok leállítása után már csak rossz kompromisszumokra maradt lehetőség”.
Herskó annak tudatában emigrált Skandináviába, hogy ott legfeljebb taxisofőr lehet, mégis jelentkezett a frissen, 1970-ben alapított svéd filmfőiskola, a Dramatiska Institutet vezetőjénél, aki óraadói lehetőséget ajánlott neki. Herskó nem beszélt svédül, így az első időszakban németül okította a hallgatókat, akik svédül válaszoltak, de lassan ő is belejött az új nyelvbe, olyannyira, hogy 1988-ban az intézmény rektora lett, megreformálta a képzést, és innen ment nyugdíjba 1991-ben. Svédországban nem folytatta rendezői karrierjét, csupán két kisfilmet készített, azt is közeli környezetéről, azonban epizodistaként kapott lehetőségeket: a magyar Faragó Katinka, Ingmar Bergman vágója hívta fel a mester figyelmét rá, így került a Varázsfuvola nyitójelenetébe, és Lars von Trier két alkotásában (A bűn lélektana és Európa) is feltűnik egy-egy kisebb szerepben.
Emigrációjából először a rendszerváltás környékén tért vissza, amikor a svéd-magyar koprodukcióban készülő, a magyarországi zsidók ezreit megmentő Raoul Wallenbergnek emléket állító Találkozásokat forgatta. Két évvel később hívta haza Gazdag Gyula, hogy tanítson az SZFE-n, egy évre rá Herskó átvette tanítványait. Ez volt az utolsó osztálya, majd Simó Sándort ajánlotta maga helyett.
Vasvirág / Fotó: NFI
Itthon még részt vett néhány film elkészítésében, ám ekkor már az alternatív és az amatőr film érdekelte. A Közgáz Vizuális Brigád több filmjén is dolgozott, illetve 1996-ban Pálos György és Czabán György rendezésében elkészítette azt a filmet, amit mindig is akart. A kenyereslány balladája első szerelme, az őt bújtató és megmentő Nusi előtt tiszteleg, miközben megrendítő módon, a helyszíneket felkutatva, néha újrajátszva a történéseket eleveníti fel a munkaszolgálaton megélt borzalmait, és azt az esetet, amikor 18 évesen, női ruhába öltözve próbált hazaszökni. (A film teljes terjedelmében megnézhető itt.) És hogy kerek legyen a történet, szintén női ruhát húz Szőke András egyik legikonikusabb filmjében, a Kiss Vakondban, hogy eljátszta a főszereplő nyugdíjas Irén szerepét.
Bár filmjei is fontos építőkövei a magyar filmtörténetnek, mint mozgókép pedagógus talán még nagyobbat alkotott, megreformálta teljes filmes oktatás nézőpontját azzal a szemlélettel, hogy csak akkor lehet igazi filmet készíteni, ha az alkotó megismeri önmagát és olyan alkotást hoz létre, amelyet csak ő maga tud, mert önmagából, az alkotó személyiségéből indul ki. A ’60-as években három osztályt indított, 1961-ben, 1965-ben és 1969-ben, olyan meghatározó magyar rendezők jöttek ki a kezei közül, mint Böszörményi Géza, Ember Judit, Grunwalsky Ferenc, Gyarmathy Lívia, Lányi András, Maár Gyula, Sándor Pál, Simó Sándor, vagy Szomjas György. A ’90-es években szintén nagy hatással volt a hazai filmes pedagógiára, nem csak az SZFE-n, de középiskolásoknak is tartott órát, mert úgy gondolta, hogy a mozgókép ismerete ebben a korszakban már olyan készség, mint az írás vagy az olvasás. A neten elérhető Filmnyelvi gyakorlatok órája, amelyet a Közgazdasági Politechnikumban rögzítettek 1999-ben, a mai napig kivételesen friss és haladó szemléletű a hazai oktatási rendszerben.
„Ami pedig a tanítást, illetve a mások filmjeivel való törődést illeti, rájöttem, számomra ez a legjobb, leghasznosabb. Egy rendező a tanítványaitól tanulhat a legtöbbet a Főiskolán is, meg a munkájában is, abból, ahogyan elemez, segít. Ha valaki ezt nem tapasztalja meg, szerintem rengeteget veszít. Sosem valami önfeláldozás volt ez a részemről, vagy hogy lemondtam volna valamiről a mások kedvéért, hanem egy életen át tartó teljes értékű párhuzamos munka” - mondta.
