 |
| Az ügy darabkáit kitartóan kereső és összeillesztő nyomozási dráma |
Az öntörvényű, munkamániás, megszállott újságíró, Cal McAffrey és a meggyilkolt beosztottjával annak halála előtt szenvedélyes viszonyba keveredő képviselő, Stephen Collins személyes kapcsolata a filmben sokkal kevésbé hihető. Ugyanakkor a sorozatban McAffrey romantikus kapcsolata Collins nejével enyhén melodramatikus, noha Abbott szépen építi fel, míg a filmben a múltban volt afférjuk egymással, amire a cselekményben csak utalnak.
Ami mindkét változatban meglepően gyenge írói megoldás, az a végső csavart előkészítő eszköz; a tévésorozatban és a filmben is az egyik szereplő elszólása juttatja McAffrey-t a végső következtetésre az ügy valódi hátterét illetően. Bár a film négy írója (közül az egyik) egy fokkal kreatívabban, kevésbé modorosan oldotta meg a kérdést, ez az olcsó kiút az azt megelőző bravúros írói munka tekintetében enyhén szólva is meghökkentő.
A hatórás tévéverzió a karakterközpontú drámának köszönhetően sokkal valósághűbbnek, egyúttal érdekesebbnek tűnik a kétórás mozinál. Az amerikai írókat (tán kevésbé brit társukat, a mindössze rövid változtatásokat végző Peter Morgant) sokkal inkább gúzsba kötik a hollywoodi narratív hagyományokhoz való görcsös ragaszkodás és a műfaji szabályoknak való megfelelés. Míg a sorozatban a „főgonoszokat” egy darabig megszemélyesítő bérgyilkos viszonylag hamar kikerül a képből, a filmben végig a cselekmény része marad, és természetesen a végén is visszatér egy különösen ostobának és mesterkéltnek ható jelenetre.
 |
| Sármosabb és macsóbb férfiak és csinosabb hölgyek |
A történet gerincét nyújtó politikai konspiráció az új idők szelének megfelelően változott. 2003-ban még az olajipari konzorciumok hatalomra törése veszélyeztette a demokráciát, Hollywood azóta új gonoszt talált. A neokonzervatív kormányok ultraliberális, nagyvállalat-barát gazdaságpolitikájának legékesebb és legijesztőbb példái a Blackwater-szerű profitorientált nemzetbiztonsági, hírszerző és katonai magáncégek. A fokozatosan fasizálódó Bush-kormány leváltását követően most több készülő amerikai filmben és sorozatban ezek adják az ellenhőst (például a 24 legutóbbi évadjában is, holott azt bevallottan konzervatív gondolkodású készítők jegyzik).
A sorozat és a film is egyértelműen a nyomtatott sajtó lassú haláltusájának állít mementót, bár 2003-ban még sokkal kevésbé tűnt komolynak a helyzet. A moziban folyamatos – néha már erőltetett – ellenséges kirohanások hangzanak el a Russel Crowe által öreg rókaként megformált McAffrey szájából a blogok és felületes íróik ellen, míg a sorozat sokkal inkább a hagyományos oknyomozói újságírás és a bulvárlapok sekélyes stílusa közti ellentétet húzza alá.
Mint az várható, a filmben jobb megjelenésű, sármosabb és macsóbb férfiak és csinosabb hölgyek tűnnek fel, míg a britek sokkal kevésbé adnak a külsőre. John Simms visszafogott, önérzetes, ám végső soron gyakran hipokrita Cal-je ennek ellenére bármikor zsebre gyűri Crowe harsány, ír hobó-alakítását. Bill Nighy brillírozik a sorozatban a főszerkesztő Cameron szerepében, ezt a szerepet Helen Mirren vette át a filmben – neki újfent kevés ideje van igazán kibontakozni. Della Smith, az imádnivaló skót akcentusú, tenyeres-talpas újságírótanonc a filmben vonzó bloggeré lett, akit Rachel McAdams játszik, néha erősen eltúlozva. A szériában a közben hollywoodi sztárrá avanzsált James McAvoy is feltűnik Cal ifjabb és rámenősebb változataként, az ő szerepét a film írói belegyűrték Cal karakterébe.
 |
| Szakértő kézzel lerövidített, mégis élettelenebb film |
Bár a tévésorozat komolyabb ráfordítást vár a nézőtől, végeredményben sokkal jobban megéri végignézni, mint a szakértő kézzel lerövidített, mégis élettelenebb filmet. A BBC-széria komoly, vaskos napilapnak tűnik a film színesebb, nagyobb betűs, rövidebb cikkeket felvonultató, olvasóinak aktfotókkal és horoszkóppal kedveskedő bulvárlapja mellett.
