2015-ben, három évvel édesanyja halála után Szembenézés címmel készítette el a diplomafilmjét, amelyben édesapjával és huszonegy éves öccsével mennek át a gyász folyamatán. Nagyon csöndes, óvatos tapogatások jellemzik a filmet, amelyben a rendező leginkább külföldi barátjával tudja megosztani a legmélyebb érzéseit anyukája betegségéről, haláláról és az azt követő űrről. Itt még letapogatni próbálják saját érzéseiket is: bár minden nap meglátogatta anyukáját, lelkiismeret-furdalást érez, hogy nem költözött vissza a családi házba, és a kedves emlékekbe is folyamatosan befúrják magukat a végstádium megrázó emlékképei.
Néhány évvel később, miután Dér Asiaval közösen befejezte az Anyáim történetét, a rendező ismét visszatért a témához, és megint találkozhatunk a Szembenézés szereplőivel. Ritka pillanat dokumentumfilm esetében, hogy külön alkotás dolgozza fel a szereplők néhány évvel későbbi életét is, amely azonban ebben az esetben látszólag nem sokat változott. Az apa társ nélkül él ugyanabban a családi házban, ahol Sára öccse, a húszas évei végefelé járó Zalán is. Csatlakozik még a szereplőgárdához az unokatestvér, Bence, aki olyan közel áll hozzájuk, hogy akár testvér is lehetne. Az állandóság azonban csak a látszat, mindannyiukban elindult a változás.
Ez a film már a cselekedeteké. Elsősorban Sárié, aki három férfi mellett átvette az anya szerepét és összetartja családot: levezényli a karácsonyi főzést, próbálja helyes irányba terelni Bencét, akinek kezd kisiklani az élete és erősen csúszik bele az alkoholizmusba, igyekszik felrázni Zalánt, aki annak ellenére, hogy gyakran ismételgeti, hogy saját lábra kéne állni, a húszes évei második felében is a szülői házban lakik, ráadásul szakmai és párkapcsolati életében is bizonytalan. És megpróbálja meggyőzni az apját, hogy adják el a valaha otthonos és meleg családi házat, amely mára erősen vesztett a fényéből, és régi emlékek gyűjtőhelye lett.
Haragonics ebben a filmben már jóval tudatosabban használja az archív felvételeket, amelyek a kisgyerekkori emlékeket őrzik. Már az első jelenetet humorral tölti meg az a jellegzetes ’90-es évekbeli home-videó, amelyben az anya nem találja a “REC” gombot, miközben valójában már forog a kamera. Folyton a tökéletes képekre törekszik (utazás közben úgy menjenek be az alagútba, hogy nincs előttük senki, Sári szembe legyen a kamerával és integessen bele, baba Zalán miért mászik ki a képből…), és pont ezek az esetlenségek teszik emberivé, sőt átélhetővé azokat az éveket, amikor még teljes létszámmal lehetett együtt a család.
És milyen jó, hogy a Haragonics család egy olyan korban élhet, amikor már sok ember rögzítette az élete fontos pillanatait. Sokszor korholjuk magunkat, hogy ahelyett, hogy átélnénk az jelen pillanat élményét, a telefonunkat előkapva fényképezünk, videózunk - ami részben igaz, de ekkor egyszerre emléket is gyártunk azokra az időkre, amikor már elfelejtenénk, hogy egy rég meghalt szerettünk milyen volt valójában, és nem csak egy kifakult és megszépült, pasztell kép marad belőle az család emlékezetében.
Még akkor is fontos memento, ha a szereplők nem szívesen nézik vissza egykori viselkedésüket: amikor a kamasz Sára egy nyaralás alkalmával letorkolja testvérét, hogy ne nyafogjon azon, hogy nem eléggé vagány gyerekek, hanem tegyen érte. Vagy amikor az apa rászól a ovis Zalánra, hogy ne beszéljen olyan dolgokról, amiről nem tudja, hogy mi az - Haragonics pedig remek érzékkel vágja rá az archív felvételre a már felnőtt öccse vívódását arról, hogy ő butábbnak érzi magát a közegénél, és kisebbségi érzésekkel küzd.
De nem csupán a szavak ütnek nagyot, a film folyamán generációs szorongásra, ismétlődő sémákra is bukkanunk. Bence kikecmeregve a magányból családot alapít, de egy fontos pillanatban ugyanolyan megbízhatatlanul viselkedik, ahogy a feleségével való megismerkedés előtt és ahogy apósa is egész életében - amiért még pár nappal korábban ő korholta a férfit. Sári és Zalán pedig egy olyan levélre bukkannak, amelyben kiderül, hogy anyjuk is szélsőséges önbizalomhiánnyal küzdött, ennek átadásához pedig nem kellenek szavak. Elég csak annyi, hogy bár szeretett volna filmkészítő lenni, a családi VHS felvételeknél tovább nem merészkedett, illetve a színház világa is vonzotta, de inkább magyartanárként élte ki a dráma iránti szeretetét. A következő generáció továbblépett az álmodozáson, a lánya filmrendező, a fia pedig drámapedagógus lett.
A jelenben és a múltban készült felvételek mellett a rendező még öccsétől kapott hangüzentekkel és a saját álmairól szóló, édesanyajának címzett monológokkal is megtoldja a történetet, amikben azok a gondolatok is kimondhatók, amelyek hétköznapi szituációkban nehezen jönnének a szánkra, és amelyekkel sokkal intimebbé válik a dokumentumfilm.
Az utóbbi időben nem ez az első olyan alkotás a Verzión és BIDF-en, amely a rendező családjának (vagy családtagjának) életét mutatja be. Podhradská Lea Apám lánya című filmjében rég eltűnt testvérét keresi, Tuki Jencquel édesanyjáról forgatta le Jackie szerint az élet című alkotást, ezzel a betegség nélküli, önként vállalt eutanáziáról beszélve. De a Szia, Sári! - akár csak az előző mű - terápiás film. Végigkísér egy folyamataton, amelyben a szereplők helyükre teszik az emlékeket és megtanulnak élni egy olyan jövőben, amelyben valaki mindig hiányozni fog. A film végén lévő karácsony már más, mint amilyen az elején, vagy az archív felvételeken volt, Sári pedig egy álommal engedi távolabb menni anyukája emlékét, akit már nem bír tovább cipelni, de az álombeli anya ezt nem bánja, mert ő úgyis csak eddig a pontig jött. „Szia, Mama!”
