„Be akartuk bizonyítani, hogy igenis létezik jó magyar krimi” – beszélgetés a Keselyű alkotóival

Kovács István: Fulbright-ösztöndíjjal jöttem ki produceri szakon tanulni a UCLA-re. Ez egy egyéves képzés, de úgy veszem, hogy a tanulás mellett a másik fő feladatom a kapcsolatépítés, a szakom is erről szól tulajdonképpen: aktívan dolgozom rajta, hogy a különböző terveim felkeltsék valakinek az érdeklődését, mert több is van közöttük, ami alkalmas lenne koprodukcióra.

A Keselyű N. Nagy Zoltán Keselyű – A Babits-gyilkosságok című regényének adaptációjaként indult. Hogyan jutottatok el ehhez a verzióhoz?

Czeglédi Attila: Ezt a tervet annak idején Bodzsár Márkkal kezdtük el, ő megnyert egy pitch fórumot vele, így a Nemzeti Filmintézetnél zöld utat adtak a forgatókönyv-fejlesztésre. Elindult a folyamat, és az elején mindenki rajongott érte az NFI-nél, hogy végre itt egy olyan könyv, ami nincs a magyar piacon, nincs bent náluk hasonló terv. Amikor viszont beadtuk volna gyártás-előkészítésre, felülről az jött vissza, hogy a hazai piacon mégsincs szükség krimire. Próbálkoztam, ajtón ki, ablakon be, a magam kis erejéből hajtottam a dolgot, ahogy tudtam.

Az átírt forgatókönyvet újból beadtuk gyártás-előkészítésre, és ekkor már azt mondták, hogy hozzunk egy kereskedelmi tévét, ami nemcsak a sugárzásról ad befogadói nyilatkozatot, hanem pénzzel is beszáll a gyártásba. A TV2-nél viszont odavoltak a sztoriért, mondták, hogy szívesen beszállnak. Ebben az időszakban egy másik sorozat fejlesztése kapcsán kapcsolatban álltunk Herman Pierre-el, aki az Inani produkciós irodával karöltve támogatta a sorozat megvalósítását. Ekkor vásárolta meg az Inani a Keselyű forgatókönyvét tőlünk. Én pedig maradtam, mint a sorozat gyártója. Így lett a TV2 és az Inani koprodukciós gyártása a Keselyű.

Czeglédi Attila (középen) a forgatáson / Fotó: Kuri Ákos

István, te mikor léptél be a projektbe és mi az, ami megfogott benne?

K. I.: Hivatalosan tavaly májusban kért fel a rendezésre Herman Pierre (A Keselyű showrunnere). Attilával pedig már korábban is ismertük egymást, dolgoztunk együtt, és voltak más közös terveink, mint a Papp Laci, ami talán még egyszer meg is valósulhat. Elolvastam a Keselyű forgatókönyvét: este két részt, másnap reggel két részt. Már az eleje is nagyon vitt, de a negyedik részre fogott meg igazán. Már papíron is igazi kihívásnak tűnt ez a munka, mert rendezői szempontból óriási feladat, hogyan hozzuk létre a szereplőkkel azt a piramisszerű, szűkülő szerkezetet, ami bezár a gyilkos világába. És ráadásul ott van a nagyon izgalmas csúcspont, mint a westernekben az utolsó pisztolypárbaj. Nagyon meg akartam csinálni, de ezután egy féléves időszak következett, amíg ment a huzavona, hogy lesz-e belőle valami, a TV2 folyamatosan húzta a döntést. Végül tavaly október legelején közölték, hogy na, akkor ez tényleg lesz, és holnap kezdjük az előkészítést.

Akkor villámgyorsan kellett belevágnotok. Hogyan zajlott a forgatás?

K. I.: Ez az egész elképesztő volt. 34 forgatási nap, ami iszonyú kevésnek számít, a reális 48–50 nap körül lett volna. Viszont itt olyan mértékű szakmai felkészültség, alázat és csapatmunka jött össze, amit nagyon ritkán tapasztal az ember. A saját szerelemprojektjeink miatt ismerem, hogy milyen az, amikor valami mellé az emberek tiszta szívvel állnak oda, viszont egy kereskedelmi tévé sorozatán dologozni teljesen más világ. De ehhez képest ez a forgatás teljesen máshogy működött, az elsőtől az utolsó napig mindenki azt akarta, hogy a lehető legjobban sikerüljön, annyira bíztak a csapatban, a történetben, a forgatókönyvben.

Az eddigi kritikákban a hangulat és a téli képek miatt sokan felhozzák a skandináv krimik világát, ez viszont csak egy referenciahalmaz volt a sok közül. De persze tény, hogy örültem, hogy a forgatás alkalmával elkaptuk az egyetlen olyan alkalmat, amikor leesett, és meg is maradt a hó.

C.A.: Ez persze később nehézséget is jelentett, mert márciusban végeztük, amire már elolvadt.

Krimiből kevés készül itthon, pláne sorozatban. Számotokra a sorozat stílusának, hangulatának kialakításánál mi jelentett inspirációt, mire tudtatok támaszkodni?

C. A.: Nálam igazából a krimi és a thriller műfajai iránti rajongás volt a hajtóerő. Nemcsak azt akartam bizonyítani, hogy igenis létezik jó magyar krimi, hanem azt is, hogy a magyar nézőknek is kell a krimi. Szerettem volna elrugaszkodni a berögzült sémáktól, és megmutatni, hogy ezeken túl is van élet.

K. I.: Képileg sok referenciát tudnék felhozni, ami mozgatott bennünket, de végső soron mindig a történet íve, jelentése és persze a helyszínek és a karakterek diktálják, hogyan veszel fel valamit. Ez egy olyan munkafolyamat, ami közben a referenciák is változnak, hiába mondanám azt, hogy Dévényi Zoli operatőrrel mindketten nagyon szeretjük a Mindhunter-t vagy a Ripley-t, nekünk nem volt 160 napunk a forgatásra, ahhoz kellett igazodni, ami adott volt. Az eddigi közös munkáink, a Szürke senkik, a Betonzaj és az Ostrom stílusa volt számunkra inkább irányadó, azt vizsgáltuk meg, mit tudnánk ezekből hasznosítani, mivel azok is viszonylag gyorsan készültek, a Szürke senkik például 14 nap alatt forgott le.

Abból a lőszerraktárból kellett előpakolni a fegyvereket, amit ismertünk. Persze nem lehetett mindent ugyanúgy alkalmazni, ennek a sztorinak például nem feltétlenül tett volna jót a kézikamera, viszonylag kevés van benne, a végére a feszültséget pedig már teljesen lecövekelt kameraállásokból teremtettük meg. Viszont meghatározó vizuális eszközünk a lassú svenk, amivel mindig valami fontosabb pillanatot készítünk elő. Ez a forgatás közben érkezett meg, amikor a végejelenetet forgattuk és támadt egy fura impulzusom: csináljunk a vége jelenet elejére egy lassú svenket. Zoli azonnal ráérzett és értette, hogy ez stíluselem lehet. Elkezdtem gondolkodni, hogy ezek a lassú svenkek általában mindig valahonnan egy másik érzelembe vezetnek át, és hogy ezt hogyan lehetne jól belefűzni az egész sorozat stílusába. Zolival nagyon egy rugóra jár az agyunk és szerettük ezt végigvinni a négy részen.

Kovács István a forgatáson / Fotó: Kuri Ákos

A sorozat tempója, ritmusa kifejezetten feszes, ez is sokat hozzátesz a feszütséghez.

K.I.: Nem várom el senkitől, hogy megszámolja, de minden epizódban egyre több a vágás. Ez persze a két vágó (Csabai Attila 1-2. epizód, Duszka Péter 3-4. epizód) stílusából is következett, de nem véletlen, hogy őket pont azokra a részekre kértem fel, amiket vágtak, mert úgy éreztem a sorozat így kapja majd meg azt a tempóból áradó feszültséget is, amire szükségünk van. Az apró momentumokban hat leginkább a vágás ereje. Ez egy abszolút tudatos építkezés volt, amihez a két vágónk tehetsége és skillset-je nagyon passzolt.

A forgatás menetében egyébként egyetlen kérésem az volt Attilához, hogy a negyedik részt a végén vegyük fel, és hogy ez kronológikus sorrendben legyen leforgatva.

Markáns szerepe van itt a filmzenének is. Hogyan alakult ki ez a kicsit szokatlan, borzongató hangzásvilág?

C.A.: Ez Istvánnak köszönhető, aki az elejétől kezdve mantrázta nekünk, hogy mennyire szükség van rá. A magyar gyártási költségek egy sorozatnál nem mindig fedezik, hogy komoly filmzenét lehessen hozzá iratni. István fejében viszont az volt, hogy a hangnak és a zenének kitüntetett szerepe kell hogy legyen, mert a főhős és a főgonosz szempontjából is fontosak. Kérdéses volt, hogy ez költségvetés szempontjából hogyan fogjuk tudni megoldani, de végül csak sikerült, és Faltay Csaba zeneszerzőt alaposan meg is dolgoztattuk.

K.I.: Zalán a hangjából él a rádióban, a gyilkosnak pedig az egyik tragédiája, hogy a hangjával bárkit képes leutánozni, de ez az AI korában már szinte teljesen irreleváns képesség. Úgy láttam, hogy két út van előttünk, vagy fogunk valami létező zenét, és azt nagyon okosan végigvezetjük, vagy zene nélkül próbálunk meg feszültséget kelteni. Számomra viszont a gyilkos karaktere teljesen összenőt azzal a zeneszámmal, amikor először felbukkan a képernyőn és gyilkol. Ez egy rendkívül zavarba ejtő zene, emberi hangokból épül fel és a könyv első olvasásakor bukkantam rá. Ez volt az alap, számomra ez a gyilkos karaktere zenében.

Úgy éreztem, hogy az emberi hang itt meghatározó, és ezt tovább kellene vinni a többi trackre is. Úgyhogy megvettük ezt az egy számot, Faltay Csaba pedig tökéletesen hozta ezt a stílust a teljes filmzenében. Iszonyatosan tehetséges, úgy érzem, ő egy hidden gem a zeneszerzők között.

Zsigmond Emőke a Keselyű című sorozatban / fotó: TV2

Véres jelenetek és brutalitás terén a sorozat sokszor feszegeti azokat a határokat, ameddig egy kereskedelmi tévé általában el mer menni. Mennyire volt ebben szabad kezetek?

C.A.: Őszintén szólva mi sokkal jobban feszítettük volna ezeket a határokat. Hatalmas harc volt, hogy István és Zoli kreativitását hogyan húzzuk vissza odáig, hogy ne az legyen belőle, hogy mindent kivágat a csatorna az utómunkában. Mert a kritérium az volt, hogy benne kell maradjunk a 16-os karikában. Sok mindent nem úgy mutattunk meg, ahogy legszívesebben tettük volna, mert a TV2 máskülönben nem nagyon tudta volna hová beilleszteni a műsorstruktúrjába. Persze most valahogy végül mégis a 18-as sávban kötöttünk ki.

K.I.: Az volt a félelmem, főleg az utolsó résszel kapcsolatban, hogyha eltompítjuk, elszépelegjük, akkor az egy nagyon másik dolog lesz, mint ami a koncepciónk. Sok megbeszélés volt, az is felmerült, hogy közvetlenül nem mutathatunk meg semmit a véres központi jelenetből. Végül egy egészséges kompromisszum született. Ami látható belőle, az így is nagy hatással lesz a nézőre, és épp olyan effektív, ha a többit meg a képzeletükre bízzuk.

Az egésznek meglehetősen cinikus, sötét hangulata van, de közben vicces is, főleg a két rendőr karakterének hála.

K.I.: A humora nagyrészt Bodzsár Márktól jön, eredetileg még több is volt belőle, de a forgatás előtt kértem a másik írónktól, Bárány Mártontól, hogy irtsunk belőle. Nagyon szeretem Márkot és a munkáit, de ez a fajta humor az ő erőssége, nem az enyém, mert én inkább drámaibb alkat vagyok. Mondtam is Attilának és Pierre-nek, hogy muszáj abba a drámaibb irányba vinni, amiben jó vagyok. Számomra túl sok szituációs komédia volt benne, ami lazított volna a szerkezeten, én viszont így tudtam csak a színészeket elvinni oda, ahol a negyedik részre lenniük kellett. Ezzel ők teljesen egyetértettek, és az volt a szemük előtt, hogy én jól tudjam végezni a munkám.

Trill Zsolt és Bezerédi Zoltán a Keselyű című sorozatban / fotó: TV2

Zalán karaktere annyira idézi Sebestyén Balázst, hogy konkrétan a sorozat első jelenete a hírhedt Sebestyén Balázs, a tahó című videó újrajátszása.

C.A.: Ez konkrétan az utolsó nap utolsó jelenete volt. Azért maradt ennyire sokára, mert annyira át kellett alakítanunk, „megfiatalítanunk” hozzá Zsoltot. Mi Istvánnal forgattunk még a stúdióban, a second unit pedig elvonult Zsolttal valahová a negyedik kerületbe, egy lakótelepre. Online tartottuk a kapcsolatot, egy kis monitoron figyeltük mit csinálnak, de már nagyon vártuk, hogy visszajöjjenek és megünnepeljük együtt a forgatás befejezését.

Zalán nem egy szerethető figura, és ahogy haladunk előre a történetben, annál kevésbé. Dér Zsolt mégis képes eladni annyira, hogy nézőként végig menni tudjunk vele. Mi volt az, ami miatt őt szúrtátok ki a főszerepre?

K.I.: Az, hogy egy ilyen sorozat ennyire merészen, ilyen antipatikus főhőssel elkészülhetett, mint Zalán, már önmagában nagy dolog. Ebben a csávóban valóban nem sok minden szerethető van. És mégis nézed, mert kíváncsi vagy, hogy mi lesz vele, valahogy már te is megadnád neki a büntetését.

Gyorsan megszületett az ötlet a fejemben, hogy Zsolt legyen Zalán. Attilának is tetszett, de azért meg kellett győzni. Felhívtam Zsoltot, hogy lenne ez a dolog, eljött a castingra, és már az első alkalommal elképesztően jó volt, nagyon komoly munkát tett bele és érzékenyen, jó arányokkal nyúlt a karakterhez a kellő pillanatokban. Egy kaméleon a csávó. Aztán már vele csináltuk az összes többi szerep castingját is.

C.A.: Azt gondolom, hogy az összes szereplő közül ő volt az, aki kapcsán a legkevesebb vitánk volt. Abban már az elejétől egyetértettünk Istvánnal, hogy ne építsünk olyan színészekre, akiket nagyon sokat foglalkoztatnak, hanem friss, ropogós arcokat keressünk, még ha nem is lehet úgy rárakni őket egy poszterre és automatikusan bevonzani a rajongókat, mintha mondjuk Nagy Ervint választanánk.

Zsoltot korábban nem ismertem, nem láttam semmiben, teljesen vakon voltam vele. István bedobta a nevét, és ekkor kezdtem utánanézni. Rágugliztam, és azt látom a képeken, hogy ez egy hipszter srác…hogy adjuk őt el mainstream rádiós sztárnak? Végül az döntötte el nálam, amit István mesélt: amikor felhívta őt a casting miatt, Zsolt első kérdése az volt, hogyan nézzen ki, leadjon súlyt, felhízzon a szerephez? Nagyon meggyőző volt, hogy valaki, aki még nem is tudja, hogy ővé lesz-e a szerep, már így készül a castingra. Szóval nálam ez egy gól volt, úgy gondoltam, hogy már meg is van - persze azért megnéztük a castingon. A gyilkossal kapcsolatban viszont sokkal több csörténk volt.

Dér Zsolt a Keselyű című sorozatban / fotó: TV2

K.I.: A sorozatgyilkos szerepére két jelöltünk maradt végén, akik nagyon erős voltak, és mindketten más okból. Egyiküknek abszolút az arcára volt írva a nehéz gyerekkor, mint a karakternek. A másik pedig Jankovics Péter volt, akinek egyszerűen nagyon működött az arca, a tekintete, a karaktere, a nüansznyi rezzenései. Szerintem egy amerikai filmbe is mehetne bármikor. Bármennyire is meggyőző volt a másik színész, amikor Peti megjelent, rögtön azzal kezdte, hogy ez a karakter én vagyok, a furcsa gyerek, aki keveset szól, akinek mindig is volt valami stikkje, aki valahogy mindig önálló entitásként létezik. Két nagyon erős felvétel született vele a castingon, ami eldöntötte a dolgot. Színészileg elképesztően hiteles és pontos volt,nem véletlen, hogy Pintér Béla első számú színésze.

A harmadik főszereplő pedig Adél, azaz Zsigmond Emőke, mint Zalán felesége és munkatársa. Erről a hideg, törtető karakterről eddigi filmes szerepei alapján nekem nem ő jutott volna rögtön eszembe, meg is lepett, mennyire jól tudta hozni. Ti hogyan találtátok meg őt rá?

K.I.: Viszonylag egyszerűen, abból a szempontból, hogy évfolyamtársam volt az SZFE-n, és ott már dolgoztam vele egy felvételi filmben. Most egy nagyon hideg karaktert kerestünk erre a szerepre, és nekem ő az első pillanatban beugrott attól függetlenül, hogy Tiszeker Dani filmjeiben teljesen máshogy játszik. Nagyon kíváncsi voltam rá, hogy ezt meg tudja-e oldani, mert azt gondoltam, hogy színészileg remek kihívás olyan karaktert játszani, ami ennyire távol van attól, amit eddig ő mutatott. Azt hiszem, hogy mindenki egyetértett abban, hogy Emőke egy nagyon jó választás, és nagyon jól működött a kémiája Zsolttal. Emő nagyon intelligens és építő színész, elképesztő volt visszanézni vele a felvételeket, azt, hogy milyen precizitással reagál az instrukciókra.

István, mi volt legerősebb forgatási élményed, ami valószínűleg évek múlva is be fog rögtön ugrani a sorozatról?

K.I.: Akkor éreztem, hogy ez az egész tényleg megvan, amikor az ötödik vagy hatodik napon felvettük Zalán és Adél vitáját a hálószobában. Mert azelőtt merült fel bennem először, hogy megfelelő színészi játékkal, megfelelő hőfokon fog-e égni ez, meglesznek-e azok a spontán reakciók, amit nem lehet előre megbeszélni a színésszel, mert akkor elhasználódik. Tudunk -e egymásra úgy hatni, ahogy csak egy forgatáson lehet? Tudok-e olyan apróságot mondani még, ami segít? Tudom-e használni azokat a rendezői technikákat, ami a színészt úgy billenti ki az egyensúlyból, hogy közben segíti? És hogy tudunk-e olyan jelenlétet megteremteni, ami szétfeszíti a jelenetet?

Csupa olyan kérdés, amivel rengeteget foglalkozom forgatás előtt és alatt. És bár mindent igyekszünk megtervezni, vannak olyan apróságok, amiket nem lehet mindig teljesen uralni, csak ott, abban a pillanatban, amikor megszületik. De pont ezektől az apróságoktól lehet egy alakítás kiemelkedő. És ezt a jelenetet olyan koncentráltan oldottuk meg hárman, ami után nem volt kétségem, hogy ez megvan és meglesz, mert létrejött köztünk a teljes bizalom. Nagyon tehetséges színészekkel dolgozhattam ebben a sorozatban. Minden pillanatában.

Úgy tudtam erre a munkára tekinteni, mint a sajátomra. Az Ostrom óta nem volt ténylegesen saját munkám, Attilával csináltuk A királyt, de ott úgy működtem, mint egy felkért rendező, önmegvalósítás nem sok volt benne, követtem azt, hogy mit csinált a főrendező, ahhoz képest megpróbáltam hozzárakni, amit tudok és ennyi. De a Keselyűnél éreztem 8 év után először, hogy ezt nagyon jól meg akarom csinálni. Ritka, hogy az ember tényleg olyanon dolgozhat egy felkérésnél, amit a sajátjának érez.