Candy fiatal festőtehetség, Yan az apját kereső gimnazista, Jeanne kissé túlhajtott bírónő. Egy ausztrál, egy hongkongi és egy francia nő: a legutóbb látott három film főszereplői. Mindhárom film versenyben, mindhárom film siker. De eddig úgy tűnik, egyiket sem veszélyezteti az Arany Medve.
Cukorlány – a tragédia
Niel Armfield ausztrál rendező Candy című filmje egy szerelmespárról (Candy és Dan) szól, akik úgy érzik egymásban a paradicsomot találták meg. De semmi sem tökéletes, mindketten heroinisták, így a paradicsomból lassan pokol lesz. A Candy ugyan nem mutat újat a heroinistákról a drogos filmekhez képest, de valamit mégis zseniálisan tud: érzékenyen mesélni olyan közhelyekről, mint a kapcsolatok lehetetlensége, az ahogyan tönkreteszi két ember egymást és önmagát. A filmet az menti meg a banalitástól, hogy a jelenetek nem kiszámíthatóak, sőt eszünkbe sem jut azon gondolkodni, mi lesz a mozi vége. Ugyanis ez kezdettől fogva egyértelmű - Armfieldet nem az eredmény érdekli, hanem a hogyan, s mindez hiteles, tiszta, egyszerű képekkel fölrajzolva, minden hatásvadászattól mentesen.
Izabella
Míg a Candy egy kapcsolat tönkremenetelét tárta szemünk elé, addig az Isabella című kínai - hongkongi film egy kapcsolat létrejöttébe ássa bele magát. Yan (Isabella a kutyája neve) tizenhét éves gimnazista, nemrég halt meg az édesanyja, és megkeresi apját, aki szinte minden este más, kb. Yan-nal egyidős lánnyal tölti az éjszakát. Egy reggel épp bekopogna hozzá, amikor szembejön vele egy lány. Yan bemegy a nyitott lakásba, látja, hogy alszik az apja, körülnéz, majd leül enni. Az apa kitántorog a hálószobából, ránéz a lányra, és meg akarja csókolni. Yan elszalad. Ez az expozíció története lineárisan, viszont a film maga térben és időben ugrálva meséli el ezt a részt, egy darabig a néző fejében is úgy áll össze, hogy az apa saját lányával feküdt le. Ez az elbeszélésmód nagyszerűen érzékelteti azt az álomszerű apa-lány kapcsolatot, ami később kialakul közöttük. Az apa hagyja, hogy tizenhét éves lánya dohányozzon, együtt rúgnak be, és hatalmasakat nevetnek. Minden kamasz ilyen apáról álmodik, és ez a kamasz meg is kapja - igaz, hogy közben bele is szeret. Pang Ho-cheung filmje olykor a távol-keleti filmektől megszokott patetizmussal (hosszú szomorú tekintetek és lassú gitárzene), olykor pedig az ázsiai mozik tipikus humorával operál, viszont a kihagyásos történetvezetés a legrutinosabb nézőt is félrevezeti sokszor.
 |
| Isabelle Huppert A hatalom mámora |
Izabella és az unokafivérek
Szintén Izabella, csak ez Isabelle Huppert, a legújabb Claude Chabrol film főszereplője, melynek címe L’ivresse du pouvoir – A hatalom mámora. Jeanne Charmant bírónő roppant komplex üggyel foglalkozik, veszélyes és nagy a nyilvánossága. Éjt nappallá téve foglalkoztatja az ügy, miközben férje kissé elhanyagolva érzi magát. Chabrol hősnője érett, komoly és rettentő cinikus, akár egy nyomozó az ötvenes évek noir-jaiból. Magánélet számára nem igazán létezik. Ebben a feketekomédiában minden vicces jelenet lényegében a főhősnő cinizmusából adódik. Akkor nevetünk, amikor ő szólal meg, vagy akkor, amikor az ő szemével látjuk a sarokba szorult öltönyöst.
A rendezőmestertől megszokott balsejtelem a legvidámabb jeleneteket is átszövi. A francia és amerikai bűnügyi történetek és rendőrvígjátékok hagyományai köszönnek vissza Chabrol filmjében, persze nem szájbarágósan és nagyon modernül. Hiszen a galléros nyomozó itt egy kívülről törékenynek látszó bírónő, aki úgy füstöl, mint a gyárkémény. S hogy az önreflexió se hiányozzon: a bírónő férjének unokafivére hozzájuk költözik, és egy pisztoly is előkerül!
