A Magyar Filmhéten az elmúlt három év magyar filmterméséből szemezgethetünk, ami igen nagy kihívás elé állítja azokat, akik célul tűzték ki megnézni valamennyit. Ugyanis csupán kisjátékfilm kategóriában ez nyolcvanöt alkotást jelent. A KJ08-as blokkban ebből hetet láthattunk.
Ferge Roland El című rövidfilmje valós társadalmi kérdést állít középpontjába, hiszen a fiatalok otthonról elvándorlását dolgozza fel. A film egyik érdeme is ez, hiszen ahogyan a későbbiekben látni fogjuk, a mai fiatal filmkészítők szívesebben nyúlnak az egyén személyes küzdelmeihez, távol áll tőlük a nyílt társadalmi szerepvállalás. Az univerzalizálást segíti a kiemelt főszereplő hiánya: nyolc kisgyermek küzdelmes útjának lehetünk tanúi, a családi háztól az állomásig, ahonnan bár nem tudjuk merre, de úgy sejtjük, messzire vezet még az út. A stilizálás teremtette általános érvényűség egyfajta parabolává alakítja a filmet, a közelképek pedig egyből kiváltják az együttérzésünket az érintettek iránt. Így mire rájövünk, hogy valójában miről van szó, addigra jó esetben az instant válaszok és előítéletek lebomlanak és egy kicsit el tudunk gondolkodni a valós problémáról. Azonban éppen a képek túlzott letisztultsága és a zene szinte exploitáló használata okán fogalmazódhat meg néhányunkban a hatásvadászat kritikája. A hatás mindenképp erős: a film a 64. Berlinálén kitüntető oklevelet kapott.
Nagy Dénes Tar Sárndor írásából készült filmje, a Lágy eső akár az El egyik itthon maradt kissrácáról is szólhatna. Vidéki, nevelőszülőkhöz került fiú, aki éli kis gondjaitval, örömeivel tarkított életét, mindezt azonban aránytalanul megnehezíti a tény: azért fogadták örökbe, hogy a disznótelepen dolgozó nevelőapa segítségre tegyen szert. A már sok fesztivált megjárt kisfilm (Cannes, Nizza, Curtas, Friss Hús) a hétköznapok egy-egy pillanatának kimerevítésével válik hitelessé. A vizuális és zenei keretbe foglalt történet talán az utolsó időszak a fiú életében, amikor még naivan és őszintén szeretett, ez pedig egy elszigetelt környezetben elsajátított – a „normál” világban életképtelen – szabályrendszerrel kicsit sem könnyű. A fiú otthontalanságával, kiszolgáltatottságával, fogódzkodók nélküli próbálkozásaival az egykori nemzedéki közérzetfilmek figuráit idézi.
Nézd meg Nagy Dénes filmjét!
„Anyám meghalt. Apám nem ismertem.” – hangzik a válasz a Lágy eső Danijától, arra a kérdésre, miért került árvaházba. Az Apám megmutatja Mátéja hasonló múlttal rendelkezik, ami édesanyját illeti, ráadásul apját ő sem ismeri igazán. A férfivá avatásának estéjén azonban – ellentétben az El konyhaasztalnál történő kínos csendjével – mintha közelebb kerülnének egymáshoz. Míg az előző filmekben a követendő példa hiánya nehezíti meg a fiatalok mindennapjait, addig a Kamarás Iván játszotta apafigura minden erejével átörökítené saját látásmódját, amely nemcsak idejétmúlt, de gyakran szégyenérzettel jár fia számára. A poénokra kihegyezett dramaturgia nosztalgiára és nevetésre késztet, de ha mindezt lecsupaszítjuk, rájövünk: habár az apa generációjának életfilozófiája nem tökéletes, mégis határozott, aminek meg van az eredménye, hiszen nem túl fennkölt céljait eléri az est folyamán, ellentétben fiával. Azonban a bizonytalanság miatt nincs okunk az elkeseredésre, nem vagyunk egyedül, hiszen ahogy az apa megmondja a tutit: „Felnőttnek lenni nem könnyű.”
Követendő példakép alternatíváját fedezhetjük fel a Szirmai Márton rendezte Legenda Ilonka nénijében, aki maga mögött tudhat egy ledolgozott életet, sikereket, kudarcokat, és most pár óráját követhetjük nyomon. Visszahívták az egyetemre tanítani, férje is elkíséri, és bár a film végi fanyar fordulat az elmúlással szembesít bennünket, nincs felszíni konfliktus. Jól sikerült hangulatfilm emberi viszonyokról, a biztonságos, jóleső megszokottság és ismerősség érzéseivel. A blokkban egyetlen, ha nem is pozitív, de keserédes végkicsengésű filmként igen jó volt végignézni, energiát és egyben nyugalmat ad, mégis érezhető benne némi nosztalgia.
Nézd meg Szirmai Márton kisfilmjét!
Az elmúlást méltósággal viselő idős házaspár története Szirmai filmjében, akár a Miklós Dániel Attitűdjében megjelenő szereplők előélete is lehetne. Igazán abszurd történet, aminél fokozatosan derül fény számunkra arra, mire megy ki a játék – ellentétben a táncossal, aki a végén döbben rá minderre. Gyönyörű felvételek, centrális, letisztult kompozíciók, alig öt percben. Polgári lakás és egy furcsa kérés: az idős férj szeretett – régebben balett-táncosnő – felesége haldoklik, ezért azt szeretné, ha a temetésen valaki eltáncolna egy dalt az urnával. Állásinterjút is rendez a megfelelő jelölt kiválasztására. Az eredmény groteszk: szinte könnyes meghatódottság a férj részéről, aki észre sem veszi, mennyire elrugaszkodott a valóságtól álma megvalósítása érdekében.
Furcsa véletlenek okozta kényszerhelyzetek folytán Hevesi István filmjében, a Szárításban egy már bezárt fodrásznál lyukadunk ki – habár a táblán nyitva – és a fodrásznő jobban le szeretné vágni hajunkat, mint mi magunk, természetesen ingyen. Közben szépen lassan lehull a lepel és összeáll a kép: tragédia áll a háttérben, ami kikívánkozik egy magányos testből. Éppen akkor, éppen ott. Mit lehet ilyenkor tenni? Meghallgatni és segíteni, elgondolkodni. Gyakori és idétlen helyzet ez, de ebben nyilvánul meg emberségünk. Kamaradráma egy mini fodrászszalonban. Makranci Zalánnak az új frizura mellett a szerep is jól áll, Takács Kati játéka néhol kimért és erőltetett, de azért akadnak kifejezetten hiteles pillanatok is.
A Ferge filmjében érezhető apokaliptikus vízió Illés Attilánál köszön vissza: Robinson – akinek neve a szemfüles nézőket meg is foszthatja a film során lassan összeálló történet felépítésének élményétől – elhagyatott tereken bolyong, a talált fényképeket elteszi, ezzel is társakat gyűjtve maga köré. Műfaji filmes kísérleteket napjainkban csak elvétve találunk, ezért mindenképpen örömteli a vállalkozás, még ha vannak is gyenge pontjai a filmnek (a külső felvételek CGI próbálkozása, illetve a film végi S.O.S. üzenetnek álcázott gyors összefoglalása a történetnek).
A blokk kisfilmjei többnyire arról a viszonyrendszerről és választásokról szóltak, amely egy mai fiatal életét átszövi. Ferge filmjében az egyik választás: menjünk. Aki viszont marad, vagy nosztalgiával viszonyul jelenéhez (Legenda, Apám megmutatja), vagy groteszk iróniával (Attitűd). Még ha a filmek nagy részén eluralkodó negatív hangulat némi aggodalomra is adhat okot, minőségük teljes mértékben vállalható és újra alátámasztja, hogy a rövidfilmek nem csak jó gyakorlóterepet biztosítanak a fiatal filmesek számára, hanem a nézők körében is igen népszerűek.
Szerző: Szín Karolina
