Berta Csongor ígéretes színészi karriert hagyott maga mögött, hogy a Vajdaságból Magyarországra költözve egyre inkább a rapzenében teljesedjen ki. Bongor néven 2017 óta ad ki dalokat, két lemeze is megjelent, amik elsősorban az underground hip-hop közegben váltak népszerűvé. A harmadik album, a tavaly kiadott Extázis kirobbanó sikere nyomán aztán egyik pillanatról a másikra széles körben ismert előadóvá vált, aki nemrég már a Budapest Parkot is simán megtöltötte. Miközben a legtöbb zenész általában a könnyedebb témák és popposabb hangzás elérésével igyekszik egyre nagyobb közönséget megszólítani, addig Bongor lemeze pont az ellenkező okok miatt égett bele azonnal a köztudatba.
A 14 dalból (és átkötő dialógusokból) álló konceptlemez olyan őszinteséggel, mellébeszélés nélkül szól gyomorszorítóan sötét témákról, amire kevés példát találni a könnyűzenében. Egy elképzelt terápiás foglalkozás kereteibe ágyazza az alkoholizmussal és családi traumákkal való megküzdés folyamatát a probléma relativizálásától és tagadásától a haragon és kétségbeesésen át a szembenézésig, hogy aztán a hála és tenni akarás reményteli hangján nézzen szembe az eljövendővel.
Az eredetileg videoklip-fűzérnek szánt projekt fokozatosan nőtte ki magát egy ambiciózusabb filmtervvé, ezzel együtt az Extázis Uncut nem sokat változtat a lemezen felépített narratív struktúrán. A film dramaturgiai gerincoszlopa a 14 dal érzelmi és tartalmi ívére építkezik, így a zenés részek viszik előre a történetet. Ezekre csatlakoznak rá egyfajta kommentárként és kontextusmagyarázatként olyan dokumentumfilmes interjúrészletek és fikcionalizált jelenetek, amelyek a lemezen hallható nyers és tabudöntögető pszichoanalízishez konkrét arcokat és történeteket társítanak.
Joggal merülhet fel mégis a kérdés, mennyire állhat meg pusztán önértékére támaszkodva egy olyan film, ami egy majdnem egyéves, ráadásul roppant népszerű zenei anyaghoz utólag toldja hozzá a maga ötleteit. Noha gazdag filmes hagyománya van a dramatizált albumfilmeknek a Beatles klasszikusaitól (A Hard Day's Night, Help) kezdve Prince fikciós életrajzi filmjén (Purple Rain) át az olyan szabadabb és merészebb koncepcióig, mint a Pink Floyd The Wall-ja vagy a Daft Punk Discovery albumához készült anime-film, az Interstella 5555, szinte mindig egy egységes koncepció részét képezték vagy teljesen új művészi értelmezéssel toldották meg a zenei anyagot.
Nem egetrengető tanulság, mégis érdemes kihangsúlyozni, hogy ezek a filmek szinte kizárólag akkor nem válnak azonnal felejthető pr-anyaggá, hogyha képesek új kontextust kínálni a megismert zenei világhoz, vagy ha a kettő szimbiózisban, egyidőben, egy szándék szerint készül el. Ez gyakran a legnagyobb erőforrásokkal rendelkező világsztároknak sem jön össze sikeresen (gondoljunk csak Michael Jackson olyan megalomán vállalkozásaira, mint a Moonwalker vagy Mariah Carey hírhedten rossz emlékű Glitter című filmjére), jó hazai példát pedig még nehezebb találni.
Amivel az Extázis Uncut képes többé válni, mint az album sikerét meglovagoló audiovizuális promó, az elsősorban Berta Csongor közvetlenségéből és bátorságából ered, a film pedig elsősorban a dokumentumfilmes pillanatok megkapó őszinteségéből nyeri el saját létjogosultságát. A legemlékezetesebb pillanatai egytől egyig azokból az intim pillanatokból születnek, amikor semmiféle hatáskeltő, formalista eszköz nem tereli el a figyelmet a szavakról és, ami talán még fontosabb: a tekintetekről.
Amikor Berta és felesége, Cseri Hanna egy párhuzamos montázsban, a vágás ritmusát hazsnálva egymásra felelgetve felidézik, miként élték meg ugyanannak a napnak a történéseit, amikor a férfi annyira ittas volt, hogy képtelen volt eljutni egy összejövetelre vagy amikor egykori iskolai tanárával nosztaligáznak a gyerekkori szavalóversenyek sikereiről és a tanárnő szinte reflexszerűen kezd el Berta édesapjáról beszélni és arról, milyen büszke és támogató volt, a férfi megfeszülő arca vagy szégyenkező nevetése kifejezőbb bármilyen színes-szagos koreográfiánál.
Bár a videoklipes betétek és látványos tánckompozíciók színvonalasan kivitelezett és olykor kimondottan ötletes epizódjai a filmnek, sem motívumrendszerükben, sem technikai megvalósításukban nem adnak többet a dalokhoz, mint amit annak szövegéből is megismerhetünk. Az Árnyék című dalban a önmagát alakító főhős egy árnyékot hajszol, a Beef során alatt lealázza a színészek által megjelenített gyűlölködő kommentelőket, magyarán pontosan azt nézzük, amit hallgatunk, ez pedig egy idő után kifejezetten unalmassá válik. Ami a színészeket illeti, kisebb, de annál fontosabb epizódszerepekben olyan kiváló színészek bukkannak fel, mint Znamenák István (aki talán a legnehezebb mellékszerepben megkapó érzékenységgel jeleníti meg bongor édesapját), vagy Hámori Gabriella és Thuróczy Szabolcs.
Az Extázis Uncut műfaji meghatározhatatlansága ellenére nem esik szét egymástól különálló darabokra, K. Kovács Ákos rendező és Ipacs Gergely társrendező kellően feszes és lendületes vizuális egységbe tereli a zenés-fikciós és dokumentarista etűdöket is, a film pedig pont elég rövid hozzá, hogy ne váljon zavaróan repetitívvé a fikciós helyzet-klip-doku rész hármasegység folyamatos ismétlődése. Bongor története és utazása a legsötétebb mélységből egy reményteli élet felé továbbra is olyan érzelmi erővel rántja be az embert, amely alól szinte lehetetlen kivonni magunkat.
Bármennyire is gyakran tárgyalt téma a hazai kulturális-és médiatérben az alkoholizmus, a transzgenerációs traumák és a mentális betegségek egymástól szétválaszthatatlan és bonyolult kapcsolata, a rapper kendőzetlensége, önkritikája – és mindenek előtt – élni akarása és a változásért vívott harca, amit a filmben is kifejez, olyan közvetlen átélhetőséget ad a szavak szintjén kissé elinfált és kiüresített fogalmaknak, ami menetet vág az ember szívébe. Ebben az országban jó eséllyel mindannyiunk családjában és közvetlen emberi kapcsolataiban ott vannak azok a történetek, azok az életen át hurcolt sérülések, amik Berta életét gyerekkorától beárnyékolták és amik a szakadék szélére lökték.
Ahogy a film végén elmondja, az ő története még nem sikersztori. Ahogy az Extázis lemez záró gondolata is rávilágít a nagyjából bő éve tiszta férfi helyzetére – „olyan ez, mint egy kötéllétra: biztonságos, de sosem teljesen stabil, hát ezen a létrán himbálózunk mindannyian” – a démonaink sosem tűnnek el örökre, mégha olykor mélyen el is tudjuk zárni őket az élni akarás fényétől. De minden, amit ez a lemez jelent, és amit a hozzárendelt film is képes időnként megidézni az a minden nappal egyre több értelmet kapó küzdés extázisa, mellyel szembeszállhatunk saját énünk sötétségével. Így aztán a legelső szó a háláé. Mert minden bongor, aki művészetével katarzissá képes fomálni közös fájdalmunkat minket is gyógyítani tud.
Az Extázis Uncut már látható a mozikban, a CineSuper forgalmazásában.
