A napokig tartó esőzés elültével újra dübörög a fesztivál, újra megelevenedtek a plázs partisátrai, már koradélutántól mindenhol szól a zene, koccintások, koktélok, vacsorák és bulik amerre a szem ellát. A hatalmas cannes-i filmvásáron adják-veszik a gyakran még el sem készült filmeket, megy a netvörkölés, és a korábbi éveknél sokkal népesebb akkreditált újságíró és résztvevő láttán az embernek az az érzése, mintha a nagy gazdasági válság meg se történt volna. Hiába, Cannes az biznisz.
A hét legnagyobb szenzációját Brad Pitt látogatása jelentette, aki minden évben tiszteletét teszi a Croisette-en, ám ennek ellenére a rajongók őrülete kielégíthetetlen. Ezúttal annak az Andrew Dominiknek az új filmjében szerepelt, akivel már átütő sikert aratott a Jesse James meggyilkolásában. A Killing Them Softly-ban is műfaji újraértelmezésre került sor, most a klasszikus bűnügyi filmet házasította a hetvenes évekbeli új-Hollywood stílusával illetve a televíziósorozatok dramaturgiájával.
Mindentől távoli unalmas kisvárosban két piti gengszter kirabol egy illegális pókerpartit, aminek köszönhetően beindul az alvilági leszámolás, amelyet Brad Pitt figurája vezet. Azonban ahogy maguk a bűnözők is ügyetlenek és kicsinyesek, az üldözésük is többször paródiába fullad, mondjuk amikor segítséget kérnek egy nagymenőtől (Gandolfini), akinek azonban a kurvák és a martinik között nem jut ideje elvégezni feladatát. A karakterek sajnos meglehetősen laposak, illetve a közepén nagyon leül a film, azonban rendkívül érdekessé teszi az, hogy az egész alvilági ügylethez a hátteret a 2008-as amerikai választási kampány adja, ahol Bush és Obama magyarázza a válság okait és lehetséges megoldásait, illetve a ország előtt álló fényes jövőt. Minderre azonban a Pitt által játszott karakternek egyetlen, valószínűleg hamarosan szállóigévé váló megjegyzése van: „But America is not a country, it's a business. So fuckin' pay me!”
Az éppen kilencvenes éves francia legenda, Alain Resnais még mindig háromévente filmet mutat be: csendes, kiforrott, egyre inkább az elmúlás problémáját körüljáró munkákat ad ki kezei közül. Egy színdarabíró megbízottja révén értesíti színészbarátait saját haláláról, és a luxusvillájába invitálja őket utolsó kívánságának meghallgatására. Ott kiderül, hogy egy Euridiké előadás próbafelvételeit kell megnézniük: a darab új bemutatásához kér engedélyt egy fiatal amatőr csapat, és az összegyűlteknek, akik valamikor mind játszottak a darab különböző előadásaiban, kell erről dönteniük. Azonban nagyon hamar ezt a szálat elhagyjuk, ugyanis a fotelekben elhelyezkedő idős színészek elkezdik a felvétellel együtt elmondani, majd eljátszani a szerepeket. Így aztán szépen lassan elmúlásról, behelyettesíthetőségről, a színészekre rárakódó korábbi szerepekről szóló elmélkedéssé változik ez a nagyon kifinomult, komplex, önreflexív film.
A vidám Ken Loach egy újabb munkáját láthattuk a Croisette-en: a szociális drámák hosszú sorát maga mögött tudó rendező az utóbbi években egyre könnyedebb, vígjátékba hajló filmeket rendez, mind közül a legutóbbi a legvidámabb és legfelszínesebb. Rendkívül vicces jelenettel indul a film, nevetséges, a szociális hierarchia legaljáról származó, nem túl intelligens piti kis bűnözők jelennek meg egy bíró előtt, aki közmunkára ítéli őket – belőlük áll majd össze a „csapat”. Néhány kanyar utána a véletlen a whiskykóstolás felé vezeti őket, és végül felmerül egy nagyon ritka nedű ellopásának és eladásának a lehetősége. A legnagyobb gond ezzel a filmmel, hogy Ken Loach el akarja hitetni velünk, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére a legelesettebbek, a társadalom szélére sodródottak számára létezik gyors és könnyű út a felemelkedéshez.
