Megválthatatlanok

A filmhét igazi drámai színfoltja a hazánkban nemrég bemutatásra került Bűnök. A pályáját reklám-, rövid-, és dokumentumfilmekkel kezdő Annette K. Olesen első filmje, a tavalyi Dán Filmhét programján szereplő Apróbb zűrök, a 2002-es Berlini Filmfesztiválon Kék Angyal-díját vihette haza. Második egészestése embert próbáló darab, kemény pszichikai tortúra az emberi lélek útvesztőiben. Túl a kézikamerával felvett rafinált közeliken, a Bűnök a rendkívül erős alakításokra épít. Olesen bravúrja, hogy szereplőit magára hagyja a dramaturgia diktálta erőltetett menetben a kíméletlen, szinte nem fikciós kamerák kereszttüzében. A szorító egyik sarkában az Olasz nyelvlecke kezdőknek (Lone Scherfig) fodrásznője, Ann Eleonora Jørgensen, aki egy saját hitetlenségével megküzdő lelkipásztort alakít. Az ellenpólusban pedig a Születésnap (Thomas Vinterberg) Piája, Trine Dyrholm, a női börtön természetfeletti képességekkel megáldott őrizetese. A két nő tehetetlenül figyeli egymás szenvedését a saját lelkiismeretével vívott harcban. Szükségük van egymásra, de nem ismerik a miért-et, túl merevek a hogyan-hoz, a pillanat elszelel, a tragédia sorsszerűvé válik.

Bűnök
Nincsenek felesleges körök, hatásvadász jelenetsorok, a Bűnök a történetmesélés egyszerűségégével sokkol. Annette K. Olesen a dogmakamera örökké remegő képein keresztül pásztáz a lélekben. A mozdulatdráma tompított fényei kihozzák külvilágra adaptálják a belső történéseket, s az ember bízvást úgy távozik a moziból, mint akit jól összevertek. De legalább az a jó érzése megmarad, hogy mindez nem vele történik. Mert a Bűnök, angolul a sokkal kifejezőbb In Your Hands címet viseli, a reménytelenség filmje. A rendező és társforgatókönyvírója, Kim Fupz Aakeson, ugyanis végig a vásznon lebegteti a megváltás lehetőségét. A remény, akár az életben, folyamatos bíztatásként tündöklik a horizonton, csakhogy a horizont elérhetetlen, sőt délibábnak bizonyul. A két asszony története más-más verzió a boldogtalanságra és a kilátástalanságra. A bonyodalom pedig a szürke eminenciásokként sorjázó hétköznapok arctalan, színtelen és érdektelen egyhangúságában tompul múlttá. Vallás és természetfeletti Élettel felülírt harcában nincs győztes, csak áldozat.

Egy űr az úrból

Nappal és éjjel
Igazi szuicid mozi a filmhét nyitófilmje is. A Nappal és éjjel öngyilkosságba torkolló magányos ródmúvi, mely már felütésében tárgyilagosan közli a végkifejletet. Nincs kertelés, sőt még konfliktus sincs igazán, csak a múltból elősorjázó jelzésértékű ismerősök, akik az anyósülésen ülve fokozatosan fejtik fel a dráma fonalát. Eközben a történet magányos hőse, aki hiába a karrier, a barátok és a tökéletes család, úgy tűnik, már a magzati lét óta hordozza magában az örök és feloldhatatlan megnemértettséget, lépésről lépésre engedi a nézőt álarca mögé pillantani. Mikael Persbrandt olyan tökéletes pókerarccal sofőrködik végig a jólápolt negyvenes szerepében, hogy az már önmagában teljesítmény. Simon Staho (Now, Wildside) filmje ugyanis egyetlen vizuális poénra épít. Kamerája a főhős kocsijának műszerfaláról leselkedik az egyszerre mindig csak kétszereplős jelenetek résztvevőinek élethelyzeteibe. Ezzel is fokozva a személytelenség érzetét. Az öngyilkosságra készülő a világtól eltávolodva, egy tökéletesen neutrális térben és időben mozog. Élettere az autó, útitársai az egykor fontos személyek, családtagok, barátok, és a megváltás lehetséges segítői, egy bölcselő vécésbácsi és egy jobb sorsra érdemes prostituált. Persze megváltás itt sincs, csak magyarázat. Magyarázat a megmagyarázhatatlanra: a fogyasztásra orientált, állandó komfortérzetre törekvő modern társadalomban miért nem működik a legerősebb, legelemibb ösztön? Hová száműztük az életösztönt?

Az emberiség felfalja önmagát

Zöld hentesek
Bizonyítva, hogy az összkép nem olyan sötét, mint azt a dán vászonportré mutatja, akad itt vígjáték is, igaz, fekete komédia. Anders Thomas Jensen, aki többek között a Mifune utolsó dala és az Édes álmok forgatókönyvét jegyzi, Választási éjszaka című filmjével pedig megnyerte a legjobb rövidfilmnek járó Oscart, Vibráló fények című elsőfilmjével máris kasszasikert hozott. Második egészestése, a Zöld hentesek, két kétbalkezes hentes sikertörténete, akik annyira élhetetlenek, hogy főnökük szavaival élve, „még a sliccüket is elfelejtik lehúzni hugyozás előtt”. Nem különbözne ez bármely más komédiára élezett „vaktyúk is talál szemet” sztoritól, ha hőseink titkos pástétomreceptjének alapja nem az emberhús, módszere nem a sorozatgyilkolás lenne. A film titkos receptje pedig a morbid humorral fűszerezett „dán vidámság”, amit, különösen a filmhét alkotásait tekintve, nem kell bemutatni.

A gyerekkora óta frusztrált, Cristopher Walken szenvtelen arcát izadtságcseppekkel mixelő Svend nem kedvtelésből vagy bosszúvágyból, csakis szenvedélyből öl: a munka iránti rajongásból. Számára a siker doppingszer, a maximalizmus kötelező. Társa, Bjarne, régi családi tragédia mentén neurotizálódik. Ha haragszik, sípcsonton rúg, ha megnyugvásra vágyik, kisállatokat preparál, ha szerelmes lesz, hát biztos, hogy a temetőőr fogadott lányát szemeli ki magának. A siker érdekében még attól sem riad vissza, hogy hét éve kómában fekvő ikertestvére szerveit áldozza be a frissvállalkozás fedezetéül. Ezek után nem meglepő, ha kettejük találkozásából igen abszurd ámokfutás születik. A fogyasztói társadalom pedig tökéletes alanya a komédiának, hiszen az örökké habzsoló embermassza, ha már kifogyott az ínyencségekből, akár a saját húsát is képes feltálalni, míg végül az emberiség szép lassan felemészti saját magát – ezúttal szó szerint. És ha úgy tetszik, a példamesét fel lehet fogni az állatvédelem kiáltványának is, hiszen a sikerszériának mindössze kilenc csirke esik áldozatul. Annál több ember, de ez csak a dán eltűntek képcsarnokát növeli. Elvonatkoztatva a morbid témafelvetéstől akár szerethető kisemberek boldogság- és boldoguláskereső, nagyon is humánus történetét kaphatjuk – gyilkos feketehumorba öltöztetve.