Körültekintő szervezéssel, ám különösebb faksznik nélkül került lebonyolításra a családias hangvételű Osztrák Filmmustra, melyre a festői szépségű Grazban gyűlt össze Ausztria filmszakmájának apraja-nagyja. Az ember ugyanakkor – nem alaptalanul – szkeptikusan közelít a szomszédunkban zajló filmszemléhez, hiszen az osztrák filmgyártás, sosem volt önálló, maradandó értékeket felmutatni képes ipar, s erről az a féltucat külföldi újságíró is meggyőződhetett, akik részt vettek a szemlén – közülük a többség Németországból érkezvén a helyszínre.

Témájában osztrák...
 Raoul Ruiz: Klimt
Már a nyitófilm választás is jelzésértékű, egy dokumentumfilm Florian Flicker rendezésében. A No Name City egy Bécs melletti western-park nevét rejti, melynek lakói és szervezői a valóság és fikció határán mozgó életet élnek. A doku szórakoztató jelenetekben örökítette meg a mai civilizáció folyamatos beszivárgását a 19. századi körülmények közé, melyre különösképpen az örökké elromló berendezések javításában volt szükség kreativitásra, ám utóbb a film akarva-akaratlanul is érdektelenné vált. A filmválasztás mindazonáltal érthető volt, hiszen a No Name City – dokumentumműfaja ellenére – az egyetlen szélesebb közönséget lázba hozó alkotás volt a koprodukciók árnyékában. Utóbbiak között megtalálható volt Berlin friss Arany Medve nyertese a Grbavica, a John Malkovich főszereplésével készült Klimt, illetve Michael Haneke Rejtély című cannes-i nyertese. Ezek közül a Grbavica bosnyák-horvát-német-osztrák koprodukció a balkáni háború utóhatásairól, a Klimt a chilei Raoul Ruiz alkotása a 19. századi osztrák avantgárd festőről, Gustav Klimtről az amerikai John Malkovich-csal a címszerepben, valamint francia és brit koprodukció partnerekkel, a Rejtély pedig a kvázi-osztrák Michael Haneke alkotása francia színészekkel (Juliette Binoche, Daniel Auteuil, Anne Girardot) és olasz-német közreműködéssel (nálunk április 27-én mutatja be a Budapest Film – A szerk). Látható tehát az osztrák film körüli legnagyobb dilemma: a vezető producerek nemzetisége miatt osztráknak minősülő filmek a valóságban nemzetközi alkotások, egyáltalán nem bővelkednek helyi jellegzetességekben. Ha érdekesek és sikeresek, láthatóan nem az osztrák filmhagyományoktól lettek azok.

A felhozatal ismeretében éppen emiatt a retrospektív vetítések bizonyultak a legizgalmasabbnak, főképp, mert azt az Elisabeth Bergnert emelték középpontba, aki legnagyobb sikereit magyar származású férje, Czinner Pál – Paul Czinner – rendezéseiben érte el, s nem utolsósorban maga is akkori magyar területen látta meg a napvilágot. A programban három Bergner-film került vetítésre, mégpedig a legizgalmasabbak: az utolsó néma-, az első hangosfilm, valamint az Angliában készült A Stolen Life (Ellopott élet).
Az 1929-es Fräulein Else túlzás nélkül a némafilmkorszak egyik remekműve, melyben Czinner és az operatőr Karl Freund hihetetlen, s némafilmekre nem igazán jellemző mozgalmasról tettek tanúbizonyságot. A kamerát bátran mozgatták, hol fahrtok, hol izgalmas svenkek hozták lázba a nézőt, miközben a történet sem untatta az embert, sőt! A történetben egy fiatal lány az Osztrák-Alpokban múlatja idejét, miközben apja tönkremegy, s arra kéri csemetéjét, hogy kérjen kölcsön az üdülőhelyen tartózkodó milliomostól. Utóbbi rá is állna, ám megteszi a maga tisztességtelen ajánlatát: ha a lány megmutatja neki bájait, megnyitja pénztárcáját. A nyolcvan évvel ezelőtt meglehetősen szabatos témájú dráma remek alakításokkal és erős befejezéssel egészíti ki a kiváló, operatőri, illetve rendezői teljesítményt.

Legnagyobb sikereit magyar származású férje, Czinner Pál – Paul Czinner – rendezéseiben érte el
Elisabeth Bergner-retrospektív
Kevéssé sikerült emlékezetesre az Ariane, mely férfi és nő szerelmét, valamint a beteljesülésig tartó vívódását örökíti meg. A csodaszép és örök fiatal Elisabeth Bergnert itt sem lehet megszólni, de nem képes olyan maradandót alkotni, mint hang nélkül, tisztán a testbeszédet, valamint mimikát alkalmazva.
Ám, hogy nemcsak a némafilmkorszak sztárja volt Bergner, azt jól mutatja 1936-os Oscar-jelölése a legjobb színésznő kategóriában az Escape Me Never című filmért – a kategória jelöltjei között Katherine Hepburnnel és Bette Davisszel –, valamint a tényleg ragyogó A Stolen Life – angol nyelven, ám ismét Czinner rendezésében. Ebben a filmben két szerepet kapott a már 42 éves (!) ám még mindig csak húsznak látszó Bergner: ikertestvérpárt alakított, akik ugyanazon férfiért epekednek, s mikor egy balesetben meghal a férfival összeházasodó húg, a nővér belebújik a feleségszerepbe – de a teljes hasonlóság ellenére a vak apát nem lehet átverni. A Lopott élet hollywoodi eszköztárral dolgozó, mai szemmel nézve is remek szórakoztató film, apró magyar részsikerrel, s a fénykorát élő Elisabeth Bergnerrel.

Még szerencse, hogy a retrospektív megmentette az unalomtól az osztrák filmmustrát, mely laikusok számára nem volt képes bebizonyítani saját identitását, a szakemberek számára pedig semmilyen meglepetéssel nem járt. A magyar film jóval előrébb tart: önálló stílussal, elképzelésekkel, és népszerű szórakoztató filmekkel is képes előrukkolni, amely nálunk sokkal gazdagabb nyugati szomszédunknak külföldi segítség nélkül egyelőre nem megy.