A panelbeszélgetés vendége volt Szíjártó Anna producer, aki jelenleg Korom Anna Lady Sunshine című nagyjátékfilmjén dolgozik, valamint nemrég fejezte be Csuja László harmadik nagyjátékfilmjét; Veres Attila, író, forgatókönyvíró (Itt érzem magam otthon, A pokol élővilága), akiknek a regényei itthon és külföldön is egyaránt sikereseke; Szabó Iván forgatókönyvíró (Állampolgár, Viharsarok), a MAFOR elnökségi tagja, több mint egy évtizede tanít kreatív írást; Angyalosy Eszter a Torino Series Lab szakmai vezetője és a Joyrider egyik alapítója, aki elsősorban külföldön fejleszt forgatókönyveket, sorozatokat. A panelbeszélgetést Kerékgyártó Yvonne filmrendező-forgatókönyvíró moderálta, szintén a MAFOR részéről.
A beszélgetés elején részletet láthattunk a programhoz kapcsolódó The History of Concrete című kreatív dokumentumfilmből, amely szórakoztató iróniával mutatta be az alkotói válságot. Azoknak, akik foglalkoztak már valaha írással vagy történetfejlesztéssel, ismerős volt a problémakör: a szenvedő alkotónak természetesen van ideje elmenni egy olyan műfaji film workshopra, amely azt ígéri, hogy egyetlen alkalom alatt megtanítja számára a biztos siker titkát. Ez pedig nem más, mint a műfaji keretek minél pontosabb betartása. Felmerül azonban a kérdés, hogy egy fejlesztési folyamatban inkább inspiráló vagy fojtogató egy ilyen típusú megkötöttség?
Szíjártó Anna szerint a kiszámítható, optimális szórakoztatást ígérő csatornák szándékosan és szükségszerűen alkalmaznak egyértelmű keretrendszert ahhoz, hogy be tudják tölteni a funkciójukat. „Hazamegy a romantikus filmőrült egy nehéz munkanap után, és amikor bekapcsolja szeretett sorozatát, nem akarja, hogy az epizód bármilyen szinten kilökdösse a komfortzónájából. A bevett formulák természetesen jól működnek, hiszen kutatják, elemzik, közönség előtt tesztelik azokat. Ezzel szemben egy művészi igényességgel készülő filmnél nem jönnek szóba hasonló bevett receptek.”
The History of Concrete / Fotó: BIFF
Angyalossy Eszter az alkotás célja felől közelítette meg a keretrendszer kérdését. Egy kereskedelmi célú alkotás esetében szerinte elvárható, hogy az alkotók hozzáigazítsák a projektjüket ahhoz a brandhez, amelyet a csatorna kijelöl számukra. Tapasztalata szerint a keretrendszereket ebben az esetben egyfajta küszöbként használják, hogy kiszűrjék a csatorna profiljába nem illő terveket. Onnantól, hogy bizonyos alapoknak megfelel a produkció, megnyílik az alkotó számára a tér a kibontakozásra, de a keretek akkor is segíthetnek, amikor az alkotó bizonytalan.
Kerékgyártó Yvonne szerint nemzetközi pályázatokon is tapasztalhatóak olyan tartalmi trendek és elvárások, amelyeknek érdemes lehet megfelelni az előbbrejutáshoz. Veres Attila úgy tapasztalta, hogy például a Kreatív Európa MEDIA pályázatán nem narratív kritériumokat szabnak meg, hanem reprezentációs szempontból tesznek javaslatot a pályázatírók a pozitív elbírálás érdekében: egy filmtervben ilyen a kisebbségábrázolás vagy a nemek aránya. Mindazonáltal Kerékgyártó hangsúlyozta, hogy a MEDIA pályázat jó lehetőség, és sok magyarországi alkotó ennek köszönhetően tudott továbblépni projektjének megvalósítása felé, ha itthon a filmterve nem ment át a tartalmi cenzúrán.
Szíjártó szerint sok múlik a producer vagy a pályázatíró kreativitásán is, akik a filmtervet a megfelelő értékek kidomborításával pozicionálhatják. „Fontos, hogy legyen az alkotó mellett valaki, aki meglátja, hogy kihez érdemes fordulni, és aki össze tudja foglalni a projekt értékeit a finanszírozó számára. A forgatókönyv külön dolog, annak ettől függetlenül működnie kell.”
Angyalosy Eszter a pozicionálást a megfelelő finanszírozó megtalálásában tartja fontosnak: „Nem tartom hasznosnak, ha egy filmet hajlítanak a finanszírozóhoz, ehelyett inkább azt érdemes tudni, hogy hova fordulsz pénzért. Egy kereskedelmi tévé vagy egy streaming platform profitorientált, ezzel szemben a közfinanszírozásból készülő projekteknek nem kell visszakeresniük a befektetett összeget, ott bizonyos értékeket várnak el tőled. Ha az alkotásod nem felel meg ezeknek az értékeknek, akkor ne azt a finanszírozót válaszd. Nem meggyőzni kell valakit arról, hogy a projekt megfelelő, hanem partnert keresni, akivel közösen megvalósítható az alkotó víziója. Ha megvannak azok az alapértékek, amelyekből az alkotó nem enged, a fejlesztés során a történet dramatizálásában már könnyebb rugalmasnak lenni és együttműködni.”
Angyalosy Eszter / Fotó: BIFF/MAFOR
Az Adaptáció című film részletének megtekintése után Szabó Iván elmondta, hogy szinte vallásosan nézi meg újra és újra ezt a filmet, és minden osztálynak, amelyben tanít, levetíti. A filmrészletről elmondta, hogy számára tökéletesen foglalja össze a forgatókönyvíró feloldhatatlan belső dilemmáját. „Szeretnénk zsáner sztenderdeket alkalmazni, de mégsem, mert szeretnénk eredetiek maradni, miközben azt is szeretnénk, hogy megnézzék és szeressék a filmet. Az írásban azt a kényes egyensúlyt kell megtalálni, hogyan maradhatok eredeti és hű magamhoz, miközben szem előtt tartom annak a felelősségét, hogy valakit két órára leültetek a vászon elé. És ez utóbbit szerintem nagyon komolyan kell venni.”
Kerékgyártó úgy fogalmazott, hogy bár a MAFOR-ban sokféle író van jelen, abban mindannyian egyetértenek, hogy a forgatókönyvfejlesztés jó és hasznos dolog, mégis sokakat traumatizált egy-egy fejlesztési folyamat Magyarországon. Arra a kérdésre, hogy mi lehet a pozitív fejlesztési folyamat záloga, a megfelelő alkotótársak megtalálása a beszélgetés minden tagjának fontos volt.
Szabó Iván pozitív fejlesztési élményként a külföldi tapasztalatairól mesélt. Kiemelte, hogy jó hatással lehet az, ha olyan ember tesz fel kérdéseket a projekttel kapcsolatban, aki nem ismeri sem az országot, sem a kultúrát, sem egy nép közös referenciapontjait, utalásait. A terv prezentálása idegen nyelven elősegíti, hogy három lépés távolságból szemlélje az alkotó a projektet, valamint azt is, hogy megtalálja a történetben az univerzális síkot, és érthetővé tegye egy szélesebb közönség számára. „A másik érdekes tapasztalat a külföldi fejlesztéseken, főleg nyugat-európai közegben, ahogy rácsodálkoznak a gondolkodásmódunkra. Sokszor kérdezik, hogy de hát ez a karakter miért nem próbálkozik ezzel, vagy azzal… ilyen könnyen feladja? Hol van az állam? És akkor el kell magyarázni. Ez mindenképpen egy jó reality check, hogy a világ egyébként hol tart, és mi hol vagyunk.”
Angyalosy Eszter így fogalmazott a fejlesztési folyamatról: „Úgy gondolok a történetmesélésre, hogy az egy kommunikáció. Alkotóként van valamilyen mondanivalóm, amit becsomagolok egy történetbe, a közönség pedig kicsomagolja. Szerencsés esetben azt érti meg, amit mondani akartam. A fejlesztés menet közben egy teszt, hogy amit kommunikálni próbálok, működik-e.”
Veres számára az ideális fejlesztési munkakapcsolat kulcseleme a bizalmon alapuló munkamegosztás, amikor a résztvevők tiszteletben tartják egymás határait és nem szólnak bele a másik munkájába, amihez nem feltétlenül értenek. Legjobb fejlesztési élménye az Itt érzem magam otthon kapcsán volt, amely során Holtai Gábor rendezővel nagy összhangban dolgoztak együtt. A bonyodalmat az okozta, hogy tudták, a film idővel nem fog átmenni a szűrőn a politikai téma miatt. „Végig kellett hazudnunk a filmet. Azt mondtuk, hogy ez egy sima thriller, semmilyen politikai tartalma nincs, és reméltük, hogy nem veszik észre. Ez sokáig sikerült is, de aztán volt egy kellemetlen beszélgetésünk, amiből kiderült, hogy észrevették a szuperrejtett rétegét. Lebuktunk, de úgy éreztük, hogy bármi is lesz, muszáj megcsinálnunk ezt a filmet, mert a hatalom képviselői úgy húzták magukra a tartalmát, hogy öröm volt nézni.”
Szíjártó Anna, Veres Attila, Szabó Iván, Kerégyártó Yvonne / Fotó: BIFF/MAFOR
Szíjártó Anna azt emelte ki, hogy bár sok filmtervet kap, legtöbbször nem talál meg bennük koherens víziót vagy egyéni alkotói látásmódot. Korom Annával való együttműködéséről így fogalmazott: „Anna nem gondolkozik azon, hogy a filmeknek, amiket készít, milyen funkciót kellene betölteniük, vagy hogy mire vágyik a közönség. Van valamilyen dolog itt belül, aminek ki kell jönnie. Ez filmkészítőként persze nehéz, mert rengeteg pénz, ember és idő kell hozzá és sok mindenkit kell meggyőznöd a folyamat során arról, hogy ez jó lesz, ami hátráltatja, hogy a zsigeri érzések megmaradjanak. Producerként az az egyik fő feladatom, hogy ne lúgozzuk ki a filmterveket, amiken dolgozunk, hanem megmaradjon bennük az a vad csinálni akarás, amiből létrejöttek.”
Szabó Iván tanári pályafutása alatt azt tapasztalta, hogy mind a rendező, mind a forgatókönyvíró diákoknál elég hamar kiderül, kiben van meg a képesség arra, hogy bízzanak és kitartsanak egy projekt mellett. A belső tűz azonban nem összekeverendő az erőszakossággal, előfordul, hogy az akarás helyett azt tartaná célravezetőnek, ha az illető elgondolkodna, mit is akar eladni. Olyan hallgatókkal is találkozott, akik az önmenedzsmentet kínosnak tartják. „Egy oktatási intézménynek, mint amilyen az SZFE volt és talán lesz, feladata, hogy megpróbáljon segítséget adni a kapcsolatépítésben is. Ez egy tanulási folyamat, a networkingnek van etikettje, amit szép lassan el lehet sajátítani nemzetközi pitch fórumokon vagy fesztiválszerepléseken. Nehéz ügy, ráadásul sok alkotó egyszerűen nem ez az alkat, vagy sokat szorong, sokat gondolkodik önmagán és másokon, és ez nem mindig szerencsés.”
Angyalosy úgy fogalmazott a fejlesztéssel kapcsolatos élményeiről, hogy az sokszor küzdelmes, gyötrelmes folyamat, különösen akkor, ha az író, a rendező és a producer egymás akadályozójaként tekint a másikra. Az elmúlt pár évben több olyan alkotóval beszélgetett, akiknek a sorozata elkészült Európa különböző országaiban, és pozitív élményekről meséltek. „Arról számoltak be, hogy amikor egy rendező megtalálja azt a producert vagy más kreatív közreműködőt, akik nem egymás ellen dolgoznak, hanem ugyanazért a vízióért együtt tolják előre a projektet, csodálatos alkotói folyamatban vettek részt. Számomra óriási megvilágosodás volt, hogy így is lehet. Azóta azt mondom mindenkinek, akik alkotni szeretne, hogy ne árral szemben próbáljon úszni mások ellenében, hanem találja meg a partnereket, akikkel csapatban tud dolgozni. Nem az egyedi hang, hanem a projekt értékes azért, mert olyan szemszögből fogalmaz meg újat az élet egy jelenségéről, amitől jobb lesz, gazdagabb lesz ez a világ.”
Veres Attila az alkotótársi kapcsolatot egy folyamatos diskurzusként fogalmazta meg, amely nem csak filmekről, hanem az élet minden aspektusáról, hétköznapi dolgokról folytatott beszélgetést jelent. „Általában egy sörrel kezdődik, röhögtök dolgokon és aztán rájöttök, hogy ez nem is hülyeség, hanem egy film, és lehet, hogy nem is olyan vicces. Hiszen a filmkészítés sem csak arról szól, hogy csinálsz egy filmet, és mész a következőre. A filmmel összegzel valamit, ami neked akkor fontos volt. Miközben mégsem lehet, csak egy pillanatnyi gondolat, hiszen ahogy látjuk, 4-5 év, mire elkészül egy film, ezért évek múlva is érvényesnek kell lennie annak az állításnak, amely a kiindulást jelentette. Amíg nem találsz megfelelő partnereket a megvalósításhoz, a fejlesztés olyan, mintha pusztaságban vándorolnál. Illúzió, hogy mindig fejlesztened kell, valójában azokra van szükség, akik meg akarják csinálni a filmet.”
A panelbeszélgetés végén Szabó Iván a MAFOR több lépcsős játékfilmfejlesztési javaslatcsomagját mutatta be röviden, amely kimondja a forgatókönyvfejlesztés létjogosultságát, meghatározza a szerepét, feladatköreit és struktúráját a reformálódó magyar filmkészítésben, hangsúlyozva a transzparencitást és a rotációt. Buzdította a forgatókönyvírást tanulókat, hogy lépjenek be az egyesületbe, ahol a forgatókönyvírókat és a dramaturgokat egy közösség várja.
