Niki White hallása szélsőségesen érzékeny, és ez egyszerre áldás és átok a számára. Zongorahangolóként szakmája legjobbja, viszont az éles vagy hangos hangok rögtön fájdalmat okoznak neki, és állapota miatt - hiába volt egyszer csodagyereknek kikiáltva - zongorista karrierjének is befellegzett. Bár nincs ez a motívum kibontva, de az állandóan fülvédővel járkáló srác állapota mintha a modern nagyvárosi lét egyik sajnálatos velejárójat nagyítaná fel, azt, hogy hosszú távon mennyire megterhelő és nyugtalanító tud lenni az a sok hang, kép és inger, amivel szüntelenül, agresszíven bombáznak minket.
Leo Goodall (Bridget Jones: bolondulásig, Egy nap) első igazi mozis főszerepében megnyerő természetességgel formálja meg a címszereplő zongorahangolót, elnéző mosollyal hallgatja nyugdíjas korú és nagyothalló főnöke végtelen monológjait, türelme azokra a zongora-tulajdonosokra is kiterjed, akik megalázó módon gyakran egyszerű házimunkákra is felkérik a párost.
A torontói születésű rendező – a filmet is itt forgatta –, Daniel Roher pályájában éles váltást jelent a Tuner, ez az első egész estés fikciós alkotása, pár éve a Magyarországon is vetített, a börtönben meghalt orosz ellenzéki politikusról szóló, Navalnij című dokumentumfilmmel állt a közönség elé. Sokoldalú tehetségét példázza, hogy képes néhány gyors ecsetvonással felfesteni teljes karaktereket és átélhető emberi kapcsolatokat. Alig telik el pár perc a filmből, máris érzékelhetővé válik a Niki és öreg mestere között húzódó erős és szeretetteljes kötelék, amibe persze a másik rendszeres cukkolása is belefér. Ez Dustin Hoffmannak is köszönhető, aki egy tőle már sokszor látott, így nagyon is hozzá illő karakter, a nagydumás, ügyeskedő New York-i mensch öregkori verzióját játssza el. Ráadásul a személye direkt módon köti össze a Tunert a hatvanas-hetvenes évek amúgy piszkosabb és kíméletlenebb New York-i filmjeivel (Éjféli cowboy, Maraton életre-halálra).
Daniel Roher Navalnij című dokumentumfilmjének előzetese
Amilyen gyorsan meg lehet szeretni Niki és Harry zongorahangoló párosát, olyan hamar le is tisztul, milyen alkotást fogunk látni: egy pörgős és szórakoztató bűnfilmet, amiben a könnyen szerzett pénz mellett veszélyes ismeretségekre is szert tesz a főhős, és amiben nyilvánvalóan csak idő kérdése, hogy komoly bajba kerüljön. Egy véletlen folytán a fiatal srác rájön, hogy a különleges képessége lehetővé teszi, hogy felszerelés nélkül kinyisson széfeket, és hamarosan már a felső tízezer házait fosztogató zsidó bűnözőknek segít be.
Niki egy lopott Rolexszel próbál kedveskedni új barátnőjének, egy olyan órával, mint amilyen a zeneszerzőnek tanuló Ruthie (Havana Rose Liu) nagymamájának is volt egykor. A Tuner rendezője is egy lopott Rolexszel akarja elkápráztatni a nézőit. Egy óramű pontossággal működő, minőségi thrillerrel, amiről viszont nyilvánvaló, hogy az első kockájától az utolsóig a rablós filmek bevált sémáit követi, es nem is szándékozik eltérni tőlük. Ahogy a zsánerek nagykönyvében meg van írva, úgy követik egymást a fordulatok, pontosan a megfelelő pillanatban tűnik fel a színen a nő, akivel az ellenséges kezdet után némi szellemesen megírt és remekül eljátszott cívódást követően összejön a főhős, és persze hogy a dráma mélyítése szempontjából a legfelemelőbb pillanatban kerül kórházba az idős zongorahangoló. És mégis, ez az a film, amit bátran mindenkinek tudok ajánlani, és ennek a fő oka a seperc alatt élővé varázsolt szereplők népes csoportja mellett – a zsidó gengsztertrió is megérdemelne egy külön bekezdést – a film vérpezsdítő, ellenállhatatlanul kattogó ritmusa. Biztos, hogy jó néhányszor megnézték a Whiplash-t, mielőtt belefogtak a Tuner vágásába.
Daniel Roher
Nemcsak a muzikális főhősről, de a filmről is sokáig az volt a benyomásom, hogy képtelen az ütemtévesztésre. Feszes ritmusban sorjáznak egymás után a humoros beszólások, az intimebb pillanatok, az időt összesűrítő montázsok és az egyre feszültebb betörések. Ruthie félelme azonban idővel valósággá válik: attól rettegett, hogy nem találja meg a kellően hatásos befejezést a zeneművéhez, és bizony ez történt Roherrel és a Tuner fináléjával. A rendező kissé elbizonytalanodva keresi a saját lezárását, Hoffman szerepeltetése telitalálat volt, a másik sztár, Jean Reno kései feltűnése azonban furcsán erőtlen, és a lopott karóra már tényleg túlságosan kiszámítható módon előlegez meg egy újabb fordulatot.
Nem ez lesz a következő Whiplash, ahhoz azért nem elég virtuóz a filmnyelve. Park-Chan Wook és Kleber Mendonça Filho legújabb, zsánereikkel mesterien játszó, szintén Torontóban vetített filmjeivel ellentétben Roher szigorúan egy zsáneren belül marad, a története társadalmi vetületei sem érdeklik, viszont a saját magának húzott szűk határokon belül egy kivételesen szórakoztató bűnfilmet rakott össze. És a halványan felderengő üzenet is szimpatikus, ha képesek vagyunk kizárni a külvilág süketítő kakofóniája, és arra koncentrálunk, ami tényleg fontos nekünk, nagy dolgokra lehetünk képesek.
A Tunert az 50. Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk. Magyar premierről egyelőre nincs hír.
