Fancsikai Péter: A cél az volt mind a három résznél, hogy külön is működjenek, azért is van mindegyiknek saját címe, de közben az is fontos volt, hogy a nagy egész is kiadjon egy új minőséget, ami – ahogy mondani szokás – több, mint az összetevők összessége. Épp ezért olyan szorosan nem függenek össze, hogy az egyik csak a másik ismeretében lenne érthető. Műfajilag a középső rész, a Hálátlan dögök bizonyos értelemben a leghagyományosabb, legalábbis ami a műfajt illeti. Egy kortárs kamaraopera gyerekszereplőkkel, tehát zenét használ, megírt librettója van, egy fix cselekmény zajlik le benne. A Papnő-ben már vannak formai csavarok, ott a videó és az élő akció ad ki egy egészet, színház-, és drámapedagógiai eszközök is vannak benne, de az is egy tisztán követhető történet.
Fotó: Valuska Gábor
Mindezekhez képest a jp.co.de, a film több szempontból kísérleti, és egy nem hagyományos dramaturgiával építkezik. Ezt sem előnynek, sem hátránynak nem nevezném. Vannak visszajelzések olyanoktól, akik csak a filmet látták és tetszett nekik, de biztosan nagyon máshogy tetszene nekik az egész trilógia kontextusában. Olyan is volt, aki a Krízis-trilógia megnézésekor a film után még nehezen fogadta be a dolgot, mondjuk ehhez hozzátartozik, hogy még nem teljesen ez a film volt és nem mozis környezetben vetítettük, hanem egy esemény részeként. Az opera után már kicsit máshogy nézett a dologra, a harmadik rész után pedig katartikus élmény volt, ahogy összefűződtek a szálak. Ha végignézel egy filmet, egy kortárs operát és egy kortárs színházi előadást, az egyfajta pozitív sokkélmény, ahogy szép lassan kirajzolódik a teljes ív.
filmhu: A filmet a szemlén a játékfilmek között vetítik, de nehéz meghatározni, hogy pontosan mi a műfaja. Miért nem lett egyszerűen dokumentumfilm, vagy fikciós film?
Fancsikai Péter: Igen, vannak benne nagyon pontosan kitalált, előre megírt és felvett részek, valamint dokumentarista elemek, és olyan elemek, amik a fikció és a dokumentarizmus határán billegnek.
A keletkezéstörténethez ennyi adalék: A Krétakör Színház feloszlásának évében, 2008-ban kérte fel Sodja Lotker a Prágai Quadriennálé művészeti vezetője eredetileg Schilling Árpádot, hogy valamit készítsen az eseményre. Lotker volt az első partner, aki értette a színház váltását és ő volt az első, aki az új formációtól kért valamit. Az gondoltuk, hogy jó lenne, hogy ha „megmaradna” az, amit a Quadriennáléra készítünk, és nem csak egy egyszeri esemény lenne. Egy dokumentáció csak dokumentál, az nem egy továbbörökíthető műalkotás, és már az elejétől kezdve úgy terveztük, hogy ezt az anyagot ne teherautókkal kelljen átszállítani egy budapesti bemutatóhoz, a kiindulópont a projekt tervezésénél eleve a film volt mint formanyelv. Az élő akció koncepciója miatt, hogy tizenkét számunkra ismeretlen embert toboroztunk össze egy nemzetközi online castingon, megvolt az esély, hogy nem jön el senki, vagy hogy tizenkettő távozik mielőtt a nézők megérkeznek. Muszáj volt bebiztosítani magunkat, hogy legyen egy műalkotás, ami nem vész kárba, és hátha van még utóélete is azzal, hogy a 12 idegent beleírjuk Balázs történetébe, aki egy közösség létrehozására tesz kísérletet.
De én elsősorban filmként szeretek beszélni erről, és mindegy is, hogy mi volt Prágában. Ez egy olyan műalkotás, amiből több minden készült, de nem volt a forgatásnak alárendelve minden. Itt a nézőkkel megosztottuk a készülés folyamatát, párhuzamosan kellett utómunkát csinálnunk nagyjátékfilmes színvonalon egy elhagyatott nyomdacsarnokban. És persze van benne egy csomó rész, amikre meg mindez nem igaz, mert szokványos, játékfilmes módszerekkel és keretek között készítettük őket. Azonban az volt az állításunk, hogy egy játékfilmben a képeknek lehet nagyobb szerepe, mint amit a mai játékfilmekben általában szánnak neki. Egy kísérlet volt, de nem azért, mert narratíva nélküli elemeket halmoztunk egymásra, hanem mert úgy döntöttünk, hogy egy képnek lehet annyi narratív ereje, mint egy megírt párbeszédnek vagy egy szituációs jelenetnek. Itt valahogy ötvözni kellett azt, amit akkor vársz, ha leülsz képeket nézni és ha leülsz egy filmet nézni, és ez nem egy egyértelmű befogadói attitűd ma. A képekhez való viszonyunk és a mozgóképhez való viszonyunk egyre távolabb kerül egymástól Ma egyre kevésbé jellemző, hogy elfogadjuk azt, hogy a filmben kamera nem arra való csak, hogy felvegye a színészeket.
filmhu: A film nagy része látszólag megtervezetlen jelenetekre épül. Nem féltetek, hogy kudarcba fulladhat az egész?
Fancsikai Péter: Dehogynem. Ez nem azért kísérleti film, mert az jól hangzik, vagy mert az megvédi, hanem mert bevállaltunk olyan helyzeteket, amikből nem tudtuk, hogy mi lesz. Az előre leforgatott részeknél tudtuk, mit akarunk, ki volt minden találva előre. De a másik részében benne volt egy olyan faktor, hogy a 12 főszereplőnek választott figurával a forgatás első napján fogunk találkozni. Úgy voltunk vele, hogy maximum ebből nem lesz film. Prága után úgy ítéltük meg, hogy van ebben egy narratíva, csak iszonyú sok szerkesztés árán. Az előreláthatatlan események szerkesztése egy nagyon szőrözős és tökölős munka volt. Hazajöttünk és többszáz órányi anyagot kellett végignézni. A végén összeállt valami, amire azt gondoltuk, hogy a mi felfogásunkban ez egy film.
Fotó: Valuska Gábor
filmhu: A szereplők megtudták, hogy egy játékfilmben szerepeltek?
Fancsikai Péter: Már amikor ott voltak, akkor is tudták, hogy ennek a végterméke egy film lesz. Ezt nem feltétlenül tudták, amikor jelentkeztek. De ők maguk is kameráztak, elfogadták a kereteket. Aki nem fogadta el, az elment. Az az ember, aki távozott, még ő is elfogadta, hogy felhasználjuk ezeket a felvételeket. Arra hivatkozott, hogy felnőttebb emberek vagyunk annál, hogy erről papírt kelljen kérnünk.
Fotó: Rév Marcell
Ők önkéntesnek jelentkeztek. Nem kaptak ezért pénzt. Azt kapták, hogy ott laktak két hétig és egy közös alkotófolyamatban vettek részt, a kajájukat fizettük, a szállásukat fizettük, illetve kvázi mi építettük nekik. Ők nem fizetett színészek. Nem volt mindegy, mit hozunk ki belőle. De arra jutottunk, hogy a folyamat amiben részt vettünk, az egy jó folyamat, számukra is jól végződött, konfliktusokkal, mindennel együtt is. Egyetértettek az alkotói szándékkal, és nem alakult ebből feszültség.
filmhu: Te úgy fogod fel, hogy egy játékfilmet rendeztél? Egyáltalán mi volt a szereped rendezőként?
Fancsikai Péter: Bizonyos klasszikus rendezői eszközök, mint például a színészvezetés, kevésbé volt hangsúlyos része a feladataimnak. De voltak olyan részek, amikhez teljesen szokványos játékfilmes attítűd kellett. Ha konkrétan arra gondolsz, hogy milyen rendező vagyok, akkor elsősorban azt emelem ki, hogy az én megközelítésem inkább technikai. Azokhoz a főiskolás vagy főiskolát végzett rendezőkhöz képest, akiket ismerek, nekem a technikai oldal felől komolyabb képzettségem van. Nem vagyok sem operatőr, sem vágó, de kicsit talán többet értek ezekhez, mint az megszokott. Miután jártam dramaturg szakra is, és foglalkoztam is ilyesmivel egy ideig, ebben is van némi tapasztalatom, de az elmúlt években a technika megismerése, használata hangsúlyosabb volt az életemben. A stábból is többen meglepődtek, hogy össze tudok dugni két kábelt, ha arra nincsen más ember. A vizuális megközelítésem miatt így egyfajta komponálási elv kitalálása hangsúlyosabban képezte a feladatomat, mint a klasszikus rendezés. De természetesen ebben Rév Marcellnek, a film operatőrének legalább ugyanekkora szerepe volt a tervezés első fázisaitól kezdve. Másrészt a szerkesztésben fontos szerepe volt Schilling Árpádnak, akivel közösen írtuk a forgatókönyvet. Ő a forgatásokon nem vett részt, de a prágai események koordinálásában és az utómunkában is rengeteget tett hozzá az anyaghoz. Egyfajta szerkesztő-dramaturgként fontos „külső” szem volt.
Előzetes
A tapasztalatok alapján, amiket begyűjtöttem, ezt játékfilmes munkának tartom, de igaz, hogy ha egyszer lesz ilyesmi, akkor szívesen ráfeküdnék egy klasszikusabb vagy hagyományosabb játékfilmes nyelvre, bár a vizualitás nekem még mindig nagyon fontos, biztos, hogy nem szokványosan, szabályosan felplánozott, illusztratív képekkel építkező történetet csinálnék.
filmhu: A Krétakörben betöltött szereped mellett tudnál rendezni egy játékfilmet?
Fancsikai Péter: Én vagyok a Krétakör média műhely vezetője, mindenért, ami mediális, film, videó, állókép, grafika, azért én felelek és én próbálom a csapatokat összeállítani az ilyen jellegű projektekre. Mivel eléggé be vagyunk táblázva a következő évekre, és abban van mindenféle feladat a dokumentumfilm-készítéstől a színházon át a képzőművészeti jellegű rendezvényen való megjelenésig, ezért a nagyon közeljövőben nem lenne rá lehetőségem, hogy elkezdjek tervezni egy játékfilmet, de azért persze van egy ötlet, ami talán 2-3 éven belül megvalósulhat. A Krétakörnek az az alapgondolata, hogy a tagoknak kreatív szabadságuk van. Ha én letennék egy filmtervet a Krétakörnek, azt kvázi saját magamnak is tenném le, mert úgyis az én felelősségem, hogy összehozzak egy stábot vagy hogy kitaláljam, hogy hova pályázzunk. Olyan nincsen, hogy én egy kicsit elmegyek játékfilmet csinálni. És nincs is olyan vízióm, hogy rendező leszek és kizárólag azt fogom csinálni, mert nem is életszerű és nem is lenne nekem való. Az elmúlt 4-5 évben különféle területeken mozogtam és nekem ez az otthonos.
