„Az Ön filmje egy szörnyeteg” - ütősen nyitja levelét a párizsi EHESS egyetem oktatója. Persze rögtön hozzáteszi, hogy monstrumként viszont „szükséges, áldásos, ártatlan”, és hogy nem is lehetne más, mint filmszörnyeteg, mivel Auschwitz-Birkenau brutális hatékonysággal üzemelő halálgyárát ábrázolja dokumentaristán, sőt - ezt már csak én bátorkodom hozzátenni - zsigerien hatásos képpel és hanggal, maximálisan precíz rendezésben. A szerző tehát rögtön a Saul fia holokausztábrázolásának elemzésével nyit, amivel alighanem a film legfontosabb attribútumára talált rá. Szerinte Nemes Jeles ábrázolási tabut sért meg azzal, hogy testközelbe meri hozni a holokauszt borzalmát, innen a szöveg címe is (Túl a feketén). „Fényre hozza” a holokausztot, ezzel mintegy kibeszél egy rémálmot, egy rémképet, amit Nemes Jeles - akit Didi-Huberman idéz - „a bennünk lakozó fekete lyukként” írt le. „Szembe találtam magam legrégibb és legkínosabb rémálmaimmal” - írja a szerző, a rendező pedig szerinte „gondosan dokumentálta a rémálmait”. És a levél írója azt talán még nem is tudja, hogy a rendező a Filmhunak adott interjújában terápiának nevezte a Saul fiát.

A szöveg folytatásából persze kiderül, hogy a Saul fia a szerző szerint jóval több egy rémképpel való terápiás szembenézésnél, például épp annyira emlékezés is. Kiemeli, hogy ebben a dokumentarista, de fikciós filmben szinte minden valós eseményeken, történelmi dokumentumokon alapul, és nagy jelentőséget tulajdonít a jelenetnek, melyben Saul és társai fényképeket készítenek arról, ahogy a nácik hullákat égetnek egy gödörben. A rendezőtől idézett mondatokkal bizonyítja, hogy ezt a jelenetet a Sonderkommandós Alberto „Alex” Errera négy fotója (auschwitzi-tekercsek) ihlette, amikről a képelméletre és képesztétikára szakosodott Didi-Huberman könyvet is írt (2003-ban jelent meg franciául). Hazánkban talán kevésbé ismert aspektusa a Saul fiának, hogy ennek a négy fotónak a werkfilmjének is beillik, mivel hasonló fényképek készítését mutatja meg. De persze több is annál. Didi-Huberman szerint a film vizuális stílusa ezeket a fotókat idézi, azok közül ugyanis egy teljesen elmosódott, egy másikat pedig láthatóan egy épület rejtekéből fényképeztek (mivel a képet egy ajtónyílás foglalja keretbe). És ilyen a Saul fia kameramunkája is: a háttér, a díszlet elmosódik, se Saul tekintete, se a kamera nem pásztáz körbe végig a haláltáboron. A főhős és a kamera egyaránt rejtőzködnek, próbálnak nem szemet szúrni, haladtukban a földet bámulják maguk előtt.

Didi-Huberman Claude Lanzmannt idézi, aki szerint a Saul fia egy anti-Schindler listája, és talán esszéjének csúcspontja, amikor összehasonlítja a két film vizuális stílusát. Szerinte Spielberg filmje expliciten, mindentudó narrációban, mély és éles totálokban ábrázolja a holokausztot, ami legfeljebb a magaslesről bámészkodó és olykor távcsöves puskával (orv)gyilkoló náci lágerparancsnok (Ralph Fiennes) nézőpontjának feleltethető meg, a Saul fia viszont egy Sonderkommandós szubjektív, korlátozott szemszögéből mutatja be a haláltábort. Ahogy egy rab sem állna meg (vagy állhatna meg) bámulni az ott egyébként is mindennapossá tett gyilkolást, úgy a kameraman is elfordul a borzalmaktól, próbálja képkereten és fókuszon kívül tartani azokat. Didi-Huberman ezzel, ha csak közvetve is, a Saul fia talán legfőbb erősségére világít rá: hogy mentes mindenféle elavult hatásvadászattól.

Didi-Huberman tehát dokumentarista játékfilmként értelmezi a Saul fiát, de zárásul a főhős küldetésének (egy halott megmentése, paradox módon) mitikus, mesés jellegére világít rá. Ebben a kérdésben viszont már talán lehet vele vitatkozni. Ahogy ő maga is írja, Saul missziója azért extrémen, hihetetlenül és hiteltelenül humánus, mert őt a Sonderkommando tagjaként korábban minden emberségéről megfosztottak. Megkockáztatom, az enigmatikus főhős motivációja inkább pszichológiai lehet, semmint vallásos vagy fantasztikus fikcióba illő. Didi-Huberman elfelejti azt is, hogy a célorientált, vasakaratú, különc és radikális személyiségű főhős jóformán alapkövetelmény a kortárs filmdrámaírásban.

A Jelenkor Kiadónál, Forgách András fordításában megjelent könyv mindössze 51 apró oldal amit fél óra alatt el lehet olvasni. Szikár, lényegretörő szöveg, nincs túlírva, se túlgondolva.