A magyar varrónőről szóló film az 58. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában debütált. A bemutatón a javarészt cseh közönség igazi sztárként ünnepelte az alkotókat, köztük Borbély Alexandrát is, amely egyszerre volt felemelő, ugyanakkor kissé ambivalens élmény, tekintettel arra, hogy a remek színésznőt mostanság hazai mozikban csak elvétve láthatjuk. A szlovák-cseh-magyar koprodukcióban készült dráma megtekintése pedig csak tovább fokozta ezt a kettős érzést: rögtön az első percekben egyértelművé válik, hogy a film kőkeményen szembesíteni kívánja nézőit a világháború során elkövetett etnikai alapú bűnökkel, így a magyarellenességgel is. Miközben örömteli szomszédaink őszintesége, felmerül a kérdés, hogy mi, magyarok hányadán is állunk a múltunkkal, a történelmünkkel való szembenézéssel.
Ivetá Grófová filmje azonban nem csupán ebből a perspektívából elgondolkodtató. Ugyan témájában és cselekményében semmi újszerű nincs, a közép-európai lét sajátosságainak köszönhetően (sokféle etnikum, különböző vallási hovatartozások, eltérő kulturális gyökerek és életmód együttes jelenléte) az alaphelyzet színesebbé és komplexebbé válik.
The Hungarian Dressmaker / Fotó: PubRes
A The Hungarian Dressmaker nagy hangsúlyt helyez arra a végtelenül elkeserítő tényre, hogy a háborúban egyik napról a másikra olyan emberek fordultak szembe egymással, akik ugyanott születtek és nőttek fel, ismerték egymást, ahogy a szüleik és a nagyszüleik is, együtt dolgoztak és együtt ünnepeltek, közösen viselték a nehézségeket és viszontagságokat, egyszóval közös sorson osztoztak, mégis eluralkodott rajtuk a vak gyűlölet. Sokan próbálták már megfejteni, hogyan képesek az olyan ideológiák, mint az ultranacionalizmus felülírni a személyes tapasztalatokat, ám erre talán sosem lehet kielégítő választ adni. Az ebből fakadó tragédia, a szörnyűségek értelmetlensége pedig egy évszázadok óta hagyományosan multietnikus közegben még szembetűnőbb.
A filmben szinte mondatról mondatra változik, hogy éppen milyen nyelven szólalnak meg szereplők. Cseh, szlovák, magyar vagy épp német mondatok keverednek össze, ez pedig hatásosan erősít rá a káoszra és fejetlenségre, ami Kelet-Közép-Európát jellemezte a korszakban. Ez volt az a bizarr időszak, amikor valaki úgy válhatott akár négy különböző ország polgárává is, hogy egy tapodtat sem mozdult el otthonról. A folyamatosan váltakozó rezsimek, az átrajzoltt határok, a totális bizonytalanság világa jelenik meg előttünk, amelyben az alkalmazkodási készség a túlélés egyetlen záloga. Jól tudja ezt Marika is, aki minden követ megmozgat azért, hogy a saját és a csűrjében rejtegetett kisfiú életét is megmentse. Minden munkát elvállal, amit talál, segíti szomszédait és próbál tisztességes, de éles eszű nőként az őt ostromló férfiak között lavírozni.
Borbély megkapó érzékenységgel jeleníti meg Marika lelkivilágát, tudatosan felépített, kifejező arcjátéka, mozgása és beszédstílusa elevenné és hitelessé teszik a karakterét. A házban bújtatott Šimont alakító Nico Klimekre óriási feladat nehezedett, hiszen az árvaságra jutott kisfiúnak traumák és fizikai kínok olyan sorát kell elviselje, amely ép ésszel szinte elképzelhetetlen. A fiatal színész ugyan igyekszik megtenni a tőle telhetőt, de csak helyenként jár sikerrel. Mintha az alkotók is megérezték volna, hogy túl sokat várnak el tőle, ígya film közepétől Šimon jóval ritkábban bukkan fel, holott Marikával való viszonyának kéne megteremtenie a történet drámai súlyát. Ehelyett egyre több és több mellékszereplő bukkan fel és viszi félre a fókuszt kettejük viszonyáról. Bár elvétve ezek a jelenetek is tartogatnak erőteljes pillanatokat, teljesen összekuszálják a viszonyokat és ezzel gyengítik a központi cselekményt.
The Hungarian Dressmaker / Fotó: PubRes
Az alkotók túl sokat szerettek volna elmesélni, bemutatni és érzékeltetni, de ez kuszasághoz vezet, túlzott igyekezetük pedig nem csak a dramatrugiára, hanem a formára is rányomja a bélyegét. Miközben egyes jelenetekben a rendező Ivetá Grófová elmélyült és intim módon képes atmoszférát teremteni, a néző fantáziáját is megmozgatva, máskor parodisztikus túlzásokba torkollanak a történések, mint amikor a magyar hívek és a szlovák milicisták egymást akarják túlénekelni a templomban. Mintha csak Grófová nem bízott volna abban, hogy a film egyébként legerősebb jeleneteire jellemző puritán eszköztelenséggel (pl. amikor Marika ugyanazt a mondatot tanítja meg sok nyelven Šimonnak, vagy arra okítja a kisfiút, hogyan tartsa vissza a levegőjét a víz alatt) is lehet katarzist teremteni, ezért inkább elmegy az öncélű hatáskeltés irányába.
Azonban az utolsó jelenetben a giccset végre felválltja az őszinteség, így egy valóban szívbemarkoló és megható lezárást kap a történet, ami az egész élményt megemeli. Összességében elmondható, hogy a film mondandója, a helyenként megcsillanó filmkészítői tehetség, a szemkápráztató operatőri munka és a szereplőgárda (köztük olyan kiváló magyar színészek, mint Molnár Piroska, Ujlaki Dénes, Kovács S. József vagy Bandor Éva) élén Borbély Alexandrával, hozzátesznek annyit, ami miatt érdemes megnézni a filmet. Főleg annak tükrében, hogy mennyire súlyos hiány van az őszinte történelmi drámákból.
A filmet az 58. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk, magyar bemutatóról egyelőre még nincs hír.
