Kiss Viki Réka producer, a beszélgetés moderátora az elején leszögezte, hogy mindkét film debütáló alkotás, bár ezt a néző első pillantásra nem gondolná. A Follies története szerint két, egymást még mindig mélyen szerető, kétgyermekes szülő (az apát maga az író-rendező alakítja) a barátaikkal való beszélgetések után úgy dönt, hogy 16 évnyi együttlét után nyitott kapcsolatba kezd, ahol mindkét fél számára szabad a szex másokkal. Hónapokon keresztül követhetjük nyomon, hogy mindez hogyan hat rájuk, külön-külön és együtt, elég erős vár-e, amit idáig közösen felépítettek, illetve elbírja-e a sok kísérletezést és ezek következtében személyiségük változását a kapcsolatuk.
A Reedland egy kis holland vidéki közösségben játszódó lassú, feszült thriller, ahol egy lány meggyilkolása rázza meg a helyiek életét. A történet középpontjában Johan áll, aki veterán nádvágó és figyelmes nagypapa (a főszerepet alakító Gerrit Knobbe nem profi színész, valódi nádvágó). A film atmoszféráját a Weerribben-Wieden táj adja, ahol a nádasok rejtélyes suttogása kölcsönöz hangot a szorongásnak és a közösségben rejtegetett titkoknak.
Eric K. Boulianne a beszélgetés elején végigvezetett filmje hihetetlenül gyors gyártási folyamatán. Elmondása szerint 2024 márciusában kezdett hozzá a forgatókönyv megírásához, és mindössze két hónap alatt, egy barátja – egyben társforgatókönyvírója – segítségével fejezték be a szkriptet. Ezt követte a gyártás előkészítése, majd tavaly novemberben el is indult a forgatás. A munkálatokat idén januárban zárták le, júniusban elkészült a végső vágat, augusztusban pedig már a locarnói filmfesztiválon debütált a film. „És most itt vagyok Budapesten – igazi hullámvasút volt az egész” - mondta mosolyogva, utalva a projekt szédítő tempójára.
Boulianne szerint ritka, hogy egy film ennyire gyorsan és szabadon születhet meg. „Most pontosan erre volt szükségem, ezt szerettem volna. Nem kértem támogatást a kanadai kormánytól, mert volt félretett pénzem, és inkább a szabadságot és a tempót választottam.” Tapasztalata szerint, ha az ember a beérkező támogatásra vár, a folyamat évekig is elhúzódhat. „A két korábbi projektem nyolc és tíz évig tartott, mire elkészültek. Most viszont egyszerűen nem akartam várni.”
A gyorsaság mögött azonban nemcsak gyakorlati, hanem személyes okok is húzódtak. Boulianne számára ez a film egy ritka pillanat szülötte volt – azé a pillanaté, amikor az ember érzi magában a lendületet, és tudja, hogy ha most nem vág bele, később talán már nem lesz meg hozzá a bátorsága. Elsősorban forgatókönyvíróként ismert Kanadában, a rendezés kevésbé megszokott terep számára. Egy korábbi rövidfilmjének sikere azonban újfajta önbizalmat adott. „Most éreztem magamban a magabiztosságot – most vagy soha. Két év múlva lehet, hogy már nem így lenne” – fogalmazott és hozzátette: „Szorongással is küzdöm, és amikor ez rám tör, könnyen jön a gondolat: rendben, akkor inkább nem csinálom meg a filmet. Ezért is akartam most, gyorsan belevágni, mielőtt ez a lendület elszáll.”
Sven Bresser gyerekkorát egy kis faluban töltötte, amelyet nádas területek vettek körül. Ez a táj mélyen beivódott az emlékezetébe. Amikor új filmjén kezdett dolgozni, egy hasonló vidéket keresett – egy olyan helyet, amely egyszerre korlátozza és inspirálja az embert. „Az egész egy nagyon egyszerű vággyal indult: filmet akartam készíteni egy nagyon konkrét, behatárolt helyen – és megadni magamnak azt a szabadságot, hogy megvárhassam a megfelelő napfényt, a megfelelő szelet” - mesélte. „Először tehát egy gyakorlati vágy volt ez, és csak később kezdett el kialakulni bennem, milyen filmet is szeretnék ott forgatni.”
Bresser számára tehát a film nemcsak történet, hanem tér és idő kérdése is: a természet ritmusa, a hely atmoszférája legalább annyira formálja a munkáját, mint a forgatókönyv. Számára a gyártási folyamat hosszabb volt. A film állami támogatásból, belga koprodukcióban készült, ami – mint mondja – „időt igényel.” A forgatókönyv alapját egy mintegy negyvenoldalas treatment adta, amit három-négy hét alatt írt meg. „Nem volt tökéletes, de a dolgok kilencvenöt százaléka már benne volt, szinte minden jelenet ott szerepelt.”
Jelenetfotó a Reedland című filmből
A rendező arról is beszélt, hogy az írási folyamat előtti, látszólag tétlen időszak legalább ilyen fontos része a munkának. „Eljutni odáig, hogy elkezdhessek írni, hosszú gondolkodás, olvasás, apró jegyzetelések sora. Régebben ez a fázis frusztráló volt, mert nem igazán ad visszajelzést: hazamész, és úgy érzed, semmi kézzelfoghatót nem csináltál. De mostanra rájöttem, hogy ezt az időt meg kell engednem magamnak – hagyni kell, hogy a dolgok lassan formálódjanak. Nem szabad erőltetni, hogy gyorsan papírra kerüljön minden. Teret kell adni annak, hogy az ötletek maguktól érjenek meg.”
Kiss Viki Réka ehhez kapcsolódva megjegyezte, hogy Bresser filmjében maga a helyszínnel, illetve az ott élő emberekkel való ismerkedés is hosszú, elmélyülő folyamatnak tűnik. A rendező egyetértően bólintott: „Három éven át jártam oda, hol hosszabb, hol rövidebb időre, majd a forgatás előtt egy évvel négy hónapot ott is éltem, immár folyamatosan. Ekkorra a forgatókönyv már készen volt, de az ott töltött idő mégis megváltoztatott valamit – inkább a hangvételt és a ritmust, ahogyan rögzíteni akartam a dolgokat, semmint a történetet.”
Egyikük sem tartja a filmjét teljesen személyesnek. Sven Bresser elmondta, hogy tízéves korában egy megrázó esemény történt a falujában: „Egy nőt találtak holtan a falu határában – megerőszakolták és meggyilkolták.” Hozzátette azonban, hogy ez az eset nem közvetlenül inspirálta a filmet. „Inkább egyfajta nézőpont volt a tájról, az emlékeimről – a színekről, a hangokról, amik bennem maradtak. Ez jelentette a legnagyobb inspirációt.”
Eric K. Boulianne számára a film sokkal inkább egy impulzív, érzelmi alapú projekt volt. „Ez egy olyan film volt, aminél nem akartam túl sokat gondolkodni. Inkább egy érzelmi kitörés volt. Nem is igazán személyes, inkább egyfajta kíváncsiságból indult a nem monogám kapcsolatok iránt. Egy ponton azt éreztem, hogy mindenki körülöttem ilyen kapcsolatban él – ami persze nem volt igaz, de a benyomás mégis az volt: minden barátom jól érzi magát, én meg még mindig egy monogám kapcsolatban vagyok. Miért van ez?” Boulianne szerint ebből a kérdésből született meg a film ötlete. „Egy vígjátékot akartunk csinálni, és közben tisztelettel akartuk bemutatni ezt a kapcsolati modellt. A végső célunk az volt, hogy a szerelemről készítsünk filmet.”
A forgatókönyv megírásának szabadsága és öröme különleges energiát adott a projekthez. Boulianne elmesélte, hogy társszerzőjével már tizenöt éve dolgoznak együtt. „Nagyon ismerjük egymást, szinte ugyanaz a gondolkodásmódunk. Pontosan tudtuk, mit akarunk csinálni.” Ehhez a filmhez pedig az volt a hozzáállásuk: „Csak szórakozzunk. Írjunk egy vicces forgatókönyvet, gyorsan, pattogó ötletekkel, sörözve, beszélgetve róla. Nem volt ez egy nehéz folyamat, inkább élvezetes.”
A megvalósítás azonban több kihívást tartogatott, főleg a bővülő ambíciók miatt. A film eredetileg alacsony költségvetésűnek indult, de a forgatókönyvbe egyre több jelenet került, sok meztelen statiszta és nagyobb szituációk formájában. „Amikor a producerhez vittük, csak annyit mondott: 'Ez egy alacsony költségvetésű film?' Mi meg: 'Igen… főleg hálószobás jelenetek, de vannak orgiák is, szóval ezzel is számolnunk kell.’”
Boulianne elmondta, hogy a film szereplőit saját tapasztalataikhoz igazították, maguk is óvatosan, tapogatózva léptek az ismeretlen területre. „Kutatást végeztünk a poliamor kapcsolatok terén, és sokféle modellt találtunk. A film fejezetekre bontva mutatja be a különböző nem monogám formákat.”
„Nem akartunk úgy tűnni, mintha mindent tudnánk, ezért a megközelítésünk naiv volt – csak így lehetett őszinte. A pár a filmben is óvatosan próbálkozik, ügyetlenül, kínosan, de kitart, tisztelettel közelít, és nem adja fel az első hibánál. Pontosan így próbálkoztunk mi is, íróként.”
A két rendező ezután a forgatókönyvírásról kezdett beszélni, arról, hogyan térnek olykor a filmes iskolákban tanított, hagyományos módszerektől. Mindketten inkább személyesebb, szabadabb megközelítést választanak. Ahogyan Boulianne fogalmazott: „A forgatókönyv elsődleges feladata, hogy közvetítse, amit akarsz – az első dolgod, hogy megfogd az olvasót, és eladd neki a projektet.”
Jelenetfotó a Follies című filmből
Bresser számára a Reedland forgatókönyve erőteljesen érzéki leírás: „Nagyon részletesen írtam benne a hangokról. A hang a kezdetektől jelen van bennem, a tónusban, az atmoszférában.” A hanggal való munka szerinte egyfajta felfedezés: „A hangnál elindulhatsz egy úton, és nem tudod, hova vezet – ezt szeretem benne.”
Boulianne hozzátette, hogy ő is tudatosan szakított az iskolás szabályokkal. „Egy ponton elengedtem, hogy mit szabad és mit nem szabad beleírni egy forgatókönyvbe. Néha vicceket is raktunk a jegyzetekbe – nem kerülnek be a filmbe, de átadják a hangulatát.” Bresser egyetértett: „A forgatókönyv számomra is inkább kommunikációs eszköz, mintsem puszta alkotói forma.”
Bresser arra is kitért, milyen fontos, hogy a film első vágatát idegeneknek is megmutassa az ember. „Barátoktól mindig kapsz visszajelzést, de ők ismernek téged, a humorodat, a korábbi munkáidat. Egy idegen viszont csak a filmet látja – és pontosan erre van szükség.” Első nagyjátékfilmjeként számára különösen hasznos volt, hogy egy nemzetközi workshopon, szakmabeliekből álló közönség előtt tesztelhette az anyagot. „Ők nem ismernek, nem akarnak kedvesek lenni, csak a filmet nézik, és azt mondják el, amit valóban éreznek. Ez nagyon felszabadító volt.” A visszajelzések alapján több részt is kivágott, főként azokat, amelyek túlságosan komolyan vették magukat. „Rájöttem, hogy ezek nélkül a film könnyebben lélegzik.”
Amikor a főszereplő, Johan figurájának kialakításáról kérdezték, Bresser elmondta, hogy számára a karakter nem a papíron születik meg. „Ez inkább intuitív folyamat. Az első képekből indulok ki – egy férfi, aki megvágja magát a nádasban, egyszerre mutatja meg és rejti el önmagát. Vagy ahogy megáll, és hátrapillant: egyszerre van benne félelem és erőszak. Ezekből az apró képekből kezd lassan kibontakozni egy ember, akiben a szeretet és az agresszió ugyanúgy jelen van.”
A rendező szerint nem hisz abban, hogy a karaktert előre „hús-vér emberként” kell megírni. „Számomra a szereplők inkább üres arcok, amelyeket majd egy valódi ember tölt meg élettel. Persze fontos, hogy amit tesznek, az összetett és emberi legyen – de igazán csak akkor kezdenek élni, amikor megtalálom a megfelelő színészt.” Ezt a pillanatot Bresser Gerrit Knobbe megtalálásakor élte meg – a férfi korábban sosem játszott filmben, mégis ő tette valódivá a történet középpontjában álló alakot.
A beszélgetés ezután az intimitás ábrázolása és az intimitás koordinátor témája felé terelődött. Boulianne szerint a cél a természetesség volt: „Nem akartam idealizálni a testiséget – az intimitás nálunk inkább hétköznapi, olykor esetlen, mint az életben.” A felkészülés részeként a színészekkel próbaként egy matracot vittek be egy tanterembe, teljesen felöltözve beszélték át a mozdulatokat. „Mindent előre megbeszéltünk: ki hová nyúl, merre mozdul. Így a forgatáson már nem maradt bizonytalanság, a stressz eltűnt, és mindenki felszabadultabban tudott dolgozni.”
A rendező szerint az intimitás koordinátor nem korlátoz, hanem épp felszabadít: biztonságos teret teremt, ahol a színészek nyíltan beszélhetnek a határaikról és félelmeikről. Bresser egyetértett: szerinte a módszer elengedhetetlen, ugyanakkor a rendező felelőssége megmarad. „Fontos, hogy ne hátráljunk ki a folyamatból – mi visszük a súlyt, mi tartjuk kézben a helyzetet. A koordinátor nem veszi el ezt a szerepet, inkább megerősíti.”
Bresser példaként említette, hogy filmjében egy látszólag egyszerű maszturbációs jelenet különösen érzékenynek bizonyult, hiszen a főszereplő, Gerrit egy kis, vallásos közösségből származik, és soha nem szerepelt korábban filmben. „Ezért fontos volt, hogy ne csak vele, hanem a feleségével és a producerrel együtt beszéljük át a jelenetet. A bizalom és az átláthatóság kulcsfontosságú volt.”
A teljes beszélgetés megnézhető angolul
Boulianne hozzátette: a legjobb helyzet az, amikor a koordinátor és a rendező közt valódi együttműködés alakul ki. „Aki velünk dolgozott, maga is rendező, pontosan érezte, mikor kell közbelépnie, és mikor jobb, ha teret ad a színészeknek és nekem. Így mindenki tudta, mikor mi a dolga. De a forgatáson végül mindig a rendező felelőssége marad, hogy irányt adjon – neki kell tudnia, mit akar elmondani a jelenettel.”
Zárásként a két rendező a 16 milliméteres film mellett hozott döntésről mesélt, hiszen mindketten erre forgatták első nagyjátékfilmjüket. Boulianne már a fejlesztés korai szakaszában tudta, hogy analóg filmre dolgozik majd. Egyrészt szereti azt a különleges figyelmet és koncentrációt, amit a celluloid jelenléte hoz a forgatásra, másrészt esztétikai okból is: „Elég, ha valaki egy fehér fal előtt áll, már abban is van élet és melegség.” Saját pénzéből vásárolta a nyersanyagot, cserébe a jelmezeket a stáb tagjainak saját ruháiból oldották meg. Az első két nap azonban problémás volt: a kamera fókusza minimálisan elcsúszott, így a felvételek nagy része életlen lett. „Az elején úgy éreztem, ez egy rémálom – de végül túlléptünk rajta, és a film megőrizte azt az energiát, amit a kezdetekkor éreztünk.”
Bresser számára a film használata már a projekt kezdetétől egyértelmű volt. Már az első megbeszélésen a producerével kijelentette: filmre akar forgatni, elsősorban intuitív okokból. „Nem szeretem túlintellektualizálni a döntést – egyszerűen jól néz ki, és nem kell magyarázni. Minden képkocka organikus, és tökéletesen visszaadja a tájat, az arcokat, a kezeket.”
Hozzátette, hogy a döntést érdemes már a legelején bejelenteni a producernek, mert később nehezebb változtatni. „A költségvetés más részeiből kellett átcsoportosítani a pénzt, de megérte. A film tökéletes eszköz arra, hogy egyszerűen és közvetlenül, természetes fényben ábrázoljuk a mindennapi életet és a modernitást. Amit Erik is mondott a türelemről és a megfeszült koncentrációról – ezt digitálisban nehéz lenne reprodukálni.”
A Reedland és a Follies itthon a BIFF – Budapest International Film Festivalon volt látható először.
